Az 1945. esztendő Magyarországot rettenetes állapotban találta. A hadszíntérré vált ország egyik felén a nyilaskeresztes pártszolgálatosok kegyetlenkedtek, fosztogattak és gyilkoltak, a másik felén a szovjetek és az általuk létrehozott vörös karszalagos milíciák hurcoltak tízezreket „málenkij robotra”. A fronton borzasztó pusztítással folyt tovább a harc a szovjet és a német hadseregek között. A szovjetek mellett a hozzájuk időben átálló románok, illetve később az átállást szerencsétlenül végrehajtó bolgár csapatok is harcoltak. A németek mellett a még kitartó magyar alakulatok foglaltak állást.
Megemlékezés 2018-ban a Budai Önkéntes Ezred katonáiról (forrás: honvedelem.hu)
Azonban a Magyar Királyi Honvédség ekkor már a széthullás jeleit mutatta. Nemcsak azért, mert a Szálasi-kormány képtelen volt a valódi kormányzati munkára, s nem is csak azért, mert az ország csak a kisebbik része volt uralmuk alatt; hanem azért is, mert a magyar emberek többsége a józan paraszti ész alapján látta, hogy a háború elveszett, és a többség azt remélte, hogy a front gyorsan átvonul „fölötte”. A magyar honvédek egy része vitézül harcolt a szovjetek és különösen is a románok ellen (amíg az utóbbiakat ki nem vonták a harcokból szovjet utasításra). A honvédek másik része inkább megadta magát, csakhogy a maga részéről befejezhesse a háborút. A legnagyobb rész azonban érthető módon leginkább a túlélésre koncentrált: ha muszáj volt, harcolt, de ha tudott, „dekkolt”, visszavonult, kivonta magát a harcokból – különösen, miután egyre inkább kiderült, hogy a németek részéről sem bizalom nincs, sem felszerelés nem érkezik. Öngyilkossággal felérő utasítások viszont annál inkább. Friessner vezérezredes 1944. december 1-i parancsában a következőket írta: „A magyar katonák vagy alakulatok ellenséghez való átállásának észlelése esetén minden fegyver tüzét azonnal az áruló hordákra kell összpontosítani. Mindenkinek tudnia kell: ha túl gyáva ahhoz, hogy becsülettel haljon meg, akkor szégyenben fog meghalni.”[1]
Ebben a helyzetben a helyes döntéseket hozni bármelyik tiszt számára szinte lehetetlennek tűnhetett. Váriházy Oszkár alezredes, a budapesti ostrom alatt 1945. január végétől a 6. gyalogezred parancsnokaként ravasz elhatározásra jutott. Bátorfy Ferenc, a Magyar Királyi Honvédség őrmestere ezt így idézte föl: „Váriházy jó taktikával dolgozott. Úgy szétszórta a csapatát, annyi kisebb csoportra, s olyan, egymástól elkülönült szálláshelyekre, hogy semmiképpen sem mutatott harcoló egységet, így a német parancsnokság nem tudott minket felhasználni. Csak amikor szembefordultunk a németekkel, akkor tömörített bennünket Váriházy egységbe.”[2]
Szembefordulni a németekkel? A magyar katonai gondolkodásban és a történeti hagyományban is létezik egy paradoxon. Aki 1944. október 15., a nyilaspuccs után nem esküdött fel Szálasira, azt elismerés illeti; viszont aki átállt a szovjetekhez, az már a fél évszázadnyi kommunista propaganda ellenhatásaként inkább a „nemszeretem” kategóriába tartozik. Vajon szembe lehetett-e fordulni úgy a németekkel, hogy közben nem megy át a döntést meghozó a front másik oldalára? 1945 elején erre már lehetőség nem igazán kínálkozott. Igaz, arra se nagyon, hogy a szó szoros értelmében „átállásra” kerülhessen sor. Aki átállt, az a szovjet hadifogoly-lágerek nyomorúságos, sokszor a halált jelentő körülményei közé került. 