Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Asztalos Miklós (1899–1986)
Ma egy „atipikus” történészre emlékezünk – akinek életpályája olyannyira paradigmatikus, hogy szinte fontosabb tanulságokkal szolgál és aktuálisabb is, mint maga a történészi életműve. Másrészt atipikus azért is, mert soha nem lett belőle „könyökvédős, könyvtárbújó szobatudós”, harmadrészt pedig mert sikerei teljében önként szállt ki a szakmából.
Asztalos Miklós Budapesten született 1899-ben, folytatott jogi és bölcsészeti tanulmányokat Kolozsvárott, Budapesten és Pécsett, itt szerez bölcsészdoktorátust 1922-ben. Egyik alapítója és elnöke a Bartha Miklós Társaságnak, illetve főszerepet visz az Erdélyi Férfiak Egyesülete Jancsó Benedek Társaságában (ennek egyik eredménye az általa szerkesztett Jancsó Benedek Emlékkönyv, 1932-ben). Egy évig berlini ösztöndíjasként kutatott, aztán dolgozott könyvtárosként (utóbb az Országos Széchényi Könyvtárban), majd a miniszterelnökség egyik ügyosztályára került, ahol részben kisebbségi szakértőként, részben „propagandistaként” tevékenykedett, azután átvezényelték a kultuszminisztériumhoz. 1944 Karácsonyán őt is elindították nyugatra a kitelepülő minisztériumi állománnyal – ebből hosszabb németországi tartózkodás lett, majd hazatérés a rommá lőtt Budapestre.
És akkor lássuk a szakmát: történészként indult. Megírt néhány „szakmunkát”, ami után történészberkekben is kezdték jegyezni a nevét: Wesselényi Miklós az első nemzetiségi politikus (1927); Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés (1928); A korszerű nemzeti eszme. A revizió alapvetése (1933); A nemzetiségek története Magyarországon (1934).
Aztán az első váltás: szaktörténészből bestsellerszerző: megírta ő is a maga „Hóman–Szekfű”-jét – ezt „Asztalos–Pethő”-ként emlegették – A magyar nemzet története címmel. Asztalos az 1848-ig terjedő részt, Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi alapító-főszerkesztője – ismert újságíró és újkortörténész, A szabadságharc eszméi, a Görgey Artúr és más művek szerzője – az 1848 utáni részt írta. Első megjelenését (1933) követően a könyv néhány év alatt három kiadást ért meg, s tízezernyi példányt adtak el belőle – párját ritkító könyvsiker lett. Lefordították olaszra. Asztalos ezzel egyszeriben a harmincas évek egyik legsikeresebb történésze lett – ismertsége a nagyközönség körében Szekfűéhez és Hómanéhoz volt mérhető (akik egyébként mindketten a pártfogói voltak, legalábbis egy ideig).
Ezután egyre-másra kapja a felkéréseket: a Rákóczi-évfordulón megjelenik a II. Rákóczi Ferenc és kora című kötete (1934) – ugyanolyan elegánsnak szánt középosztálybeli megjelenéssel, mint A magyar nemzet története. Kiadója felkéri a középkori magyar birodalom első ötszáz éve külpolitikájának összefoglaló megírására; s elkészül A magyar nagyhatalom története hatszáz oldalas kézirata – hogy csak mintegy hetven évvel később lásson napvilágot. Szerkeszti A történeti Erdély című nagy összefoglaló művet, amelyhez Teleki Pál írja az előszót. Ez utóbbi kapcsán kisebb (tudomány)politikai botrány tör ki (az egyik szerzőt meghurcolják a román hatóságok, ezért Asztalos írásbeli fegyelmit kap) – úgy érzi, nem állnak ki mellette (főként Teleki eljárása keseríti el), s – néhány más sérelmével tetézve – mindez a történettudománnyal való szakításra készteti.
