Emlékszem egy beszélgetésre, két egyetemet végzett emberrel, akik a Rudasban pihenve közölték: „a törökök milyen nagyszerű kultúrát hoztak ide!” Például a fürdőket, mondták. Nos, itt az ideje a Huszárvágás blogon is leszögezni: kultúrát nem igen hoztak, és a fürdőzés szokását sem ők honosították meg. A török veszély és a hódoltság kétszer 150 éve alapvetően pusztulást jelentett számunkra, magyarok számára. (Mindennek semmi köze a közös, sztyeppei etnogenezishez vagy a XX. és XXI. századi magyar-török baráti viszonyhoz.) A mai posztban a budapesti fürdők történetét próbáljuk körüljárni.
Mátyás király korának budai palotája, a modern kori palota sziluettjével. A bal oldali kis épület egy nyári lak, és valahol e mögött lehetett a királyi fürdő (Lux Kálmán rekonstrukciója, forrás: arcihtextura.hu)
A magyar élet elengedhetetlen tartozéka a melegvizes termálmedencékben való társas fürdőzés. Másképpen: a magyar ember brügölni jár. Harkánytól Hajdúszoboszlóig, Sárvártól a szegedi Anna-fürdőig az ország tele van gyógyfürdőkkel. És középen, mintegy Európa termál-fővárosaként ott van Budapest, a számtalan gyógyfürdővel.
Mostanában sok vita folyik a honfoglaló magyarok vallási képzeteiről. Azt talán megkockáztathatjuk, hogy a természet erőit, a vizeket, illetve a forrásokat is tisztelték. Béla király krónikása, Anonymus arról ír, hogy Árpád és a hétmagyar, amikor átkeltek a Dunán „tábort ütöttek a Duna mellett a felhévizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába.” Vagyis, a krónikás hagyomány szerint Attila központja – vagy amit annak véltek – s utána Árpád vezér fejedelmi szállása is a termélvízes források mentén terült el.
A budai gyógyforrásokat mindenesetre már az első Árpád-házi királyok korában ismerték, és vélhetően felismerték a jelentőségüket. Erre utal, hogy a város felső és alsó végén elterülő városrészeket Felsőhévíznek és Alsóhévíznek nevezték. A fejlett magyar fürdőkultúráról árulkodik azt tény, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár egy ízben úgy rendelkezett, hogy hozzanak neki eredeti „bőrmedencés magyar fürdőt”.
A XII. században a betegápolással foglalkozó johanniták (a későbbi Máltai lovagrend) fürdőkórházat tartottak fenn a Duna partján, ahol részben a Szentföldről visszatérő megsebesült vagy éppen beteg keresztes lovagokat kezelték. Ispotályuk még a XIX. században is látható volt, az épületet (illetve maradványait) a század végén belefoglalták a Szent Lukács-fürdőbe, ahol a belső, forróvizes medencénél az egykori ispotály kerek tornyának beépített maradványai láthatóak.
Ludwig Rohbock XIX. század közepén készült metszete, amelyen még látható bal oldalon a johanniták egykori ispotálya (fürdőkórháza). Jobbra a Hild József által „újratervezett” Császár-fürdő, vagyis az irgalmasrendiek fürdőkórháza.
Idővel hasonló fürdőkórházat több helyen is építettek, például a Gellért-hegy lábánál a mai Rudas gyógyfürdő helyén. Legendáink szerint nem másnak, mint II. András király lányának, a később szentté avatott Erzsébetnek is volt itt ispotálya, amelyben ő maga is ápolta, fürdette a – többnyire leprás – betegeket. Azt is tudni lehet, hogy a király hozományul egyebek mellett egy ezüst fürdőkádat adományozott Erzsébetnek.
Luxemburgi Zsigmond király idejében a budai fürdők európai hírnévre tettek szert. Zsigmond Buda városát tette meg királyi székhelyéül, aminek hatására a fürdőélet is felpezsdült, és pompás fürdőépületek létesültek. Mindennek Zsigmond össz-európai diplomáciája, illetve német királyi-, és római császári rangja széles ismertséget biztosított. Kicsit később, amikor burgundiai hercegi udvar főlovászmestere, Bertrandon de la Broquière 1438-ban Budán tartózkodott, feljegyzéseiben megemlítette, hogy a várfalakon kívül „nagyon szép” és „meleg” fürdőket találhat az ember.