1944. október 15-ét követően az 1. hadsereg soraiból mintegy 20 ezren (!) váltak ki, köztük Szász Ferenc ezredes vezetésével a 9. gyalogezred és a 7. gyalogezred részei. Szász ezredes a 9. gyalogezred parancsnokaként kérte, hogy ezrede élén a 4. Ukrán Front kötelékében harcolhasson a németek ellen, de elutasították, s helyette az átállók sorsa a hadifogság lett.[3] Igaz, Szásszal jól bántak, s később egy 1700 fős légió megalakításával bízták meg, amely légiót azonban nem vetették hadba, sőt, fel sem fegyverezték – tovább dolgoztatták őket fogolyként. Amikor azután Debrecenben és Jászberényben alakulni kezdett az Ideiglenes Kormány alatt az új magyar hadsereg, Szász ezredest és embereit a szovjetek átadták a magyar fél részére.[4]
Magyarországról a világháború éveiben a megszálló csapatok és a 2. hadsereg tagjaként sokan megjárták a Szovjetuniót – s amit láttak, az nem hozta meg kedvüket ahhoz, hogy a szovjet oldalt válasszák. A magyar közvéleményben közismert volt a katyńi mészárlás is, nem utolsósorban a szakértői gárdában részt vevő Dr. Orsós Ferenc orvosprofesszor miatt. Vajon melyik magyar tisztnek ne fordult volna meg a fejében, hogy esetleg vele is úgy fognak bánni a szovjetek, mint a lengyel tisztekkel? Magyarországon a „szocializmus” fogalma ugyan nem volt teljesen népszerűtlen, de a szovjet kommunizmusról a legtöbben úgy gondolták, hogy 1919-ben már bemutatkozott – és azt kevesen vágyták vissza. A németeket viszont első világháborúból is kiindulva a magyar tisztikarban fegyvertársnak tekintették, s a felsőbbrendű németségről szóló ügyes goebbelsi propaganda is hatott.
A magyar nemzet számára a szövetségesek semmit nem kínáltak – a jogosan orvosolni kívánt trianoni diktátum óvatos kiigazítását sem.[5] A szovjet harcosok sem felszabadítóként érkeztek magyar földre, és ezt viselkedésükkel alaposan ki is mutatták, még akkor is, ha egy-egy szovjet parancsnok néhány helyen segítséget adott az újrakezdéshez. Legvégül pedig ne felejtsük el, hogy a szovjet propagandában éveken keresztül a magyarokat a legvadabb színekkel festették – szinte még a németeknél is rosszabbnak. Hogy ez egy átgondolt politika volt, azt mutatja, hogy a szovjet vezetés kifejezetten megtiltotta a hadifoglyokból szervezendő magyar légiók szervezését[6], pedig jelentkező bőven akadt volna a harcra. Csak a magyar kommunistákból és az „antifasiszta iskolát” végzett, gondosan kiválogatott maroknyi hadifogolyból álló partizáncsoportok (valójában diverzáns-egységek) bevetése jött szóba.
Ebben a keretrendszerben kell tehát mérleg tennünk azok döntését, akik Budapest ostroma során mégis megkísérelték egész alakulatukkal a szembefordulást a németekkel. Ráadásul történetírásunk nem velük foglalkozott a kommunista diktatúra bukása óta, hanem – teljesen érthető módon – a becsületüktől évtizedekig megfosztott, a hazájukat védeni kívánó, a háborút a szovjetekkel szemben végigharcoló honvédekkel, tisztekkel. Itt az ideje azonban, hogy újra elővegyük mindazok történetét, akik más döntést hoztak. Sajnos, egyelőre a régi feldolgozásokra kell támaszkodnunk, a kedves Olvasó tehát ne lepődjön meg, amikor a hivatkozások egyikét-másikát olvassa.
