2023 azt mutatta, hogy tovább folytatódik a fegyveres erőszak a világban. És ez már nem egy központból irányított, korlátok közé szorított erőszak, mint mondjuk az iraki háború vagy az afganisztáni háború volt, hanem felbukkan itt is – ott is. 2023 azt üzente, hogy a fegyver hozzá fog tartozni az államok túlélő-készletéhez. Sőt, annak az alapját fog képezni.
Az arab terrorizmus új standardot állított be. Gépeltérítés? Piha. Repülőgép felrobbantása, lelövése? Ugyanmár. Teherautóval a karácsonyi vásárba hajtás? Kevés. Diszkóban mészárlás? Nem rossz, de a jó nem ilyen. Csecsemők, kisgyerekek lemészárlása, lehetőleg videóra rögzítve, interneten közvetítve? No az már valami. Az Izraelben október 7-én lejátszódott tömeges terrornak ez talán a legrosszabb hagyatéka. Ugyanis már követők is akadtak. Dublinban egy 20 éve ott élő, eredetileg algériai férfi nekiállt 5 éves gyerekeket késelni a város egyik forgalmas utcáján, fényes nappal. (A hatóságok persze tagadták a terrorizmus-gyanút.)
A területért vívott háborúk újra megjelentek. Nagyon jól tudjuk, hogy a ma rögzített határok nem „isteni” eredetűek, és a legtöbb esetben még csak szervesen kialakultnak sem tekinthetőek. (Ki tudná ezt jobban nálunk, magyaroknál? – jegyezhetjük meg keserűen.)
Az első ilyen területért vívott háború természetesen az ukrajnai háború. Persze Oroszország törekvése valójában nem egyszerűen területek megszerzése (Donyeck és Luhanszk megyéké), hanem az ukrán ütközőállam helyreállítása, sőt, talán egy lényegesen megnyírbált területű ukrán kliensállam létrehozása. Persze valójában Putyin célja nem is annyira a területi terjeszkedés, és nem is csak az Ukrajna fölötti részleges kontroll visszaszerzése – ez mind csak a konkrét haszon, amit ekkora véráldozat után már fel kell mutatnia. Nem; Putyin a teljes jelenlegi nemzetközi rendszert át akarja alakítani.
A második, ahol területi kérdések állandóan napirenden vannak, a Balkán. Az amerikaiak által kicsikart 1995-ös daytoni megállapodás, illetve szintén az amerikaiak által menedzselt, Koszovót nemzetközi felügyelet alá helyező 1999-es döntés óta részben a szőnyeg alatt, részben a szőnyeg fölött is ott vannak a függőben hagyott kérdések. Elsősorban a szerb többségű járásainak sorsa került elő az év elején, de Bosznia bizonytalan státusa hamarosan újabb véres övezetet hozhat létre. Vajon Koszovóból leválik-e az északi, szerb többségű sáv? S ha ez megtörténik, ugyan mit fog gondolni a magyar ember, hogy a Vajdaságból miért ne válhatna le a maradék magyarság nagyjából egybefüggő lakóterülete?
