„Délután három óra tájban sajnálkozva vettünk búcsút a Duna e varázslatos vidékétől, és feltűnt előttünk Orsova, amely – takaros fehér házaival, templomával és tornyával – messziről rendkívül tetszetősen festett. A túlsó part közelében több szerb halászhajó horgonyzott. Orsovánál kikötve Popovicz úr, a Gőzhajózási Társaság ügynöke, valamint másik négy vagy öt úriember fogadott bennünket, akik közül az irányában tanúsított tiszteletről hamarosan felismerhettem Széchenyi grófot. Nagyon előzékenyen s kiváló angolsággal érdeklődött tőlem, milyen volt az utazásunk, hozzátéve, hogy attól tart, több szempontból is kényelmetlen lehetett. Én őszintén válaszoltam erre azt, hogy egyáltalán nem találtam annak. Bár kétségtelenül némi késedelmet szenvedtünk, de az igazat megvallva a vállalkozás újszerűségét és nehézségeit tekintve mégis fel voltam készülve arra, hogy sokkal komolyabb kellemetlenségekkel kell számolnom, mint amilyenekkel aztán valójában találkoztam. A gróf szemmel láthatóan jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy számításba veszem a vállalkozás befejezetlenségét, és meghívott ebédre másnap délután két órára, majd felajánlotta, hogy utána a kocsiján elvisz Kladovóba, ahol a gőzhajó várakozik. Hozzátette, hogy szándéka szerint egészen Ruszcsukig le akar menni, és örömmel venné, ha útja során elkísérném. Amikor a gróf a barátaival együtt csónakba szállt, hogy átkeljen a folyón, tiszteletét tenni Milos hercegnél [Miloš Obrenović (1780–1860)] – Szerbia hercegénél –, aki várhatóan az este folyamán érkezik a szemközti faluba (szintén Orsovának nevezik), utasította angolul beszélő lovászfiúját, kísérjen el a fogadóba, és gondoskodjék arról, hogy minden vonatkozásban kellően ellássanak.
Könnyen elhihetni, hogy ez a rendkívül barátságos figyelmesség egy olyan személy részéről, akit még sohasem láttam, mély benyomást tett rám; annál is inkább, mivel a gróf őszinte és szívélyes hangnemét, amelyen kifejezte magát, még vonzóbbá tette az a tökéletes közvetlenség, amely azonnal elárulja a nagyvilági embert.”
„A gróf, mint már említettem, most van élete virágjában, de sajnálattal kell hozzátennem, hogy egészségét időnként megzavarja – őszintén remélem, hogy még nem ásta alá – az emésztőszervek valamiféle megmagyarázhatatlan rendellenessége. Amikor nem érinti különösebben ez a betegség, amely időszakos jellegű, akkor élénk, erőteljes, tevékeny, fáradhatatlan vidéki úriembernek tűnik; szereti az adott évszakhoz illő szabadtéri sportokat; nagyszerű lövész és kiváló lovas. Középmagas termetű, katonás alkatú, intelligens és megnyerő arcvonásokkal. Modora a tökéletesen jólnevelt úriemberé: sőt, ha az angolt nem egy kissé idegen akcentussal beszélné, könnyen a saját honfitársamnak vélhettem volna, valakinek abból az osztályból, amelynek tagjai – tehetségük és tájékozottságuk révén, ami magasrangú származással párosul – befolyással bírnak az Alsóházban.”
A DUNAI HAJÓÚTRA VONATKOZÓ TERVEK
„A Széchenyivel folytatott beszélgetés során „elhangzottakból azt szűrtem le, hogy szándékukban áll a Duna bal partján végig megépíteni egy kocsik számára elég széles utat, valamint csatornákat kialakítani a zuhatagoknál és más olyan sziklás átjárókban, ahol a folyó vízszintje nyáron és ősszel jóval az átlagos alá süllyedhet. Ezek a munkálatok szükségszerűen jelentős kiadásokat igényelnek, amelyek a Gőzhajózási Társaság hozamaiból várhatóan nem fognak visszatérülni. Az osztrák kormány ezért – a közjó szellemének olyasfajta ösztönzésétől vezérelve, amelyet más kérdéseknél túlságosan is ritkán tanúsít – magára vállalta a munkálatok által igényelt összes kiadást, és ráadásul különös illendőséggel Széchenyi grófra bízta az egésznek a felügyeletét, valamint azokat a korlátlan pénzeszközöket, amelyekkel közvetlenül a császárnak tartozik elszámolni. Továbbá megállapodás született, hogy az osztrák kormány a hajózási társaság tőkéjéhez bizonyos százalékot biztosít, amennyiben a bevétele egy meghatározott összeg alá csökkenne: tényszerűen a hozam egy ideje már meghaladja a megállapodott összeget, úgyhogy a kormányt e tekintetben valószínűleg nem terheli további felelősség.
