Komoly vihart kavart Macron elnök „bejelentése”, miszerint nem zárható ki NATO-csapatok Ukrajnába küldése. Azóta ki-ki vérmérséklete szerint reagál: elhatárolódnak, magyaráz(kod)nak, helyeselnek, vagy mint Lavrov külügyér, homéroszi kacajjal térnek napirendre felette.
Tudjuk jól, hogy manapság az európai politika az „óriás nyilatkozatok – törpe cselekedetek” sémájára működik, s szavakkal próbálják a tetteket pótolni. Sőt mi több: a szavak már önálló életet élnek, mert hisz azért a tetteknek mégiscsak lehet/van következménye, de manapság a szavaknak már nincs. Ma mást mondok, mint tegnap, de holnap ismét az ellenkezőjét – senkinek nem tűnik fel, hisz mindenki így csinálja. Ha államelnök vagyok, akkor azért még néhányan megpróbálják megérteni, de hisz arra való a kommunikációs stáb, hogy később elmagyarázzák, miért nem azt mondtam, amit mondtam.
Macron elnök hátterében a Köztársasági Gárda dragonyosai (The New Arab)
Azon kevesek, akik komolyan vették Macron nyilatkozatát, mindjárt elkezdték emlegetni a „francia különutasságot”: hogy már Kínában is, amíg von der Leyen… meg hogy már többször megmondta, européer autonómia kell… meg hogy már De Gaulle annak idején az atomütőerővel meg a NATO-val… és így tovább. Sok szép politológiai magyarázat, tudós elmék értelmezése. De nem lehet, hogy ez esetben kissé „túlragozták”? Hogy nem politikai boszorkánykonyháról van szó, hanem a modern – XVIII. század utáni – francia néplélek megnyilvánulásáról?
A nemzetkarakterológia mint olyan mindig is létezett: a skót viccekből tudjuk, hogy azok zsugoriak, a németek precízek, az olaszok hangosak és gesztikulálnak, az oroszoknak mély és hatalmas lelkük van, stb. stb. Persze művelték ezt tudományosan is, ám mivel ezt a Harmadik Birodalomban elég intenzíven tették, ezért 1945 óta exkommunikálták az ilyetén „tudományoskodást”. Pedig pont ebben mi is tudtunk eredményt felmutatni: Prohászka Lajos A vándor és a bujdosójában csak egy nyúlfarknyi fejezetet kap, de Eckhart Sándor már egész kötetet szentel A francia szellemnek. Írók és költők persze mindig elragadtatva beszéltek/gondolkodtak Franciaországról, ám mi a helyzet a történelmükkel?
Közhely, hogy a Nyugatnak alkonyodik, Európa hanyatlik, sőt lassan már zuhanórepülésbe megy át. A nemzeti lelkületnek a Lajtán túl elég nehéz ilyet megemészteni, az csak a Kárpát-medencében divat, hogy évszázadok óta temetjük magunkat, s búsongunk rajta, hogy hajdan dicső nemzetünk miként tűnik el a földtekéről. A gallok földjén más a módi: lehet bármily lefele tendáló a trend, egyvalami konstans: a Gloire érzete. Ami mindent beragyog.