Talán érdemes felidézni részletesebben ezt a nemzetközi bonyodalmat kiváltó affért. A történeti Erdély 1936 év eleji megjelenésének a román hatóságok nem igazán örvendtek, s a kötet szerzői közül a Romániában élő Roska Márton régészt egy kollégája feljelentette: Roska hadbíróság elé került, állásából felfüggesztették, sőt rövidesen államellenes izgatás vádjával perbe fogták. Maga Asztalos azon a nyáron egy időre Erdélyben tartózkodott, s a román hatóságok kihallgatták. Vallomása állítólag hozzájárult ahhoz, hogy Roskát háromhavi elzárásra, 5000 lei pénzbírságra és politikai jogainak három évre történő felfüggesztésére ítéljék. (Roska végül a román király amnesztiájának köszönhetően szabadult, Kolozsvárt ellenben el kellett hagynia.) „A Roska ügy decembertől immár Budapesten folytatódott (…), Asztalos Miklósnak még december 28-án fegyelmi eljárást kellet kérnie maga ellen, amivel egyaránt kockáztatta állását, jóhírét, valamint a könyv szakmai hitelét. (…) A fegyelmi eljárás közel egy éve alatt Asztalos védelmében az érintettek közül senki nem akart Teleki befolyásával szembehelyezkedni, így elkerülhetetlen volt a megbüntetése annak a történetírónak, aki az egyik legtöbbet tette a rendszer revíziós politikájának tudományos népszerűsítéséért. 1937. november 10-én, miután elismerte, hogy hibázott szerkesztőként, könnyelműen és elővigyázatlanul járt el a hadbírósági jegyzőkönyv aláírása körül, továbbá passzív magatartást tanúsított vallomása ügyében – amivel közvetve csorbította a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselői kárának tekintélyét –, végül rosszallásra ítélték.” (Turbucz Péter utószava a Szekfű–Hóman c. kötethez.)
S hogyan került ebbe Teleki? Lássuk erről Asztalos későbbi (kiadatlan) visszaemlékezését: „Telekivel 1936-ban összekülönböztem volt az akkor megjelelt és általam szerkesztett A történeti Erdély című kötet előszava körül. A könyv előszavát Teleki Pál megbízásából Teleki helyett én írtam – nem ez volt az első eset –, s Teleki a bemutatott szövegemet jóváhagyta. Mégis, amikor a könyv megjelent, úgy nyilatkozott, hogy nem volt tudomása a névjelzésével ellátott előszó szelleméről. [Az előszó „revizionista szelleme” miatt érték román részről politikai támadások Telekit és az egész kötetet.] Telekivel már a húszas évek dereka óta bizalmas viszonyban voltam. (…) Ez a bizalmas viszony tört ketté közöttünk, amikor Teleki valami előttem ismeretlennek maradt megfélemlítés következtében úgy mentette magát a romániai hatóságok szemében, hogy meghazudtolt engem. Ennek a megállapításomnak én 1936 folyamán nyilvánosan is kifejezést adtam, amire aztán valósággal idegenekké váltunk egymás számára.”
Az egyik legismertebb fiatal történész pályát változtat. Saját szavai szerint visszatér fiatalkori szerelméhez, az irodalomhoz – drámákat ír. És a sors ismét roppant kegyes hozzá: darabjait a Nemzeti Színház játssza rendszeresen, hatalmas sikerrel: Farkaskaland (bemutató 1938-ban Lukács Margittal és Jávor Pállal), Alteregó (bemutató 1939-ben Tőkés Annával és Uray Tivadarral). S a hazaiakat külföldi előadások sora követi – joggal állíthatjuk, hogy európai hírű színpadi szerző lett. Önéletrajzában büszkén meséli, hol s merre játszották a darabjait szerte Európában – nem csekély szerzői honoráriumot biztosítva számára. Mellesleg regényt is ír, szinte ujjgyakorlatként: Alibi címmel jelenik meg. (Nemrég új kiadásban is kijött.)
És ez még nem az utolsó állomás: kacérkodni kezd a filmmel, s a kacérkodásból csábítás és szerelem lesz, amelynek gyümölcse jó néhány – megvalósult vagy soha filmmé nem varázsolt, önálló ötletből vagy irodalmi alapanyagból készült – forgatókönyv. Csak egypár a maga korában sikeres filmjei közül: Igen vagy nem?, Lángok, A kegyelmes úr rokona, Életre ítéltek, Estélyi ruha kötelező, Késő, Ördöglovas, Rákóczi nótája. Ezek forgatókönyveit egyedül vagy másodmagával jegyzi. Alteregó című említett színdarabjából 1941-ben magyar (Egy éjszaka Erdélyben) és német (Tanz mit dem Kaiser) filmet is készítettek. Ne feledjük, mindez akkor történik, amikor Magyarország filmnagyhatalom, sorra készülnek a közönségsikert arató, „exportképes” magyar alkotások. Asztalos az egyik legismertebb forgatókönyvíróvá válik, úgy mozog a film és a színház világában, mint csuka a vízben – mindenkit ismer, mindenütt jelen van, valódi nagyvilági életet él.
S mindeközben végig állami alkalmazott. Jó viszonyban van Hóman utódával, Szinyei Merse Jenővel. Aztán a háború vége felé ő is nyugat felé tart – felesége Budapesten vészeli át az ostromot (erről készült ostromnaplója nemrég látott napvilágot nyomtatásban), Asztalos az ország orosz megszállása után tér csak haza nyugatról.