A vállalkozás a gróf kezdeményezésére jött létre, aki élete egy korábbi szakaszában (jelenleg körülbelül negyvennégy éves) világosan felismerte, milyen komoly előnyökkel járna Magyarország számára, ha gőzhajók számára hajózhatóvá tennék a Fekete-tengerig vezető utat. Az angol rendszert átvéve – nagy alaptőke kiscímletű részvényekben való megszerzésére –, Pozsonyban mágnásokból, az országgyűlés alsóházának tagjaiból, bankárokból és kereskedőkből álló részvényjegyzői listát állított össze, amelyet áthozott ebbe az országba [Angliába]. Itt is hozzáadott néhány előkelő nevet, és ő maga mesterfokon elsajátította a gőzhajózás minden részletét. Miután megrendelte három hajó gépeit, amiket Birminghamből Triesztbe küldetett, a hajókat abban a kikötőben építtette meg, majd a részvényjegyzők nevében petíciót nyújtott be a diétához, amelyben a vállalkozás jóváhagyását kérte. Ez volt az első eset, amikor a diétának egy olyan intézkedést kellett megfontolás tárgyává tennie, amely nemzeti jellegénél fogva sajátosan Magyarországra vonatkozik, és ezért mind politikai, mind kereskedelmi szempontból széleskörű következményekkel jár. Ha az országgyűlés a védnöksége alá veszi ezt a vállalkozást, akkor az a népszerűség és függetlenségérzet, amelyet a gyűlés így szerez, más, a magyar nemzet helyreállítását még inkább elősegítő intézkedésekhez vezethetne. Metternich herceg rögvest Széchenyi grófért küldetett – akinek testvére a herceg feleségének egyik nővérével házasodott össze [Metternich harmadik felesége Zichy-Ferraris Melánia grófnő volt; Széchenyi Pál pedig Zichy-Ferraris Emíliát vette feleségül] –, és magyarázatot követelt erre a hazaáruló eljárásra! A gróf válasza rendkívül egyszerű és egyértelmű volt. „Ha nem kívánja, hogy a diéta a kérvényt elfogadja, és annak megfelelően intézkedjék, akkor tegyék meg maguk, mert a Duna semmi esetre sem lehet sokáig gőzhajók nélkül.” A célzást megfogadták, a beadványt letompították, a gróf terveit nemcsak elfogadták, hanem a legnagyobb mértékben továbbfejlesztették, és átadták neki magának kivitelezésre. A gróf az országgyűlésen az ellenzéki párt legkiválóbb vezetője, de ügyelt arra, hogy alaposan megértesse: bár Magyarország érdekében elvállalta a Metternich herceg által neki felajánlott megbízatást, de ettől még szabadon követheti politikai elveit minden olyan kérdésben, amelyet hazája számára előnyösnek tart.”
A REFORMEREK IRODALMI MUNKÁSSÁGA
„A reformerek másik kiegészítő intézkedése, amely annyira jellemző csodálatraméltó bölcsességükre és előrelátásukra, valamint a magyar nemesség előítéleteire, amelyekkel meg kell küzdeniük, a már említett, Pestet Budával összekötő, a Dunán átívelő híd terve. A dunai gőzhajózás szintén a civilizáció erőteljes eszköze lesz; mert való igaz, hogy a gőz és a civilizáció napról-napra szinte egymást helyettesítő fogalmakká válnak. Ahol az egyik megtalálható, ott a másik sem lehet messze. Pesten egy újság is megjelenik, méghozzá magyar nyelven, ami csodás újítás, és lényeges következményekkel kecsegtet, mert Magyarországon nincs cenzúratörvény; és kicsi a valószínűsége, hogy a diéta bármi ilyen jellegű javaslatot jóváhagyna. Pesten egyébként létezik egy akadémia, némileg a Francia Akadémia mintájára, amely negyedévente folyóiratban teszi közzé értekezéseit és dolgozatait. Ebbe a folyóiratba, akárcsak az újságba, a reformerek gyakran írnak cikkeket, általában azzal a céllal, hogy valamilyen nemzeti előítéletet korrigáljanak, vagy valamilyen üdvös törvényhozási elvet tudatosítsanak. Ezeket a cikkeket a saját nevükkel írják alá, mivel eltökélt szándékuk, hogy minden jobbító tervüket a napvilágnál és olyan rendszerben valósítsák meg, amely a „törvény keretein belül” marad, amit ők tökéletesen jól ismernek.