Néhány sikertelen kísérletet követően – amikor is az átállókat hadifogságba vitték – az első ismert félig-meddig sikeres példa a 72. határvédelmi műszaki zászlóalj 1. és 2. századának esete, amelyek a belvárosi Sas utca és az Egyetem tér védelmét látták el. A zászlóalj 1945. január 17-én parancsot kapott a Budára való vonulásra, de Barangó István százados zászlóaljparancsnok tiszti-tiszthelyettesi gyűlést tartott és azon úgy határoztak, hogy inkább átállnak a szovjetekhez. Másnap elzavarták a német járőröket és át is álltak, de egyelőre csak a gödöllői hadifogolytáborba kerültek. Később a szovjetek Debrecenbe szállították őket, ahol március 4-én adták át őket a magyar hatóságoknak. Végül az újonnan szervezett magyar 6. hadosztály műszaki zászlóaljaként Ausztriában ők is megszálló feladatokat láttak el a szovjet zónában.[7]
A szovjet oldalon harcoló magyar önkéntes egységek szervezésének megindulását általában ahhoz szokták kötni, hogy a szovjetek mintegy „megvárták” amíg a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány hivatalosan is megköti fegyverszünetet (1945. január 20.), s ezután kapott engedélyt 2. Ukrán Front a szovjet főparancsnokságtól a magyar átállók alakulatainak megszervezésére. A magyarázat annyiban sántít, hogy adatok vannak arra, hogy már január 17-én megalakult az első magyar önkéntes század, egy átállt légvédelmi tüzérosztályból, amely Budafok ostromában vett részt.[8] S a kisebb, önkéntes szakaszok megalakítását jószerivel számba venni sem lehet – közöttük akadhattak ad hoc létrejött csoportok, amelyek már a pesti oldalon részt vehettek a szovjetek oldalán a harcokban. Utána vélhetően hadifogságba kerültek. Sokkal reálisabb az a feltételezés, hogy a kimerült, leharcolt szovjet 37. lövészhadtest kívánta sorait magyar átállókkal megerősíteni, s ehhez megszerezte Malinovszkij marsall jóváhagyását, aki pedig nyilván még feljebbről szerzett erre engedélyt.[9] Később más szovjet magasabb egységek is létrehozhattak saját magyar önkéntes századokat.
Összesen legalább 20 önkéntes század alakult meg átálló magyar honvédekből Budapest ostroma során a budai oldalon vívott harcok közben, de van 30 századot említő becslés is.[10] A szervezőmunkában a szovjetek soraiban tevékenykedő négy magyar kommunista komisszár is részt vett, közülük a legismertebb Krupiczer Ferenc. Ő azonban csak 12 önkéntes századról írt visszaemlékezéseiben – lehet, hogy a többi század ügyében a másik három magyar kommunista intézkedett?[11] Vagy mivel a századok létszáma erősen változott, összevonták őket? Vagy csak 12 magyar század vett részt a harcokban, a többi a későn átállókból alakult? Nem tudjuk.
Az átállt magyarok rövid, 1-2 napos pihenőt kaptak, megfelelő élelmezést, illetve tisztálkodhattak. Fegyvereiket le kellett adni, helyette szovjet fegyvereket kaptak, amelyeket gyorstalpaló oktatáson ismertettek a melléjük beosztott szovjet összekötők. Ezt követően saját egyenruhában, vörös vagy fehér, általában ejtőernyő-selyemből készült karszalaggal és hajtóka-jelzéssel már bevetésre indultak. A szovjet parancsnokság által kiállított igazolvánnyal is rendelkeztek. Január 21-én már biztosan harcolt egy önkéntes egység a Farkasréti temetőben.[12] Ezt követően a többi századot is ebben az irányban vetették be. Február elején a kommunista korszak történetírása szerint már naponta alakult egy önkéntes század![13] Az önkéntes századok legvéresebb harcaikat a Déli pályaudvarért vívták. Ha magyar egységekkel kerültek szembe, a harc szinte mindig elmaradt, és vagy soraikba fogadták a magyar védőket, vagy egyszerűen elengedték őket. A magyar önkéntesekhez átálló magyar védők esetében később gondot okozhatott az, hogy nem rendelkeztek a szovjetek által kiállított igazolvánnyal.
