„Már az első nap délelőttjén érkeztek a hírek a letartóztatási hullámról. Az utcákon sárga színű »Pol« jelzésű gépkocsik száguldoztak a »megbízhatatlanok« összeszedésére. Itt említem, hogy amikor nemsokára én is sorra kerültem, a Melinda úton lévő gestapósoknál egyik kihallgatásom alkalmával láttam egy nagyméretű fadobozt, amelynek rekeszeiben ABC-sorrendben kis alakú kartotékok voltak — becslésem szerint több ezer — nevekkel, lakcímekkel és egyéb adatokkal. A felkészülés tehát teljes volt, az 5. hadoszlop gondos munkája alapján.” Kádár Gyula, a magyar hírszerzés vezetőjének – akit a németek letartóztattak – visszaemlékezése alapján képet alkothatunk arról, hogy mit jelentett március 19-e.
A hódítók mosolya: német katonák birtokon belül (MTI)
Azon a napon valami végleg megváltozott. Ha a német birodalmi sajtót böngésszük, a következő megállapításokat olvashatjuk: „Hogy katonai okokból Magyarország mellett álljunk, a napokban létrejött kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra. […] új kormány alakult Budapesten, amelynek élén Sztójay Döme, az eddigi berlini magyar követ, a korábbi altábornagy áll. Az új kabinet megjelenésével összeomlottak az ellenség arra irányuló tervei, hogy az idegek háborújával eltávolítsa Magyarországot a háromhatalmi egyezmény szövetségéből. A Magyarországon kódorgó zsidók és követőik sok alakban jelentkező agitációja miatt külföldön gyakran hamis kép alakult ki a magyar nép szándékáról, elhatározó erejéről és hősiességéről. A britek és az amerikaiak minden követ megmozgattak, hogy a magyar állam politikáját tévutakra tereljék, és még Moszkva is mindent megpróbált, hogy korábbi vérnyomait eltüntesse.” (Bergische Landes-Zeitung, Radevormwald, 1944. március 27., Munkában Magyarország új kormánya).
„Voltak itt ugyan régóta zsidótörvények is, amelyeknek a köz- és magánélet túlzott idegen befolyás alá kerülését kellett volna megakadályozniuk, de ezek a törvények valójában csak papíron léteztek, mert nemcsak, hogy nem alkalmazták őket, hanem a Kállay-kormány minden alkalommal még védelmébe is vette a zsidókat. (Die Glocke, Warendorf, 1944. május 15. A zsidó adósságszámla Magyarországon)”.
Ne higgyük, hogy csak a német birodalmi sajtó kincstári szövegéről volt szó. Ernst Häckel, régóta Magyarországon élő német nyelvi lektor 1944. június 1-én a következőket vetette papírra: „Megvalósult, amit a német csapatok bevonulásakor a magyar belpolitikai élet ismerői sem vártak volna: az egész nemzet átalakulása a maga módján egy sajátos forradalmi változás, amely a magyar történelemben ilyen méretekben még soha azelőtt nem történt. 1944. március 19-ig megingathatatlannak és érinthetetlennek számító intézmények semmisültek meg, és ezeket nemzetiszocialista szellemmel átitatottak váltották fel, eltolódtak a súlypontak; egykor teljhatalommal bíró személyiségek nyomtalanul tűntek el a közéletből.”
Nos, Ernst Häckel talán túlzott? Azt gondolhatnánk, hogy belőle csak a náci optimizmus szólt. De vajon hogy látták ezt máshonnan? George F. Kennan, az amerikai diplomácia kiemelkedő alakja később így írt arról, hogy mit történt: „Németország és a megszállt területek társadalmi szerkezetére telepedő náci uralom meggyengítette ezeknek az országoknak a hagyományos intézményeit, és lényegében elvégezte annak a munkának a jó részét, amelyet, amit a kommunisták is el kívántak volna végezni, hogy megpuhítsák ezeket a népeket a kommunista kisebbség hatalomátvétele számára”.
A német birodalmi sajtó antiszemita örvendezései persze idehaza is keltettek visszhangot, nem is kicsit: végre tér nyílt azoknak, akik honfitársaik százezreinek kitaszítását, és a semmibe küldését vélték a nagybetűs Megoldásnak. Az 1919 óta parázsló, a háború éveiben már itt-ott fellobbanó közéleti antiszemitizmus most futótűzként terjedt el. Csakhogy nem egyszerűen a zsidókról volt szó. Ahogyan Häckel és Kennan írta, valami más is történt. A hazai radikálisok szócsövei, a szélsőséges lapok ugyanis nem finomkodtak: egyenesen rendszerváltásról beszéltek.