Széchenyi gróf két igen alapos és szakszerű művet írt, az egyiket a hitelről, azzal a szándékkal, hogy egészében megszüntesse a hitbizomány rendszerét azokban az esetekben, amikor egy birtok életben lévő tulajdonosa úgy dönt, hogy bizonyos pénzösszeget vesz fel kölcsönként, annak biztosítékul adásával. Az író azt javasolja, hogy ilyen esetekben, ha a kölcsönt a jelzálogkötelezett halála előtt nem fizetik vissza, a jelzálogjogosultnak álljon jogában eladni a birtokból annyit, amennyi elegendő lehet a tartozás kiegyenlítésére. A jelenlegi magyarországi rendszerből fakadó bajok óriásiak, mivel a nemesek a régi feudális befolyásból oly sokat megőriztek, hogy a legmeggondatlanabb módokon vesznek fel kölcsönöket; és mivel az így szerzett pénzösszegekért csak életjáradékot tudnak zálogul nyújtani, a hitelező gyakran elesik jogos követelésétől. Ha az egész birtokot megterhelnék, a fiatalabb gyermekek érdekeltté válnának a nyakló nélküli pazarlás megfékezésében, amely most a legtöbb magasabb nemesi családban uralkodik Magyarországon; és ők maguk is idejében elsajátítanák a takarékosság erényét, ami nélkül sohasem lehetnek valóban függetlenek. A gróf második műve vegyesebb jellegű: a különböző reformokat tárgyalja, amelyekre Magyarországnak szüksége van intézményeinek javítása, továbbá utak, hidak és csatornák építése céljából. Gondos tanulmányozás alapján kimutatja, hogy az ország belseje bővelkedik természeti kincsekben, és mindezek aranyra válthatóak, csak a határterületekkel való működésképes összeköttetésre van szükség.
Érdemes megemlíteni azt a módot, ahogyan az egyik ilyen könyv napvilágot látott. A gróf elővigyázatosságból, bár tisztában volt azzal, hogy Magyarországon nincs törvényes cenzúra, művét benyújtotta az osztrák kormány által kijelölt cenzornak. A cenzor először engedélyezte is a kiadást; de mialatt a nyomdai munkálatok folytak, amikor már a tizenegyedik ívet kinyomtatták, határozat született, amely leállította a további kivitelezést. A kinyomtatott ívek a kézirat maradékával együtt valamilyen úton-módon eljutottak Lipcsébe, majd onnan egy szépen nyomtatott kötet formájában vissza Pestre, s ebből ezer példányt eladtak, mielőtt a kormány tudomást szerzett volna az érkezéséről! [A Stadium jelent meg 1833-ban lipcsei nyomdahely-jelöléssel.] Ezt megelőzően a gróf hiába keresett magyarázatot az engedély visszavonásának okaira; de amikor a könyvet már nem lehetett elhallgattatni, egyik bocsánatkérés hangzott el a másik után némely hatóságok ostoba baklövésére hivatkozva, ami a halogatás egyedül oka volt! Utánajártak, ki lehetett az a bizonyos tisztviselő, aki az utasítást kiadta, ám nem találtak ilyen tisztviselőt, sőt ilyen utasítás sem létezett, és a mű betiltását övező rejtély éppoly nehezen lenne megoldható, mint maga a kiadása volt.