De hogyan kerül a történetbe a nem ebben a térségben elhelyezkedő 6. gyalogezred, s hozzátartozó töredék-alakulatokból álló úgynevezett Váriházy-csoport? Váriházy Oszkár eredetileg Braun Oszkárként, sváb családból származott. Nevét magyarosította. Hivatásos honvédtisztként végzett a pécsi hadapródiskolában éppen az első világháború kitörésekor. Végigharcolta a Nagy Háborút, kitüntetéseket – köztük ezüst vitézségi érmet – szerzett. A Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében is szolgált, emiatt 1921-ben szolgálaton kívüli viszonyba helyezték. 1928-ban térhetett vissza a Honvédséghez, s folytatta hivatásos tiszti karrierjét. Számos írása jelent meg a katonai szaksajtóban. 1942-ben a 2. hadsereg egyik zászlóalj-parancsnokaként részt vett a Don melletti harcokban. Az egyik hídfőcsata után, októberben élesen tette szóvá felettesei előtt a lehetetlen helyzetet, a sok vérveszteséggel járó parancsokat. A hadbíróságtól az mentette meg, hogy hazarendelték. 1944-ben az 1. hadsereg kötelékében a 18. gyalogezred parancsnoka a galíciai harcok idején. Alakulatát a kiugrási kísérlet biztosítására rendelték fel Budapestre, de nem érhettek fel a fővárosba, mire az október 15-i események már lejátszódtak. Budapest ostromának legelejétől (’44. december 24-től) a 10. hadosztály gyűjtőkeretének parancsnoka, majd január 27-én nevezték ki a 6. gyalogezred parancsnokává. Az ezred a mai Bartók Béla út (akkor: Horthy Miklós út) Szent Gellért tér és Móricz Zsigmond körtér (Horthy Miklós körtér) közötti szakaszán települt. Váriházy a környék ottragadt, vagy alakulatuktól elszakadt kisebb egységeket is saját parancsnoksága alá vonta, így jött létre a „Váriházy-csoport”.[14] A harcokat nem erőltette, embereit igyekezett megkímélni. Vajon csak legenda lenne az a történet, miszerint Váriházy még a ’44 novemberében-decemberében a Gödöllő környéki harcok során kapcsolatba lépett volna a szovjetekkel, s átengedett volna egy szovjet egységet?[15] Ha így van, akkor nem zárhatjuk ki, hogy a szovjetek számoltak vele. Már csak azért sem zárhatjuk ezt ki, mivel a 10. hadosztály személyi gyűjtőjének parancsnokaként igazolványokat adott a baloldali ellenállók és vélhetően zsidó üldözöttek részére is.
Váriházy 1945. február 10-én megtagadta azt a parancsot, hogy vonuljon vissza a Várba. Ezt követően február 11-én a Gellért Szállóban összecsapásra kerülhetett sor német és nyilas járőrökkel, délutánra viszont a szovjetek elfoglalták a Körteret a németektől, és az első T–34-es elérte a Váriházy-csoport körletét. Az odaérkező szovjet összekötő tiszt nyomán a fegyvereket letéve indultak el Budafok felé.