A következő színtér a vérbosszúk sokaságától remegő Kaukázus. Amit kevesen észlelnek, hogy azzal, hogy Örményország destabilizálódott, a dolgok itt is mozgásba lendülnek. Örményország 30 évvel ezelőtt hősies harcban vívta ki a nemzeti létezés jogát az azeriekkel szemben. Ez a három évtized azonban eltékozolt időnek bizonyult. Örményország az egy szem Oroszországba helyezte bizalmát, míg a kilátástalanság és a szegénység miatt utat talált az amerikai Nyílt Társadalom projektje is az országba. Végül is az oroszoknak nem maradt ereje az örmény kliensállam megtartására, s a katonai biztonságon túl nem tudtak mit kínálni, sőt, az ukrán háború kirobbanásával már ezt a biztonságot egyre kevésbé tudták garantálni. Az örményeknél pedig megjelent egy Soros-iskolát járt csoport, amely elkezdte a távolodást az oroszoktól. Azerbajdzsán közben fegyverkezett, a népe szaporodott, az olajbevételek pedig nőttek. Ügyesen taktikáztak a nagyhatalmi erőtérben is. Törökország barátsága a rokonság miatt adott (gyakorlatilag egy nyelv két dialektusát beszélik), és ügyesen játszották el a Nyugat felé az oroszokkal való szembenállást. Tavaly mozgásba lendültek: először visszafoglalták az 1993-ban elveszített területeiket, s idén már arról van szó, hogy az Örményország egy csücske által elvágott Nahicseván exklávéjukat területi foglalás árán egyesítik az anyaterületekkel. Az örmény helyzet oda fajult, hogy az azeri haderő jelenleg órák alatt lerohanhatja egész Örményországot, s nem lesz, aki segítsen. Vajon miért nem akadt olyan örmény politikus, aki az elmúlt évtizedekben messzebbre tekintett volna? Az oroszok szorítása persze erős lehetett, Grúziában pedig a Nyílt Társadalom komoly bástyákkal rendelkezik, de ha másik nagyhatalom kell, akkor ott van kéznél Irán, s kicsit messzebb India is. Ennek a kis népnek most nem maradt nagyhatalmi pártfogója, s immár a nemzeti létezésük forog kockán. Ebben a térségben, évezredek óta, amióta történelmet írnak, éltek örmények. De a világon semmi sem végleges. Ahogy a törökök eltüntették Kis-Ázsiából a 3000 éve ott élő görögöket és Kelet-Anatóliából az örményeket, most a törökök unokatestvérei, az azeriek lehet, hogy bevégzik a munkát. A másfélszáz éve megálmodott pán-török birodalom közelebb fog kerülni a megvalósuláshoz. Mit fog ehhez szólni Irán, amely lakosságának közel egynegyede azeri nemzetiségű? Másrészről, nekünk magyaroknak is lehet tanulnivalónk: aki érteni akarja, hogy mit jelent az 1918-as összeomlás, és a Károlyi Mihály-féle őszirózsás rezsim ámokfutása, az vigyázó szemét Örményországra vesse.
Legvégül, területi kérdések merültek fel magában az Újvilágban is, mégpedig Dél-Amerika északi sávjában. Ez persze a nem organikusan fejlődött államok rendszerében nem meglepő, a spanyol uralom alól felszabadult területek elitjei között a határviták kétszáz éve parázslanak. Most a létező szocializmus egyik bástyája, Venezuela, amely úgy döntött, hogy felmelegített egy régi ügyet. A szomszédos Guyana – amely kivételesen nem spanyol, hanem brit gyarmat volt – egyik csücske, Guyana Esequiba időtlen idők óta vita tárgya, legalábbis Venezuela többé-kevésbé a saját részének tekinti. Venezuela egy ideig a szokásos úton haladt: tájékozódás a Szovjetunió Oroszország felé, odahaza pedig szocializmus és diktatúra építése. Az USA is a szokásos úton haladt: embargo, szankciók, ellenzék csatasorba állítása, tüntetések szervezése. Azután kitört az ukrajnai háború, és a tavalyi év végére az USA szép suttyomban megengedőbb lett. Baj van az olajpiacon, mert Oroszországot megpróbáltuk kitiltani? Hát itt van kéznél Venezuela. Idén még közelebb igyekezett kerülni az USA egy venezuelai kormánypárti-ellenzéki megállapodás után, amikor is Maduro venezuelai elnök előállt a tervével: a szintén olajkinccsel rendelkező guyanai tartományt magához akarja csatolni. Népszavazást is tartott róla, december 3-án – az igenek gyanús módon a 95% körül mozogtak. Mindenesetre miután Brazília fokozta katonai jelenlétét a venezuelai és a guyanai határvidéken, Maduro fennhangon kinyilvánította, hogy nincs szó fegyveres erő alkalmazásáról. Egyelőre.
A világot eddig irányító szuperhatalomnál pedig arról szól a politikai vita, hogy megvédjék-e a saját déli határukat – ráadásul fegyvertelen tömeggel szemben.
(Folytatjuk)