Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Békefi Remig (1858–1924)
Békefi Remig Bröckl Józsefként született 1858-ban Hajmáskéren, mint egy helyi molnár gyermeke. Elemi iskolát és a gimnáziumot a közeli Veszprémben végezte, majd 16 évesen jelentkezett Zircen a ciszterci rendbe, ahol 1877-ben egyszerű fogadalmat tett. Nevét Békefi József Remigre magyarosítja. 1880-ban ünnepi fogadalmat tesz, de csak 1881-ben szentelik pappá, mivel még túl fiatal volt. Ezután Pécsett és Budapesten tanul, de közben sokat betegeskedik. Tanára, Hunfalvy János bíztatására írja meg első nagyobb munkáját Kethely és környékének néprajza címmel (a Wikipédián jellemző módon „Keszthely”… – lásd a Hyppolit a lakájból a hippodrom-jelenetet!), amivel megszerzi a bölcsészdoktori fokozatot. Részben gyenge egészségi állapota miatt megy vissza Zircre, ahol – egyéb feladatai mellett – nagy tudományos tervének, rendje történeti feldolgozásának szenteli magát.
Egészségileg megerősödve később aktívabb tudományos tevékenységet folytat: egyetemen tanít – 1910–1911: a budapesti Bölcsészettudományi Kar dékánja –, s közben tovább kutat, írja rendtörténeti munkáit, illetve a pedagógiatörténet témájában publikál. 1896-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1908-tól rendes tagja. „Nagy ívű monostortörténeti tervezete nem fejeződött be, a zirci és a szentgotthárdi apátságok történetének megírása fontos egyetemi feladatai és az iskoláztatás históriájának feldolgozása miatt elakadt.”
1911-ben megválasztják zirci apátnak, melyet követően kinevezést nyert a királytól. 1912. elején Hornig Károly veszprémi püspök a 47. zirci apáttá avaja. Új feladata nem akadályozta meg abban, hogy ez évben megalapítsa a budai Szent Imre Gimnáziumot. Ezt követően a renddel kapcsolatos munkának szenteli magát, a történészkedés/publikálás háttérbe szorul. 1924-ben vizitációs körútja utolsó állomásán, Egerben hunyt el. Zircen helyezték örök nyugalomra, temetésén egykori tanítványa, gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter búcsúztatta.
Főműve a zirci, pilisi, pásztói és szent-gotthárdi cziszterczi apátságok története, mindegyik kötet sokszáz oldalon tárgyalja témáját:
– A pilisi apátság története (I. kötet: 1184–1541; II. kötet: 1541–1814) megjelent 1891 és 1892-ben.
– A czikádori apátság története – megjelent 1894-ben.
– A pásztói apátság története I–III. köt (I. kötet:1190–1702; II. kötet: 1702–1814; III. kötet: A pásztói apátság oklevéltára 1342–1812.) – megjelent: 1898–1902 között.
További fontos munkái közül talán a leginkább „népszerű” a majd’ 400 oldalas A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban (ez az igencsak kevéssé olvasóbarát címmel ellátott, de annál kiválóbb sorozat: „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” részeként látott napvilágot.) Szerkesztett egy szakmai körökben nagyra tartott milleneiumi kiadványt: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi Rend. Említsünk végezetül két neveléstörténeti munkát tőle: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig, illetve A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig.
Mindezek után persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy mai „rohanónak” nevezett világunkban mennyi relevanciával bírnak a középkori kolostorokról írott sokszáz oldalas szakmunkák? Vélhetőleg kevesen osztanák Dedek Crescens Lajos véleményét, melyet Békefinek a czikádori apátság történetéről írott munkájának bírálatában fogalmazott meg: az egyháztörténet ismerete nélkül „a magyar történelem megalkotása a chimerikus törekvések országába tartozik”. Az inga inkább a túloldalra leng ki: sokan hajlamosak a „tiszteletreméltó, de ma már felesleges” fáradozások közé sorolni, ami nélkül mind politikatörténet, mind – a még manapság is domináns – gazdaságtörténet kiválóan művelhető és tanítható. De hogy PR-szempontokra is tekintettel legyünk: A rózsa neve például nem születhetett volna meg hasonló egyháztörténeti munkák nélkül, s egy szintetikus magyar művelődéstörténet – főként középkori része – sem képzelhető el a szerzetesrendekről szóló tudásanyag hiányában. Kissé hasonlít ez a munka a helytörténetekhez: nem arra való, hogy hosszú téli estéken a kandallótűznél ülve beletemetkezzünk egy-egy apátság könyvoldalak százain elmesélt históriájába – hanem ha egy-egy adatra szükségünk van, tudjuk, hová kell nyúlnunk.
Ugyanakkor ne feledjük, hogy az időről-időre felkapott „mikrotörténelem” is hasonló módon épül fel. S ha elvonatkoztatunk mai szemléletünktől, ahol a világ már csak egy kis falu, s minden helyi esemény és pletyka azonnal szétterjed és elérhető lesz a földgolyó bármely pontján, akkor gondoljunk a középkorra, ahol – talán a háborús időket leszámítva – a falvak kis elszigetelt mikrovilágokként éltek, melyeknél egy esetleges környékbeli kolostor léte meghatározó volt, akárcsak a falubeli templomé. S ha már II. József és számtalan követőjének ügybuzgalma ezt a világot jórészt eltörölte, legalább a történelemkönyvek lapjain találkozhassunk vele.
Békefi Remig életéről és munkásságáról kiváló cikk olvasható Sas Péter irodalomtörténész tollából: https://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/bekefi.htm – melyet mi is felhasználtunk a fentiekben.