Hazatér – s a sors kereke lassan, majd egyre gyorsuló iramban lefelé fordul. 1945 előtti aktív évtizedeiben olyan volt, mint az a bizonyos Midasz király: minden arannyá változott, amihez csak nyúlt. Most viszont osztozik „osztálya” sorsában: B-listázás, állásvesztés. Felesége zongoraleckéiből élnek, aki egy ideig magán-zeneiskolát működtethetett pasaréti villájukban. Évekig éli az állástalan értelmiségiek életét: csellengések, találkozások, kávézások, vendégeskedések barátokkal, s közben mindenféle pénzkereseti próbálkozás, az írásait kísérli meg elhelyezni itt-ott, régi barátok segítségével. 1951-ben elérkezett a mélypont: kitelepítik, úgy hogy 48 órát kap a csomagolásra és háza elhagyására. Felrakják a vonatra, amely megindul kelet felé, de a célállomás ismeretlen. Így érkezik sokadmagával Körösladányba. Kezdődik a küzdelem a napi túlélésért – ekkor már 52 éves.
1953: Nagy Imre első kormánya engedélyezi a kitelepítettek visszatérését – csakhogy az Asztalos házaspárnak nem volt hová visszatérni: házukat (a pasaréti villát) elvették, kártalanítást ezért soha nem kaptak (örököseik sem…). Gyermekük nem volt, közeli rokonuk sem, kihez mehettek volna? Maradtak Körösladányban, „szabadon” is először szintúgy nyomorúságos körülmények közt, akárcsak korábban kitelepített osztályellenségként, majd 1970-től emberibb létfeltételek közt: ekkor fogadta be őket Papp András és neje az újonnan épült házuk mellett álló régi kis vályogházukba. (Tegyük félre a városi ember előítéletét a vályoggal szemben: egy nagyon is élhető, kényelmes parasztházról van szó, ami máig áll, benne az Asztalos házaspár megmaradt holmijaivall.) Egy apró emberi cselekedet, csinnadratta nélkül, egy „egyszerű vidéki” házaspártól – a száműzöttek otthonra leltek, szó szerint egy „saját” házban, és átvitt értelemben, egy településen.
Életük ettől kezdve külsőleg eseménytelen: Miklós bácsi (ma is mindenki így emlegeti őt Körösladányban) a helyi művelődési házban ifjúsági színjátszókört szervez, klasszikusokat adaptál és mesejátékot ír a gyerekeknek, Erzsébet néni zongorát tanít. Lelki szemeink előtt felrémlik Madách falansztere a széklábakkal: a Nemzeti Színház helyett a Körösladányi Művelődési Ház színpada… Publikálni persze nem engedik, se könyv, se folyóirat, semmi.
Asztalos Miklós 1986-ban hunyt el, felesége, Kócsy Erzsébet akkor már néhány éve megtért Teremtőjéhez. Mindketten a körösladányi temetőben nyugszanak.
Ennyi egészen röviden egy élet története – mely olyannyira paradigmatikusan kelet-európai, hogy szinte nem is látszik valóságosnak. Volt a két világháború között egy felső középosztály – kit születése, kit tehetsége vetett belé. Hibáik számtalanok – de erényeik is, mit láthatunk, ha nemzetünk hagyományait keressük. Ugyanis nem lehet nem visszajutnunk a trianoni trauma utáni tudományos-művészeti-irodalmi teljesítményekhez – határokon innen s túl –, azokhoz, melyek megpróbálták feldolgozni a velük történteket és kiutat keresni a jövőbe. Olvassunk bele Asztalos kis könyvecskéjébe, A korszerű nemzeti eszmébe, s megdöbbenünk annak időszerűségén. Vagy vegyük elő A nemzetiségek története Magyarországon című rövid munkát és az a benyomásunk támad, hogy minden érettségizővel el kellene olvastatni. Nem, nem a reveláció erejével ható korszakfordító alkotások ezek – hanem tisztes iparosmunkák, melyek korrekt összefoglalását adták tárgyuknak, a kor legmagasabb színvonalán, élvezetesen, olvasmányosan. Ha úgy tetszik: szerzőjük „kismester” volt, nem a nagy történeti felfedezések kigondolója vagy grandiózus teóriák látnoka, hanem az összefoglaló, a szintézisteremtő, aki áthidalja az elefántcsonttoronyba zárkózó tudományosság és a közönség tudásvágya közti szakadékot. Idézzük kissé hosszasabban történetírói ars poetica-ját:
„… különösen a múlt század [19. század] második felében… érdekes jelenség ütötte fel a fejét. Valósággal megszűnt a történelmi feldolgozás, minden igyekezet az anyaggyűjtésre és annak kritikai vizsgálatára szorítkozott. Majdnem az lett a helyzet, hogy a szintézis, a történetírás nem érdekelte a történelmi tudományos módszerekben kiképzett »tudós« történészeket és maga a történetírás a laikusokra csúszott át, akik meg sem kísérelték az objektivitást, hanem pártállásuknak és liberális ideológiájuknak megfelelően végezték az anyagkiválasztást éppen úgy, mint a szövegbeöntést.