Egy másik magyar mágnás írt és kinyomtatott Pesten egy igen erőteljes traktátust a reformok mellett. Ám ezt csak Bukarestben lehetett megvásárolni, ahonnan mintha „láthatatlan szelek” vitték volna vissza, valahányszor rendeltek belőle. [Wesselényi Miklós: Balitéletekről – Bukarest hamis nyomdahely, valójában ez is Lipcsében készült.] Ezek az ügyletek vezettek annak a ténynek a tisztázásához, hogy Magyarországon nincs cenzúrára felhatalmazó törvény, és ennek az ismeretbeli előrelépésnek első következménye egy újság megalapítása volt. Más újságok kétségtelenül követni fogják, és mivel Pesten van egy angol papírkészítő-üzem, valamint a legfejlettebb rendszer szerint működő betűöntőműhely, a sajtó idővel csodákat fog művelni ezen a vidéken.”
LÁTOGATÁS A VIDINI PASÁNÁL
„Miután kezdetként túlestünk a bemutatkozáson, a gróf a firenzei [tolmács] segítségével közölte, hogy mivel Bukarestbe tartva éppen Vidinen haladt keresztül, kötelességének érezte tiszteletét tenni a pasa előtt: ő egy magyar nemes, akit Ausztria császára bízott meg azon munkálatok irányításával, amelyek szükségesek hozzá, hogy megkönnyítsék a Dunán a gőzhajók közlekedését Pozsonytól a Fekete-tengerig, ahonnan aztán folytathatják útjukat Sztambulba. A vállalkozás, mikor befejeződik, egyaránt előnyös lesz Törökországnak és Magyarországnak, és ő meg kívánja ragadni az alkalmat, hogy a pasa pártfogásába ajánlja. Husszein üdvözölte a grófot, és azt mondta, nagyon örül a találkozásnak, de nem tett utalást a vállalkozásra, amelyet láthatólag nem értett meg. Ezután közel negyedórás szünet következett, amely alatt olybá tűnt, mintha mindannyian azzal lennénk elfoglalva, hogy kitaláljuk, miként törhetnénk meg a következőkben ezt a nyomasztó csendet.
Végül aztán a pasa – miután a pipája kialudt – megkérdezte, hogy a császárt nagyon szeretik-e Magyarországon. A gróf igennel válaszolt, s hozzátette, ha valaki ismeri a császárt, lehetetlen, hogy ne becsülje őt nagyszerű személyes erényeiért. Ezt követően megkísérelte a beszélgetés folytatását, utalva a békés viszonyokra, amelyek mostanra szerencsésen kialakultak a törökök és a magyarok között, akik oly sokáig ellenségeskedtek; de Husszein ezt röviden lezárta azzal az életbölcsességgel, hogy az embereknek mindig jobb, ha békében vannak egymással, mint ha háborúban. Ezt a közhelyet igen nagy önelégültséggel jelentette ki, és mindenki egyet is értett vele, majd utána egy második negyedóra is ünnepélyes hallgatással telt el, ami valóban roppant kínos volt.
Miután egy újabb gondolat kiérlelésére szánt idő egészében letelt, a pasa megengedett magának egy észrevételt, miszerint a császárnak több kiváló tehetségű tisztje is az ő szolgálatában áll. A gróf megerősítette e megállapítás igazságát. Ismét visszatért a csend, és mindannyian megbabonázva hallgattunk. Mindeközben a szolgák pompás borostyán szipkákkal ellátott pipákat hoztak, és felajánlották nekünk; ezután a személyzet másik része jelent meg lakkozott tálcákkal, amelyekről poharakban édességeket szolgáltak fel. Mivel azonban szükség lett volna arra, hogy az ezüstkanalakat használjuk, amelyek a tálcán voltak, és az ezüst állítólag a pestis hordozója, karanténos barátaink közbeléptek, és megtiltották ezt a luxust, komoly bosszúságot okozva nekünk, mivel az édességek mellett sörbetet is feltálaltak poharakban. Husszein mosolygott, bár nem örült őrségünk aggodalmaskodásának, amit az országára nézve bizonyára egyfajta gyanúsítgatásnak érzett.