Elsőként ugyebár az 1789-cel kezdődő felfordulást. Jellemző, hogy ketten nevezték el „Nagy”-nak a forradalmukat: a franciák és a szovjetek. (Az angol az csak „polgári”…) Pedig így visszatekintve, „nagyság” abban a történetben csak Napóleonnal indult – őelőtte jószerivel csak gigantikus vérengzés volt –, amikor felszámolta a forradalmaskodást s nekilátott világhódítani. Ami aztán balul sült el, s a moszkvai visszavonulástól kezdve semmi nem alakult jól. (Mellesleg amikor magyar huszárok poroszkáltak Párizs utcáin, akkor kellett volna megelőzni Trianont, és a nemzeti önrendelkezés követelményeinek megfelelően felosztani Franciaországot: a bretonok, a provanszálok, okszitánok meg még néhányan igen hálásak lettek volna…)
S azóta a franciák gyakorlatilag nem nyertek háborút – leszámítva néhány gyarmati csetepatét, mielőtt végképp elvesztették volna azokat a bizonyos gyarmatokat. Elvesztették a poroszok elleni háborút 1871-ben, angolszász segítség nélkül elvesztették volna 1914/18-at, angolszász segítséggel együtt elvesztették 1940-et, aztán teljesen önállóan elvesztették Vietnamot és Algériát. Angolszász segítséggel megnyerték 1918-at és visszakapták az országukat 1944-ben. Amiért azért túl sokat nem tettek, néhány partizánakción és a véghajrában agyonlőtt kollaboránson kívül. Erről a legautentikusabb történelmi feldolgozás a Halló, halló című – ma már elkészíthetetlenül nem-polkorrekt – angol filmsorozat. A Vichy-Franciaország egész jó eléldegélt pár évig, ideológiailag is felzárkóztak a Nagy (német) Testvérhez, de nem volt más nagyon a helyzet Párizsban sem, akármennyire igyekezett is Hollywood az ellenkezőjét bizonygatni, valamint bemutatni a szövetségesek oldalán harcoló hős francia menekült hadtesteket (valahogy a nem kevésbé hős lengyel menekült hadtestek kevésbé tűntek fel a filmvásznon, hála Joe bácsi hosszú árnyának…) Párizst is feladta egyetlen puskalövés nélkül a német parancsnoka a Führer utasítása ellenére, szó nem volt Festung Paris-ról, ilyen Festungok csak K-Eu-ban divatoztak, lásd pl. Budapest.
Díszszemle a „Gros Fréres” utolsó alakulatánál, a 12. francia vértesezrednél (Wikimedia)
Ám ezek csak a pőre tények: és mint tudjuk, annál rosszabb a tényeknek! Mert a tudat az még a Gloire-ban él: nézzük meg a filmeket – ne csak a franciákat, Hollywood legalább olyan vehemensen ontja a történelemhamisítást (no jó: átszínezést). Olvassuk el a regényeket, vagy egyszerűen csak beszélgessünk franciákkal! Ők még őszintén hiszik azt, hogy világhatalmi tényezők, talán nem egymagukban, de Európával meg NATO-val együtt mindenképpen. S mint ilyenek, joguk van nagyhatalomként „elrendezni” más nemzetek sorsát. Míg Németország ’45 után megtanult kicsinek lenni, mert belátta, hogy veszített (mondjuk ezt az akkor tapasztalatok birtokában nem volt nehéz), a franciák elhitették magukkal, hogy győztek, máig is hiszik, és sajnos ez befolyásolja politikai cselekvésüket. Pedig ha odafigyelnének, feltűnhetne, hogy például manapság az orosz politikai retorikában Napóleon és Hitler között sokszor csak annyi különbséget tesznek, hogy az egyik másfél évszázaddal korábban vonult vissza Moszkva alól megverve.
Általában a németeket vádolják azzal, hogy minden ideológiában „elmennek a falig”. De ez jóval inkább áll a gallokra: nézzük végig, ki ment el a szélsőségességig a felvilágosodással, olvasgassuk a XVIII. századi francia szerzőket, s vessük össze a németekkel meg az angolokkal. Egy látszólag különös példa: a szélsőséges kifelé irányuló szexuális aberráció/agresszió klasszikusa, aki a nevét is kölcsönözte, a francia Sade márki volt – míg a befelé irányuló szexuális agresszió névadója talán nem véletlenül a közép-európai – osztrák – Sacher-Masoch…
Macron elnök „elszólását” egy Ukrajna-konferencián tekinthetjük úgy, mint a még mindig a hübrisz állapotában leledző francia világlátás egyik megnyilvánulását – ami sajnos nem egyedülálló, hanem lassan már az európai trend fősodrata lesz, aminek megvan a maga német, balti, lengyel etc. etc. változata.
Bár nyilvánvaló, hogy politológiailag nem egy túl cizellált és akadémikus magyarázat Macron elnök szólását a deformált francia történeti tudattal indokolni – mennyivel blikkfangosabb valami félelmetesen képzett francia vagy NATO-agytröszt ravasz léggömberegetésének tartani! –, azért néha jusson eszünkbe Ockham beretvája, s játsszunk el a gondolattal, hogy ami hatalmas ostobaságnak tűnik, az talán nem egy végtelenül ravasz dezinformációs hadművelet, hanem tényleg csupán egy hatalmas ostobaság…