Hunyadi Mátyás uralkodásának idején a fürdők tovább virágoztak. Oláh Miklós esztergomi érsek a király halála után mintegy öt évtizeddel megjelent munkájában külön kitért a budai fürdőkre. A leírás alapján tudjuk, hogy a Gellért-hegy lábánál helyezkedett el a királyi fürdő – melyet fedett folyosó kötött össze a várral –, valamint, hogy a Duna partjához közeli források vizét elsősorban a kiütéses és sorvadásos betegségek gyógyítására találták alkalmasnak. A betegek fürdetését természetesen az egészségesektől elkülönítve, külön medencében végezték.
Mátyás halálát követően úgy tűnik, hogy hanyatlásnak indult a fürdőkultúra, és egyelőre nem tudunk arról, hogy új fürdőházak épültek volna. A török megszállók az általuk a görög-bizánci kultúrából átvett fürdőzés szokásait azután a nagyszabású fürdő-fejlesztései honosították meg a török hódoltság térségében. Budán a Veli bej (bég) fürdő, a Rudas-fürdő, a Király-fürdő és a Rác-fürdő kupolacsarnokai emlékeztetnek a török uralom idejére.
A török kiűzése után a budai fürdőélet egyáltalán nem szűnt meg. Buda és Pest fejlődésével, az iker-fővárosok népességének gyarapodásával egyre jobban fellendült a társas fürdőzés. A XIX. századra már messzeföldön híressé váltak a budai fürdők. A Rác-fürdőről például 1891-ben így írt Gerlóczy Zsigmond orvos és Hankó Vilmos vegyész: „Európa legszebb fürdőintézeteinek egyike. A fürdőnek 35 kőfürdője, 14 kádfürdője és egy-egy közös fürdője van férfiak és nők számára. A fürdőhöz igen kényelmes a közlekedés, közel esik hozzá a Rudas-fürdő csavargőzös állomása, és azon kívül a fürdő külön csinos társkocsijai a Deák tértől tízpercenként közlekednek.”
A budapesti fürdők történetében igazi fellendülést a XX. század hozott. Ágai Adolf, az ismert lapszerkesztő és humorista – kissé előreszaladva talán – már 1909-ben arról írt, hogy „a világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is”. A Monarchia időszaka egyébként is a magyar fürdőélet szinte robbanásszerű fejlődését jelentette: Herkulesfürdőtől a felvidéki Pöstyénig a fürdőzés a társasági élet és a kikapcsolódás egyik elsőrendű formája volt.
1918-ban, a Nagy Háború utolsó évében adták át például a mai napig legszebbnek tartott Gellért fürdő szecessziós épületét. Amikor a 20-as évek végére megépítették a patinás gyógyfürdő kültéri hullámfürdő részét, még szélesebb közönség számára is elérhetővé vált a termálvizes fürdőzés élménye.
Az első világháború, az összeomlás és Trianon után az új lendületet az 1922-ben megalakult Budapest Fürdőváros Egyesület alapozta meg. Az egyesület célja az volt hogy fürdővárossá tegye Budapestet. 1934-ben jött létre a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság, amely főként az idegenforgalom fellendítésében könyvelhetett el sikereket.
Korunk legnagyobb budapesti fürdőfejlesztése jelen pillanatban is zajlik. A Gellért szálló és a fürdő hatalmas átalakuláson megy keresztül, melyet a Mandarin Oriental Hotel Group nevű, ázsiai gyökerű cég visz véghez. A tervek szerint a Gellért 2027-ben nyitja meg ismét kapuit, immár Mandarin Oriental Gellért néven 143 szobával és több lakosztállyal, valamint olyan wellnessrészleggel, mely ötvözi az ázsiai terápiákat és a magyar fürdőkultúrát.
Reménykedjünk, hogy a XX. századra újból kiteljesedő magyar fürdőkultúra nem fog eltűnni a Mandarin Oriental Gellértből.