Szlávik Gábor olyan kalandra vállalkozott a könyv megírásával, amely szokatlannak tűnik a részéről. Hiszen ókortudósról van szó, a Római Birodalom történetének neves, a régi nagy klasszika-filológusokat idéző tudású kutatójáról. És mégis, ahogyan a nemrég lezajlott könyvbemutatón fogalmazott: egyik svájci-német professzora úgy fogalmazta meg számára az antikvitás kutatóinak kihívását, hogy muszáj egy másik témát is választaniuk. „Ez lesz a mi hazánk az időben” – idézte fel Szlávik professzor a könyv bemutatóján a német mester szavait. Márpedig Szlávik professzor a Római Birodalom történetén belül is specializálódott: Kis-Ázsia egykori római kori társadalmának – társadalmainak – talán leghozzáértőbb ismerője. Ebből következően Szlávik többször is megfordult Törökországban, amelyet megismerve úgy határozott: az ókortudományokban döntő jelentőségű német akadémiai szférából kiindulva adódik, hogy egy olyan „időbeli hazát” keressen, amelyben összekapcsolódik a németség és Törökország. Így került a csizma az asztalra, mondhatnánk – vagyis így jutott el Szlávik professzor az első világháborús német-török katonai együttműködésig.
Itt kell megállnunk egy pillanatra, hiszen magyarázattal tartozunk, hogy miért most írunk a könyvről, ugyanis már tavalyelőtt megjelent. Nos, a budapesti könyvbemutatóra csak most januárban került sor, a Magyar Kutatási Hálózat (korábban: Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, még korábban: a Magyar Tudományos Akadémia Kutatóközpontjai) Tóth Kálmán utcai székházában. A könyvbemutatót Fodor Gábor, a legjobb fiatal turkológus („ifjútörök”) vezette, Szlávik professzor beszélgetőtársa pedig Pollman Ferenc volt, az első világháborús történetírás nagy öregje.
Szó esett ugyan a könyvről is, de mellette, ahogyan az lenni szokott, sok minden másról is. Természetesen szóba került, hogy nemcsak a Német Birodalom, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia is küldött katonákat a törökök megsegítésére. Ennek kapcsán került elő a német szempontból nézve osztrák „schlamperei” is, illetve Szlávik részéről az a „bon mot” is, hogyha manapság valamit nem tudunk elintézni Ausztriában, akkor érdemes csak annyit megjegyezni: „Ez Németországban nem fordulhatna elő…” A beszélgetés végén Szlávik meg akarta magyarázni a „Deutscher Geist”, a német szellem fogalmát. Így hozta elő Paul von Lettow-Vorbeck német tábornok esetét, aki az első világháborúban Kelet-Afrikában (Tanganyika, ma: Tanzánia) vezette a maroknyi német katonát és a némileg számosabb benszülött zsoldost (aszkárit). Kitartott még a fegyverszünet után is, nem szenvedett vereséget, s hősként tért haza Németországba. Később a hitleráj idején nem vállalt szolgálatot, megvetését többé-kevésbé nyíltan kimutatta. Mint Szlávik elmondta, 1964-ben, amikor meghalt, az NSZK kormánya úgy döntött: kifizeti visszamenőlegesen a zsoldot Lettow-Vorbeck még életben lévő aszkárijainak, akik a tábornok vezetése alatt egykor olyan bátran és eredményesen tudtak küzdeni. Az aszkárik nem mellékesen szerették és tisztelték Lettow-Vorbecket, sőt, rajongtak érte.
1964-ben csaknem ötven évvel vagyunk tehát az 1918-as fegyverletétel után, s az idős néger katonák közül már csak 350-en éltek. A pénzt a helyszínre szállító nyugatnémet bankár pedig hiába kért bizonyítékokat, az obsitos aszkárik szegények csak néhányan tudták a Lettow-Vorbeck által kiállított igazolást felmutatni, a többiek például egyenruha-foszlányokat hoztak. Ez persze a tüchtig német bankárnak nem volt megfelelő, ezért azt eszelte ki, hogy seprűnyelet adott (puska helyett) az öreg szerecsenek kezébe, s így azzal kellett igazolniuk katonai képesítésüket, hogy német vezényszóra bemutatták az alaki fogásokat és mozdulatokat. Fél évszázad telt el, de a 350 megjelentből egy sem volt, aki megbukott volna a próbán, mindenki emlékezett az alaki fogásokra. Na ez a Deutscher Geist, mondta Szlávik.
Visszatérve a könyvre: egészen elképesztő munka. Ezeregyszáz oldal, feszes, közérthető, ugyanakkor tudományos alapossággal, lehengerlő lábjegyzet-apparátussal megírt kötet. Megkerülhetetlen alkotás lett, és vélhetően az is fog maradni. Nyugodtan megkockáztathatjuk: amíg létezik magyar nyelvű történetírás, addig ez alapműnek fog számítani az első világháború alig-alig ismert közel-keleti frontjainak történetében. (Ha ezt Norman Stone megérhette volna…) Igaz, nem teljesen arról szól, amit a cím igér: hanem annál sokkal többről. Lényegében a Török Birodalom teljes első világháborús történetét olvashatjuk ugyanis.
Annak a Török Birodalomnak a történetét, amely Szlávik professzor szerint egy évig sem tarthatta volna magát a német katonai misszió működése nélkül. Hiszen a Végzet – a Kismet – tudata olyaannyira fatalistává tette a török katonákat, hogy az már az apátiával volt egyenértékű. Ezt csak hellyel-közzel egyensúlyozta ki a német kiképzők, tanácsadók és segédcsapatok által hordozott Deutscher Geist.