A történettudósok elzárkóztak a nyilvánosság elől elefántcsonttornyaikba és átengedték a történetírást a laikusoknak, a publicistáknak. Viszont ezeket a képzetlen, vagy kevésbé képzett, alkalmi historikusokat a szívük mélyéből lenézték és mérhetetlen céhönérzettel zárták ki őket a maguk szűk kis tudományos közösségéből, amelyben aztán a nagyközönség legkisebb érdeklődése nélkül élhették ki azt a gyönyörűségüket, amely nekik a finom tudományos módszerek vég nélküli alkalmazása okozott. Azt mondhatnánk, hogy életük egy véget nem érő vizsgadolgozás volt, ahol állandóan arról akartak bizonyságot tenni, hogy mennyire járatosak a tudományos módszerek alkalmazásában. […] A pozitivista és a természettudományos világnézetek malomköve közt őrlődve azok a historikusok, akik kitűnő tudományos iskolázottságra tettek szert és joggal voltak tudományos ambíciókkal telítve, sohasem tartották elégnek az anyagot és azt hitték, hogy amíg az anyaggyűjtés nincs lezárva, meg sem lehet kísérelni az összegezést és a szintetikus előadást. Különben is érezték, hogy a szintézisből a szubjektív elemet, önmaguk élménykialakító egyéniségét nem küszöbölhetik ki, tehát természettudományos értelemben soha nem lehet szintézisük tudományos jellegű és értékű. […] De még most is észrevehetően él az úgynevezett »szakkörökben« az az érzés, hogy a szintézis »publicisztikai« munka, a szintetikus, tehát a történetíró »nem-tudós«. Még mindig sokkal több a jól iskolázott, de egyéniség hiányában magasabb rendű szintézisre képtelen »történész«, aki mint egy rendi kiváltságot őrzi azt a hiedelmet, hogy egyedül az ő egyéniség nélküli, hivatalnokszerűen végzett, módszeres gyűjtő és kritikai munkája a »tudományos munka«. Ezek anatémát mondanak azokra a vakmerő lelkekre, akik szintetikus munkát végeznek. Mintha megtagadva ezektől a maguk tudományos elismerését, több, megélhetést biztosító »tudományos stallumot« menthetnének meg maguknak, a szintetizálni és ezzel a közönség elé lépni merő történetíró kiközösítésével.
Ezeknek a schulmeister lelkületű, hivatalnok-historikusoknak igazuk van abban, hogy a szintézis nem tudományos munka. Nem tudományos »leistung«. Ott művészi készségre, művészi adottságokra van szükség… De hogy több-e, vagy kevesebb a történetíró a történeti anyaggyűjtőnél és kritikusnál, ha különben neki is megvan a megfelelő történeti iskolázottsága, ha tehát nem »laikus történész«, annak eldöntését arra a nagyközönségre kell bízni, amely ezeknek a munkáján keresztül jut történelmi ismereteihez, történelmi világképéhez és amely a derék, hasznos, de szintézis-képtelen tudósok munkájáról sem nem vesz tudomást, sem nem okul belőle.
Fel kell vetni a kérdést, hogy a historikusnak magának kell-e feltétlenül összegyűjtenie és megbírálnia az összefoglaló előadásához szükséges teljes anyagot vagy sem? Ebben az esetben igen valószínű, hogy átfogóbb időre szóló összefoglalásig egyetlen historikus sem jutna el, mert véges emberi élete nem lenne elegendő a megelőző kutatómunkához. Fel kell vetni azt a kérdést is, hogy az a historikus, aki anyaggyűjtő és anyagkritikai készségéről megfelelő szaktanulmányaiban és forrásközléseiben már bizonyságot tett, vajon tudománytalan emberré válik-e azonnal, ha tudományos iskolázottságának és készségének további birtokában szintetikus előadásra vállalkozik?” (Idézet A magyar nagyhatalom bevezetőjéből.)
Van némi déja vu-nk? Mintha nem lenne teljesen időszerűtlen a közelítés… pedig majd’ egy évszázada íródtak e sorok.