A történeti irodalomban hagyományosan bevett szám szerint a megszállók mintegy 3000 embert tartóztattak le, és Veszprémy László adatai szerint közülük 356 főt német birodalmi területen fekvő koncentrációs lágerekbe hurcoltak. Folytak a kirúgások, a személycserék is. S hogy mi ez az elhurcoltak tömegéhez képest? Mondhatnánk, csepp a tengerben. Valójában azonban arról volt szó, hogy Hitler a fronton nem volt nyerő helyzetben és óvatos, dörzsölt politikát folytatott: pont annyi embert vitetett el, amennyivel még a magyar állam gépezete átállítva is működőképes maradt, és pont annyi látszatot engedélyezett Magyarországnak, hogy ne alakuljon ki azonnal ellenállás, s a Német Birodalom a kisebbik rossznak tűnjön. Így a brit-amerikai számítás annak következményeiről, hogy kiprovokálják Magyarország megszállását, csak részben vált be.
A háború után természetesen szó sem lehetett arról, hogy a Horthy-idők elitjének, vagy irányító csoportjainak egy része „áldozat” lenne. A szovjet megszállás után a népbíróságok töltötték be azt a feladatot, hogy a két világháború közötti polgári rendszer egészét a „tettes” kategóriába sorolják. Sztójay Döme népbírósági perének népügyésze így fogalmazott: „Az elsőrendű vádlott tehát tulajdonképpen az a társadalmi osztály, amely fölött a történelem már ítélt.” Marosán György pedig, a per politikai ügyésze ezt így egészítette ki: „A vádlottak padján Sztójayékkal együtt egy 25 éves politikai, gazdasági és társadalmi rendszer ül, és ezért kell kemény ítéletet mondani, mert a személyeken túl egy rendszer felett is ítéletet mondunk.”
Ettől függetlenül semmi nem változtat a tényen, hogy a gettósítás és a deportálás a német megszállás következményei voltak. A német megszállás előidézésében aktívan közreműködő brit és amerikai katonai-politikai döntéshozókat pedig ez kevéssé látszott érdekelni. Ahogyan Borhi László leszögezte: nem igazán foglalkoztatta őket, hogy mi lesz a magyar zsidókkal, hiszen az angolszász jogi felfogás szerint végül is nem ők küldik őket a haláltáborba, és nem ők nyitják rájuk a gázt, nem ők dolgoztatják-éheztetik őket halálra. Hogy széttörték azokat a törékeny kereteket, amelyek addig védték őket? Mosták kezeiket.
Ma a korszakról szóló elbeszélésmódot nagymértékben meghatározó történészek közül többen azonosulnak a szövetségesek és a szovjetek háborús álláspontjával. Ungváry Krisztián például négy évvel ezelőtt ezt írta: „Ez a tehetetlenség állapítható meg egyébként abban a kérdésben is, hogy miért nem bombázták (a szövetségesek) Auschwitzot. Ennek alapvetően nem technikai okai voltak, hanem az, hogy a krematóriumok esetleges leállása nem oldott volna meg a szövetségesek szempontjából semmit sem. A zsidók vagyonát ugyanúgy elosztották volna a nemzsidók között, munkaerejüket ugyanúgy kizsigerelték volna, legfeljebb megsemmisítésük húzódott volna el jobban. A holokauszt áldozatainak többségét amúgy sem gázkamrákban, hanem hagyományos eszközökkel gyilkolták meg vagy halálra éheztették.” Kicsit ízlelgessük és próbáljuk meg Ungváry felületes, sőt, inkább nyeglének ható, odavetett, logikailag nehezen összefűzhető megjegyzéseket értelmezni. „A szövetségesek szempontjából nem oldott volna meg semmit” – miért, mik voltak a szempontjaik? Ha nem lehet megnehezíteni az emberírtást, akkor hadd menjen a maga útján? S vajon hogy értsük azt, hogy „legfeljebb megsemmisítésük húzódott volna el jobban”? Még jó is, hogy a szövetségesek nem bombázták le a német precizitással működő halálgyárat, így legalább a magyar zsidók gyorsan túlestek az egészen??? S hogy jön ide az, hogy a holocaust áldozatainak többségét más módszerekkel gyilkolták meg? Vajon ez számított annak a szerencsétlen magyar zsidó asszonynak, aki Mengele vizsla tekintete előtt reszketett az auschwitzi rámpán?
Minderre a német beavatkozás után került sor. Magyarország német megszállása kinyitott egy ajtót. Egy német külügyi osztályvezető egyenesen úgy jellemezte március 19-ét, hogy Magyarországon „forradalom zajlott” és a „magyarok zsidók érdekében való fellépésével többet nem kell számolni.”
Ehhez kellett eltávolítani, letartóztatni, lecserélni, kirúgni, háttérbe szorítani, illegalitásba kényszeríteni a Magyarország szuverenitásáért felelősséget érző politikusokat, közigazgatási vezetőket, gondolkodókat. A német megszállás fő célja ugyanis a magyar szuverenitás felszámolása volt, az ország beillesztése a Birodalom gépezetébe. Minden más csak ebből következett.