Az átállás azonban nem volt „sima ügy”. Létay Gyula, Váriházy segédtisztje így emlékezett vissza: „Fogságba esésünkkor bennünket a budafoki borospincékbe hajtottak, az én pk-om [t.i. Váriházy] is alezredes volt, s róla is lehúzta a csizmáját egy orosz katona és éjjel a pincében egy másik katona a rövid bőrkabátjától fosztotta meg. Parancsnokom idegileg teljesen összetört, de mi nem kértük számon a nemzetközi egyezményeket. Támogattuk őt, hogy velünk maradjon. Reggel módunk volt jelentkezni a németek elleni harcra, beteg parancsnokunkat is magunkkal vittük.”[16] Váriházy erősen megszépítve a dolgot, 1946-ban így írt: „A Vörös Hadsereg nagylelkű volt, teljesítette kérésünket és a volt »Rosseb-ezred« újjászervezve, mint »Budai Önkéntes Ezred« rohamozta meg a Vár falait.”[17]
Február 12-én tehát Váriházyt tájékoztatták a szovjetek, hogy a magyar századok már harcolnak a szovjet oldalon, azok egy részét összevonják, s egyelőre egy zászlóaljat hoznak létre. Felkérték parancsnoknak. Néhány nap múlva a zászlóaljból már ezred lett, így 15-én alakították meg az összes magyar önkéntes egységből a 1. magyar önkéntes ezredet – amelyet később „Budai Önkéntes Ezrednek” neveztek el. Eltérő adatok szerepelnek a történeti irodalomban az ezred nagyságára nézve. Hogy 12 századból, 2 tábori és 1 légvédelmi üteg keretéből és egy híradó századból állt volna, valószínűbb, hogy csak a 12-én szervezett zászlóaljra vonatkozik. A források többségében az ezred összetételeként 20 századot jelölnek meg végső adatként, 4 zászlóaljba sorolva. Közöttük egy zsidó munkaszolgálatos század volt.[18]
A Váriházy vezénylete alatt átállt kb. 1000-1200 fő nagyobb akciókban már nem vett részt. A Budai Önkéntes Ezred hagyomány szerint 2500 főből állt, bár 3000 jelentkezőt is említenek. A szovjet 180. lövészhadosztály jelentése a szovjetekhez csatlakozó magyarok létszámadatairól (1945. február 20-ig, a budai arcvonalon) megkülönbözteti a harcokban ténylegesen részt vevőket és a többi átállót: „1.: A Vörös Hadsereg oldalán a németek ellen vívott harcban résztvevők létszáma: 1619 fő. 2.: A Vörös Hadsereg oldalára átállók létszáma: 2467 fő.”[19]
Veszteségük 160 fő elesett volt, bár a magyar önkéntesek tömegsírjának emlékművén 247 elesettre vonatkozó adat szerepel. A különbség feltehetően a „nem hivatalos” önkénteseket, vagyis a harc közben átállt magyar honvédeket takarja, akik nem rendelkeztek szovjet igazolvánnyal. További 440 önkéntes sebesült meg. A Vár teljes elfoglalása után a Buda környéki erdők átfésülésében a kitörők nyomában február 16-ig vettek részt a magyar önkéntesek.
Váriházy ezredét a szovjetek ezután először pihenőre Kelenvölgybe-, majd Jászberénybe, a hadifogolytáborba irányították. Más adat szerint csak a hadifogolytábor mellé.[20] Egy futballpályán, négy álcázott szovjet géppuska biztosítása mellett fegyverezték le őket a szovjetek, akik tartottak a vitézségüket előzőleg megmutató magyaroktól. A láger politikai tisztjének tolmácsa, Cercov, nagyon megkönnyebbült, amikor sikerült Váriházyt rávenni, hogy adassa le a fegyvereket. Arra is van utalás, hogy volt olyan része az ezrednek, amelytől már a Kelenvölgyben elvették a fegyvereket.[21]
Jászberényben végül is a szovjetek engedélyezték a magyar Ideiglenes Kormány számára a haderő szervezését, így a budai önkéntesek egy részéről megalakult az 1. gyalogezred, Váriházy parancsnoksága alatt. Mások az önkéntesek közül hadifogságba kerültek. Váriházy és ezrede még részt vett április végén Bécsújhely környékén megszálló feladatok ellátásában, de a háború rövidesen véget ért.
A hazatérő Váriházy Oszkár karrierje felfelé ívelt, ráadásul 1945 szeptemberétől a Magyar Kommunista Párt tagja lett, 1948-ban pedig az új nevet felvevő kommunista állampárté (Magyar Dolgozók Pártjáé) is. Már vezérőrnagy volt, amikor a Néphadseregben végbevitt tisztogatások részeként 1949. szeptember 21-én beosztásából felmentik, s elrendelik felülvizsgálatát. 1950. január 1-i hatállyal nyugállományba helyezték, nyugdíját hamarosan megvonták. Egykori bajtársai révén a Katonai Szemlébe írt cikkeket, ez volt az egyedüli jövedelemforrása, amíg súlyosbodó szembetegsége miatt ezzel fel kellett hagynia. Nyugdíját 1955-ben visszaadták, de rehabilitálása teljes mértékben csak 1991-ben ment végbe, amikor posztumusz vezérezredessé léptették elő.