És ez a mentalitás talán segít megérteni azt is, hogy a szakma miért nem sorokozott fel mögötte egy emberként, amikor szakmailag és emberileg megtámadták. Ám ez a mentalitás volt sikereinek egyik kulcsa. Hiszen ugyancsak tisztes iparosnak tűnik Asztalos filmforgatókönyvírói énje is. De talán a forgatókönyvírás nem „tisztes” és nem „iparos” munka? Tudhatjuk erre jól a választ ma, a szubjektivizmusba és totális öncélúságba belesüppedt magyar filmkészítés sokéves agóniája után. Asztalos sikeres filmeket segített életre hívni – s ezek még ma is nézhetőek, semmivel sem kevésbé, mint a 30–40-es évek más – akár magyar, akár amerikai vagy német – hasonló játékfilmjei.
S végül a valódi talány: vajh színdarabjai többek-e, mint a kor szeszélye által felkapott pillanatnyi sikerek? Vajh lesz-e helyük egyszer a magyar színjátszás pantheonjában? Ennek egyelőre még semmi jele, de ki tudja, mi érlelődik a jövő méhében?
És ez még mindig csak a kép egyik fele. Ott áll az 1945 utáni Asztalos Miklós. Aki megjárta a magyar valóság bugyrait. Aki ötvenévesen megismerte a napi betevőért való kilincselés küzdelmes érzését. A magasan képzett, gyakorlott minisztériumi főtisztviselő, akit nyilvántartásba vettek, csak éppen negatív előjellel. Az író, akinek egy sorát sem közlik sehol. Az ember, akit kirugdostak otthonából és vagonba zártak – nyájas olvasó, elképzeled, milyen lenne kapnod egy ajánlott levelet, ami arról értesít, hogy holnap a házad nem a te házad már és életedből húszkilónyi emléket vihetsz magaddal? Aztán irány az ismeretlen?
A kérdés bár költőinek tűnik, de megvan rá a válasz: mégpedig Asztalos hosszú-hosszú gépiratos memoárjában. Sokszáz oldal szól arról, milyen volt a háború utáni Budapest egy deklasszálódott szemével. Közeli jóbarátja volt például Simor Erzsi, a korábbi évtized egyik legsikeresebb színésznője, aki férjével, a szintén színész Kovács Károllyal együtt nem messze lakott Asztaloséktól, s hasonló – bár nem ennyire tragikus – életutat futott be az ötvenes években.
Asztalos Miklós 1945 után is sokezer oldalt írt tele: regények és visszaemlékezések születtek (történelmet már nem írt). Dolgozott budapesti otthonában, dolgozott a kitelepítés során egy barakkban és dolgozott a körösladányi viszonylagos konszolidációban évtizedeken át. Vannak munkái közt páratlan dokumentumok és érdektelen személyes memoár-részletek. Vannak regények, kézzel írva és legépelve, sárguló papíroson – ki tudja, milyen irodalmi értékkel… Mindez letéve az OSZK-ban, a körösladányi művelődési házban, illetve az örökösöknél. Kezdünk vele valamit?
Ami a nagy adósság: a mintegy 3000 (igen, mintegy háromezer) oldalra rúgó önéletrajza – telis-tele páratlan korabeli dokumentumokkal. Asztalos rendkívül pedáns ember volt: megőrzött mindent, ami a munkájára vonatkozott (s valahogy sikerült a kitelepítés feloldása után visszaszereznie ezek nagy részét – vélhetőleg hűséges barátok megőrizték). Úgyhogy gépirata tele van korabeli könyvkiadói, színházi és filmes szerződések szövegmásolataival – mindezek a szerző kommentárjaival együtt páratlan betekintést engednek ebbe a viszonylag zárt világba.
Aztán a kitelepítés, milyen volt belülről megélni. A világháborús memoár-irodalom sokkal bővebb és ismertebb, mint a berendezkedő és megszilárduló kommunizmus hétköznapi borzalmainak leírásai. Ezek mind olyan anyagok, amiknek ma már az interneten lenne a helyük, hogy bárki megnézhesse, meríthessen és idézhessen belőle. Esetleg egyszer majd „felkerül” ez is a világhálóra.
Mindezek után talán érthetővé válik a bevezető állítás, miszerint élete fontosabb tanulságokkal szolgál és aktuálisabb is, mint maga a történészi életműve: Teremtője megismertette vele a közép-európai lét minden szélsőségét: volt nagyon fent és nagyon lent – s csak ő maga tudhatta, valóban olyannyira megbékélt-e sorsával, mint ahogy utolsó éveinek tanúi állítják.