S hogy mi a törökök mohamedán vallási elképzelése, a Kismet, vagyis a Végzet? Álljon most itt két rövid részlet a könyvből, méghozzá először is az egyik legnagyobb és legszégyenteljesebb katonai vereségről, amelyet brit erők valaha is elszenvedtek. Illetve annak a későbbi orvoslásáról – annak a következményeiről, hogy a törökök elszalasztották nagy győzelmük kiaknázását. Na ez a Kismet, mondhatnánk.
„A Kút-el-Amarában körülzárt brit–indiai expedíciós erő, ahogy a Kút városában rekedt arab polgári lakosság is, 1916. április 22-én már az éhhalál szélén állt. Öt hónapos küzdelem és három angol felmentési kísérlet kudarca után Kút védői számára egyetlen kiútként csak a kapituláció maradt. A további ellenállás lehetetlen voltát felismerve a Kútban bekerített brit–indiai csapatok parancsnoka, Sir Charles Vere Ferrers Townshend vezérőrnagy április 26-án a tűzszünetet hirdetett. Ezt néhány napnyi sikertelen tárgyalást követte, majd 1916. április 29-én Townshend, miután elpusztította lövegeit, Halil bej követelésének engedve feltétel nélkül megadta magát. Vele együtt körülbelül tizenháromezer, zömmel indiai katona került fogságba – száznegyvenhat napi körülzárás után. A törökök nagyvonalúságának köszönhetően Townshend, aki nemcsak kardját és pisztolyát, de indiai szolgáját, két angol tiszti szolgáját és portugál szakácsát is megtarthatta, komfortos, sőt egyenesen luxuskörülmények között töltötte hadifogságát Isztambulban. Már odavezető útja is egyfajta diadalmenetszámba ment: az észak-szíriai Aleppóban díszőrség várta, majd a Kilikiai-síkságon fekvő Bozantıban225 maga Enver pasa kereste fel őt, kifejezve volt ellenfele iránti tiszteletét. Townshend rendfokozat nélküli, vagy csak alacsony rendfokozattal bíró katonái azonban lényegesen rosszabbul jártak. Több mint négyezer embere halt meg később a hadifogságban. Ám hogy oda eljuthassanak, a brit tábornok beteg és kiéhezett katonáira előbb egyfajta halálmenet várt. Bagdadig száz, majd onnan még ötszáz mérföldet (vagyis mindösszesen 804,6 kilométert) tettek meg Anatóliáig. Aki nem bírta a hőség mellett víz- és élelemhiánnyal is nehezített menetelést, azt a kurd és arab kísérők helyben agyonlőtték. Megérkezésük után a hadifoglyokat a Bagdadi vasút építési munkálatainál foglalkoztatták a törökök. (222)”
„Maude csapatai – mint mondtuk – többszörös túlerőben voltak a védőkkel szemben: 41 500 lövészkatona, 3900 lovas és 174 löveg. Halil pasának így nem maradt más választása, mint az, hogy mielőbb kiürítse Bagdadot. Erre meglehetős sietséggel került sor március 10-én, az esti órákban. Kivonulásuk során a törökök minden hadianyagot, amit nem tudtak magukkal vinni, ha tehették, elpusztítottak. Mindeközben az utcákon zűrzavar uralkodott. (Ezt arab és kurd rablóbandák okozták, vagy – ahogy egy bő évvel később Damaszkuszban is – nacionalista arab politikai csoportok szervezték.) Az utolsó katonai szerelvényt a helyi oszmán hatóságok másnap, a kora reggeli órákban indították útnak észak felé. 1917. március 11-én az akkor száznegyvenezer fős, vegyes lakosságú és vallású iraki nagyváros, Bagdad elesett. Ez érzékenyen érintette a németeket is. A városban épülő, nagy hatótávolságú adóállomásukat, amely addigra szinte teljesen elkészült, és amelynek a Perzsiában küzdő török–német erőkkel való kapcsolattartást kellett volna biztosítania, fel kellett robbantaniuk.” (385)
A könyvben ugyan sajnos nincs szó Lettow-Vorbeck tábornokról (nem is lehet), de legvégül talán még egy történetet érdemes felidézni vele kapcsolatban. Amikor a gyarmati rendszer a végéhez közeledett az immár brit birtoknak számító Tanganyikában, számos függetlenségi aktivista (Lettow-Vorbeck egykori katonáinak gyerekei!) kereste fel az éppen a helyszínre látogató immár idős német tábornokot. Egyikükkel folytatott beszélgetésük során szóba került az ott ragadt fehér emberek elleni atrocitások kérdése. Lettow-Vorbeck így idézte fel az elhangzottakat: „Azt mondtam neki, hogy ne gyűlöljék meg a fehér embereket és ne alázzák meg őket az általuk elkövetett hibákért. ’Mi csak a kis lelkeket vetjük meg, atyám’, válaszolta. ’Ha majd a Fehér Ember elég nagy lesz, ahogyan Te is elég nagy voltál, akkor majd ismét tisztelni fogjuk.”
A mai magyar tudományos világban – ahogy bármelyikben – sajnos vannak a „nagy lelkek” mellett „kis lelkek” is. Szlávik Gábor egyértelműen a „nagyok” közé tartozik – sőt, a „nagyobbak” közé. A könyv és annak tudományos, szellemi tartalma pedig a „legnagyobbak” közé.