Végül is volt-e jelentősége a magyar önkéntesek szerepvállalásának? Aligha kétséges, hogy tényleges és jelképes értéke egyaránt volt. Komoly teljesítményükkel megrövidítették az ostromot, a polgári lakosság szenvedéseit. A Budavári Palota német védői magyar önkéntesek előtt tették le a fegyvert, s a Turul melletti kapura a szovjet vörös lobogó mellé az önkéntesek a magyar nemzeti zászlót is kitűzhették. Többüket a szovjetek kitüntették. Sajnos azonban annyiban nem változtattak a nagyhatalmi leosztáson, hogy áldozatuk kevésnek bizonyult a „vérváltság” megfizetéséhez, s így Magyarország továbbra is a vesztes, mégpedig az erkölcsi vesztes kategóriájában maradt.
Abban a kategóriában, ahonnan a magyar katonai részvételt megtiltó Sztálin akarata nem engedte ki az országot.
[1] Idézi Ványai Márton: Amit kevesen tudnak: magyar segítséggel foglalták el a szovjetek Budapestet. Qubit. Online, URL: https://qubit.hu/2023/01/27/amit-kevesen-tudnak-magyar-segitseggel-foglaltak-el-a-szovjetek-budapestet
[2] Idézi György István: Két és fél ezren voltak. A Budai Önkéntes Ezred harcairól (1945. január-február). Népszabadság, 1968. december 23. 6.
[3] Kis András: Az antifasiszta magyar katonai hagyományokról. Budapest, Akadémiai, 1978. 46.
[4] Berki Mihály: Nehéz út. Szász Ferenc életútja. Békéscsaba, 1990. 39.
[5] Bővebben lásd Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig. Budapest, Osiris, 2015. 73-76.
[6] Lásd Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Russica Pannonicana, 2010. 293-295.
[7] Keserű István: A horthysta határőrizeti szervezet felbomlása és a felszabadult Magyarország határőrségének megalakulása. Honvédelem, 1975/5. 90.
[8] Tóth Sándor: A Budai Önkéntes Ezred története. Hadtörténelmi Közlemények, 1960. 7. évf. 1. sz. 74.
[9] Ványai: Amit kevesen tudnak, i.m. (o.n.)
[10] Szebelkó Imre: Határkövek. Visszaemlékezések. Budapest, Zrínyi, 1988. 133-134.
[11] Krupiczer Ferenc: Magyar önkéntesek az első vonalban. Budapest, 1985. 23. évf. 1-2. sz. 21.
[12] Veress D. Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944-1945. I. Budapest, Militária, 2002. 890.
[13] Lásd pl. Tóth Sándor: A szovjet hadsereg felszabadító harcai Magyarországon. Budapest, Zrínyi, 1965. 99-103.
[14] Lukács Bence: A kaposvári M. Kir. 10. „Rosseb” gyaloghadosztály harcai Magyarország védelmében (1943-1945). Doktori disszertáció. Pázmány Péter Katolikus Egyetem. 191.
[15] György: Két és fél ezren voltak, i.m. 6.
[16] Létay Gyula: Igaz honvédelem! Ez a Hét, 1997/13. 22-23.
[17] Váriházy Oszkár: Budától Tolnáig. A „Budai Önkéntes Ezred” megalakulása. Honvéd, 1946. 1. évf. 1. sz. 13.
[18] Erdeös László: A magyar honvédelem egy negyedszázada (1919-1944) II. kötet. Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2007. 241.
[19] Idézi Ványai: Amit kevesen tudnak, i.m. (o.n.)
[20] Gosztonyi Péter: A zászló. Irodalmi Ujság, 1978. 29. évf. 7-8. sz. 8.
[21] Tóth: A Budai Önkéntes Ezred története, i.m. 94.