Ezután aranytálcán kis porcelán kávéscsészéket hoztak be; ezeket lefelé fordították, és mindegyikre finommívű ezüstkupát borítottak. Egy lakkozott kancsóban kávét szolgáltak fel, majd miután a tálcát és a kávéskannát a szolgák a padlóra helyezték, egyikük egy csészét nyújtott a főtisztviselőnk felé, aki kivette azt ezüst-tokjából, megtöltötte az illatos itallal, és a gróf kezébe adta. Így szolgálták ki Tasner urat és engem is. A pasa és a fia egy kis sörbetet fogyasztott. Miután ez a szertartás befejeződött, a pasa megkérdezte, hogy a gőzhajó Sztambulba megy-e. A gróf azt felelte, hogy a gőzhajó-járat addig még nincs kialakítva, de ha egy másik hajó, amelyet a napokban várnak Triesztből, megérkezik Galacba, akkor nyolc nap alatt meg lehet tenni az utat Pozsonyból Sztambulig. Ez az információ Husszeinből meglepett felkiáltást váltott ki. Tisztjei és udvari emberei csodálkozva emelték fel a kezüket. Világos volt azonban, hogy Husszein nem barátja az efféle gyorsaságnak, amelyről nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy semmi jót nem tartogat Törökország számára.
A gróf úgy vélte, hogy a találkozó már így is elég hosszúra nyúlt, ezért felállt, és elindultunk. Amikor kiléptünk, az egyik szolgának tíz aranydukátot adott, hogy ossza szét maguk között, török szokás szerint, amely nem engedi meg, hogy egy magasrangú személy meglátogasson egy másikat anélkül, hogy ne adózzon ily módon a háziak javára. A legtöbb esetben ez az egyetlen bér, amit kapnak. A grófnak az volt az elképzelése, hogy a két vadászfegyvert a pasának ajándékozza, de úgy jött el, hogy nem valósította meg szándékát, mert az orvos-kalandor tolmácsolása valóban annyira pontatlan és esetlen volt, hogy képtelenség lett volna ilyesféle szertartást a méltóságnak azon a fokán végrehajtani, ami megadhatta volna az ajándéknak a valódi értékét. Talán a gróf is úgy érezte, hogy a fogadtatása igen hűvös volt.”
TRAIANUS HÍDJA
„Visszatérve a gőzhajóra, némi vita alakult ki Traianus Duna-hídjának pontos helyéről, amely bár a történelem megemlékezik róla, mostanáig minden kommentátort zavarba ejtett, mivel sokáig tényleg nem találták nyomát ennek az egykor pompás építménynek. A gróf felvetette, hogy miután a folyó most olyan alacsonyan áll, esély kínálkozik rá, hogy a kérdést személyes vizsgálattal tisztázzuk. Ennek megfelelően gyalogosan haladtunk tovább az oláh part mentén, míg egy ősi torony romjaihoz nem értünk, ami egy nyilvánvalóan mesterséges úton létrehozott magaslatra épült. A torony római konstrukció volt, és mivel feltételeztük, hogy a híd védelmére szolgáló őrhelynek szánták, nem csekély kíváncsisággal eltelve másztunk fel a magaslatra.
A folyón végigtekintve – ami itt nem túl széles, és egy homokpad vágja ketté, ez azonban a Duna szokásos vízállásánál nem kivehető –, tisztán megfigyelhettük, hogy a víz egy sor olyan akadályon hömpölyög keresztül, amelyek egyenes vonalban húzódnak parttól-partig. Ennek a vonalnak mindkét szélén négyszögletes pillérek maradványait láttuk a szárazföldön; és amikor megközelítettük a romot a mi oldalunkon, azt találtuk, hogy kőtömbökből épült, a folyó felőli oldalon római csempelapokkal burkolva, és nyilvánvalóan a híd első ívének támpillérét képezte. Magában a folyóban hat vagy hét pillér maradványait számoltuk össze, amelyek nyilvánvalóan ugyanannyi ív fenntartására szolgáltak, összekötve azt a partot, amelyen álltunk, a szemközti parttal. Nem maradhatott tehát kétség afelől, hogy itt állt Traianus hírneves hídja, amely abban a korban csodálatraméltó alkotás volt, figyelembe véve azt is, hogy a római birodalom egyik legtávolabbi szegletében épült. Kiszámítottam, hogy ezek az érdekes romok körülbelül három angol mérföldre vannak Kladovótól. Elhoztam magammal egy csempetöredéket, felfedezésünk szerény emlékeként.”