Március 15-én egy új világ nyílt meg a magyarok előtt. Ez a nap a magyar szabadság születésnapja. Március 15. a legnagyobb magyar ünnep. Persze nehéz lenne kiemelni augusztus 20. és október 23. mellől, s egyfajta dobogó tetejére állítani. De mégis, van valami, ami maradéktalanul tiszta benne, s ami így vagy úgy, de akkor is egyesíti a nemzetet, ha néhány megveszekedett Habsburg-párti úgy tesz, mintha nem értené március 15-e jelentőségét. Talán csak az eltelt idő az, és az a történelem, ami az elmúlt 174 év alatt hozzá kapcsolódott? Hogy a Monarchia idején az igazságot kereső lelkek napja lehetett? Hogy a Horthy-időkben ez nem úgy volt nemzeti ünnep, hogy arra a hivatalos világ, a maga neobarokk díszleteivel egészében rá tudott volna ülni? S hogy 1945 után hogyan próbálták ellopni a kommunisták, majd hogyan próbálták meg eltagadni, elhallgatni, elhazudni? És hogy hogyan vált a szabadság kódjává az 1980-as évek végére? Lehet. Lehet, hogy március 15. mint ünnep története is felemeli ezt a napot. A történelem nagy úr.
Barabás Miklós: Jókai Mór március 15-én. Két oldalán Petőfi és Vasvári
Az ünnep történetén túl azonban van még valami. Úgy tűnik, hogy március 15. a legnagyobb célokat tűzte ki, mivel a magyar nemzet akkor még nem volt beszorítva. Senki nem volt, még a leg-Habsburg-pártibb arisztokrata sem, aki politikai programot akart volna csinálni abból, hogy „merjünk kicsik lenni”! Ilyenre majd csak a XX. században kerül sor. (Igaz, nem arisztokraták, hanem kommunistából lett szocialisták fogják csinálni.) De azon a március 15-én, 1848-ban úgy tűnt: a legszebb álmainkat merhetjük valóra váltani. S ha innen nézzük, akkor október 23. azt jelenti: van erőnk felébredni a ránk parancsolt rémálmokból. Augusztus 20. pedig azt: szépen tudjuk felidézni a régvolt korokat. Március 15. azonban a teremtő álmok ideje.
Weöres Sándor szembeállítja a képzelődést és a képzeletet: „A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.” Mondhatnánk, ez olyasmi, mint az ábránd és az álom különbsége.
Vajon március 15-e után mi volt az, ami a teremtő képzeletet, az igazi álmokat megzavarta, s közéjük képzelődésként, ábrándként befurakodott? A korabeli sajtóból néhány részletet idézünk. A Hetilap című újság két nappal a forradalom után így írt: „Az öröm és lelkesültség, a szebb jövő biztos reménye átalános; német magyar zsidó vagy rácz és tót feledett minden nyelvbeli különbséget, mint egy haza fiai, mint testvérek egyesültek, s ugyan azért rendbontásról, czivakodásról vagy csak vitáról is még eddig szó sem volt. — Adja az ég, hogy a vidéken is illy békével menjen végbe a reform üdv teljes nagy munkája! […] A KK. és KR. [vagyis az országgyűlésen a képviselők] bíznak ugyan azon lelkületében a nemzetnek, a melly az ősök vitézségét is örökölve kész s képes leend az ezen szövetség lehető kárhozatos következményei ellen a hazát megoltalmazni, de mégsem titkolhatják legmélyebb illetődésüket azon szinte keringő hirek és tudósítások fölött, minek szerint részint Galliczia határain részint Oláh s Moldva országok vidékein roppant orosz hadseregek gyűjtettek öszve, készen állók a birodalom határainak minden perczbeni átlépésére.”
A Pesti Divatlap 1848. március 26. számában a rövid hírek között olvashatjuk a következőket: „A pesti oláh ifjuság erélyes és hazafias szellemű nyilatkozatot bocsáta a némelly túlkövetelő fővárosi szerbek petitiója ellen. – Gróf Nugent Bécsből Horvátországba utazott a végből, hogy Horvátország- Szerbia- Bosniából önálló országot állítson, s magát királyává tetesse. – A hős szerb nemzet azonban a magyarokhoz akar csatlakozni, s a horvátoknak sem állna érdekükben tölünk elszakadni.”
Két hónappal később 1848. május 14-én a Vasárnapi Újság: A szászok című cikkében olvashatunk tudósítást arról, hogy Magyarország és Erdély egyesülését – unióját – milyen veszélyek fenyegetik: „Az unió az oláh és magyar robotosra egy pár hét alatt rögtön a’ szabadság napját sütteti ’sok azt tanácsolják az oláhoknak hogy egy Metternich maradék-féle német ministerium imilliáson járó kegyelmétől várják, tán hónapok, tán évek után azt, a’ mire a’ három színű lobogóval csak kezüket kell kinyújtaniok. Legfurcsább benne az, hogy azt hiszik és trombitálják hogy az oláhok elég balgák nekik hinni. […] Csak egyet sajnálnánk. Ha a’ szász Jelasichnek [t.i. egy helyi „Jellasicsnak”, egy szász politikusnak] és társainak elsülne oláh testvéreinket is elszéditeni, ’s mint már némelyet közülük, magyar ellenes álnok gyanúsítással ’s a’ fekete ármány minden, még sárga eszközeivel is az unió ellen hangolni— az unió ellen, mely megváltó messiása az oláh és magyar köznépnek”
Vajon a márciusi ifjak, a magyar országgyűlés követei, Kossuth és a reformnemzedék megsejtették-e, hogy amikor március 15-én átléptek a modernitásba, hogy ott az újfajta csodák mellett milyen újfajta veszedelmek fenyegetik a nemzetet? Az orosz bevatkozás veszélye persze látható volt – hiszen ez már a lengyelek 1830-as szabadságharca idején téma volt az akkori országgyűlésen. Azonban a saját szabadságharcunk alatt ezt utóbb tagadni próbálták. De vajon lehetett-e hinni, hogy a „magyar szabadság” az kelleni fog a szerbeknek, románoknak? Esetleg a korszakban a Nagy Mítosznak számító francia forradalom története sarkallta őket arra, hogy az ország nemzetiségi megosztottságára álom helyett ábrándokkal válaszoljanak? S vajon lehetett volna-e másként? Petőfi, a látnok mintha érzett volna valamit. Április 19-én ezt jegyezte fel naplójába: „Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.”
Talán ez a dráma is naggyá teszi március 15-ét. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nagy álmaink megvalósítását ne engedjük soha többé ábrándokkal megzavarni. Ahogyan Széchenyi írta, a „gyönyörűen sikerült első felvonás” után nem lehet abbahagyni, és a teremtő képzelet néha kényelmetlen, földszagú eredményei helyett egyszerűen képzelődni.