A történelemből számos olyan eset ismert, amikor egy-egy idegen hatalom pénzeszközök felhasználásával igyekezett egy ország politikájának befolyásolását elérni, vagy éppen az egész politikai berendezkedést megváltoztatni.
Sorozatunkban erre vonatkozóan mutatunk be néhány példát.
„Már az ókorban is…” kezdhetnénk a történetek sorát, és valóban, a Perzsa Birodalom a görög városállamok egyes politikusait – sőt, egész városokat is! – rendszeres pénzsegélyben részesített. A perzsa aranynak nehéz volt ellenállni.
A Kr.e. V. század végére a görög világban Spárta, a katonaállam vált egyeduralkodóvá. Fő riválását, Athént nemrég legyőzte, a többi városállamot pedig alárendelt szövetségbe kényszerítette. Mivel a spárataik egész Hellászt maguk mögött (alatt…) tudták, ezért úgy gondolták, hogy itt az ideje az összefogott görögség élén az ősgonosz Perzsiával leszámolni és az ázsiai görögöket felszabadítani. Kr.e. 398-ban meg is indították a hadműveleteket.
Aranypénz (darik, dareikosz) a Perzsa Birodalomból, az Akhaimenida-korból, az V. század elejéről (14mm átmérő, 8.32 gr tömeg) (Wikimedia)
Tisszafernész, Iónia és Lüdia perzsa helytartója a mai Kis-Ázsia dél-nyugati területén képtelen volt ellenállni a spártai hadsereg előrenyomulásának, ezért kivégezték. Utóda, Tithrausztész józanul gondolkozott, s ezért a kilátástalan fegyveres ellenállás helyett a pénzhez fordult: egyszerűen lefizette a spártai hadvezetést, hogy a kicsit északabbra fekvő szomszédos perzsa tartomány, a hellészpontoszi Phrügia ellen forduljanak. A spártaiaknak végül is mindegy volt; itt is-ott is az ősellenség perzsák ellen harcolnak. Pharnabazusz, Phrügia helytartója szintén képtelen volt ellenállni a spártai görögök hadigépezetének, s ezért kollégájához hasonlóan ő is a pénzhez nyúlt. Egy rhódoszi illetőségű görögöt, Timokratészt a görög anyaországba indított, hogy a spártai hegemónia ellen a görög városállamok különböző politikai csoportjait fellázítsa. Tízezer perzsa aranypénzt (darik, dareikosz) küldött Timokrátésszel, hogy Argosz, Théba, Korinthosz és Athén legbefolyásosabb politikusait, vezető állású férfiait megnyerje és a Spárta elleni fellépésre bírja. Mivel a spártaiak nem örvendtek maradéktalan népszerűségnek, Timokratész igyekezete sikerrel járt. Így a spártai hadsereg haza kellett, hogy térjen Kis-Ázsiából, s vezetője, Agészilausz panaszkodva ismerte be: „Tízezer perzsa íjász miatt voltam kénytelen visszafordulni” – utalva arra, hogy a perzsa aranyérmék egyik oldalára egy íjász volt verve. Magában Görögországban a perzsa aranyak sikeresen fordították egymás ellen a görög poliszokat, s itt is megindultak a hadműveletek.
Bő tíz év múlva ért véget az immár görögök között is folyó háború, amikor is Antalkidász, Spárta küldöttje kénytelen volt a perzsák egyik székvárosába, Szuszába utazni, ahol a perzsa nagykirály lediktálta a békét: a ióniai városok örökre Perzsiához tartoznak, s a görög anyaország városai „autonómok” maradnak, vagyis nem foghatnak össze. Spártának a béke görögországi felügyelete maradt, ami lényegében a perzsa hegemónia regionális felügyelőjének szerepét jelentette. A többi városállam sem járt jól: a Hellászban spártai felügyelettel kialakított perzsa „királyi békét” a perzsa arany által fűtött politikai gépezet működtette, és tartott mindent hibernált állapotban. Athén ugyan visszakapta a spártaiak által előzőleg lerombolt falait, de csak azért, hogy a spártaiak ne tudjanak hegemónia kialakításával kísérletezni.
Ez volt az első olyan alkalom, amikor egy külső nagyhatalom „megerősítette” a görög városállamok önkormányzatát, ami egyet jelentett azzal, hogy már nem teljes mértékben uralják a saját sorsukat, sőt, hogy annak folyását külső erők szabják meg. Mindennek a hátterében az előző évszázadban a görög városok közötti véres belháborúk sorozata állt, amelyek immár nem egy-egy földterület, község, vagy gyarmatváros birtoklásáról szóltak, hanem ideológiai jellegűek voltak: a demokratikus Athén megpróbálta ráerőszakolni (méghozzá véresen) kormányzati formáját a többi városállamra, amelyek nyilvánvalóan az oligarchikus-militarista Spártához fordultak segítségért. (A fogalmak ne tévesszenek meg: az ókori mediterrán világban a „demokratikus” azt jelentette, hogy a nagy műhelyek tulajdonosai, illetve a kereskedők és a pénzemberek, a plutokrácia lép a régi családokból álló földbirtokos arisztokrácia helyére).
A görög poliszok tehát eredetileg egymás szuverenitását kezdték ki, hiszen egymás belügyeibe avatkoztak, immár élet-halálra menő küzdelemként, s a folyamat végén a nevető harmadik, egy külső nagyhatalom lett a nyertes, és fogta rövid pórázra valamennyi görög szuverenitását. Mindennek a kulcsa a perzsa pénz volt, az arany darikok (dareikoszok) súlyos tömege.