Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Joó Tibor (1901-1945)
Joó Tibor 1901-ben született Kolozsvárott, a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen 1928-ban lett a filozófia doktora, ugyanitt 1929-től 1933-ig a Egyetemi Könyvtár dolgozója, majd felkerül Budapestre az OSZK-ba. (Mai szemmel meglepő, mennyi „tanult koponya” dolgozott annak idején könyvtárakban – ez is kiváló adalék lenne a különféle szakmák presztízsének fluktuálásáról szóló tanulmányhoz.) 1939-ben kinevezték a történetfilozófia egyetemi magántanárává. Kétszer kapott Baumgarten-díjat. A főváros ostroma alatt kapott sebesülése következtében halt meg ’45. március 1-én.
Munkásságának két fő csapásiránya volt: egyrészt a szellemtörténet, amelyet részben „népszerűsített”, részben „művelt”. Az elsőnek kimagasló eredménye a korszakban – nálunk is – oly divatos szellemtörténeti irányzat egyik máig legkiválóbb összefoglalása, a Bevezetés a szellemtörténetbe (1935), míg a másodikat olyan kisebb-nagyobb írások jellemzik, mint például a Történetfilozófiai alapok Böhm Károly rendszerében (1929), A történetfilozófia feladata és Ernst Troeltsch elmélete (1931), a Történetfilozófia és metafizika (1937).
Aztán a ’30-as években vált: egyre inkább a magyar történelem felé fordul, s eddigi szellemtörténeti stúdiumait hazánk „konkrét” történelmével kapcsolatos elméleti fejtegetésekben kamatoztatja. Ahogy a Századok nekrológja írta: „Tudományos pályáján filozófusként indult, de hajlamai korán a történelem felé vonzották.” Ebből születnek meg legfontosabb könyvei: A magyar nemzeteszme (1939), a (jó vaskos) Magyar nacionalizmus (1941), vagy a kissé „konkrétabb” Mátyás és birodalma (1940).
Tanulmányai jelentek meg a korszak prominens folyóirataiban, mint a Magyar Szemle, a Nyugat, a Protestáns Szemle vagy a Válasz, de publikált Pethő Magyar Nemzet-ében is.
S ami személyes véleményét/világlátását illeti, idézzünk fel egy epizódot jó ismerője, Asztalos Miklós kiadatlan emlékiratából: „1944 késő tavaszán, vagy talán kora nyarán az Országos Széchényi Könyvtár a Teleki Pál Intézetnek a Múzeum épülete mögött volt helyiségében 1848/49-es Kossuth kiállítást rendezett. A csendben történt megnyitásra Hóman és Fitz [József – az OSzK főigazgatója] meghívott engem is. Én képviseltem mint felettes hatóság a [Vallás- és Közoktatásügyi] minisztériumot. A minden különösebb ünnepélyességet nélkülöző megnyitás után, amikor Hóman befejezte pár mondatát, s már el akartunk indulni a tárlók megtekintésére, a megjelent Széchényi Könyvtári tisztviselők közül kivált egykori barátom, Joó Tibor és valósággal nekiugrott Hómannak. Már fizikai együttlétükben is volt humor, mert míg Hóman valóságos behemót volt hatalmas terjedelmével, méretével, addig Joó úgy festett előtte, mint valami kis jelentéktelen mitugrász. Ez a kis »mitugrász« hihetetlen arroganciával és hevességgel ugrott Hóman elé és hangos szavakkal felelősségre vonta, amiért segített az országot ide juttatni, ahol most van. Mindenki ámult és bámult. Még a meglepett Hóman is csak némán hápogott pár pillanatig, tán egy-két percig is, de aztán ráordított Joóra. Belefojtotta a szót, letaknyosozta és valósággal elkergette maga elől. Kínos, nagyon kínos volt. Joó ekkor már teljesen Szekfű Gyula uszályában volt, Szekfű pedig mind politikailag, mind emberileg a lehető legmesszebb került Hómantól. Lehet, hogy ez is közbejátszott Joó Tibor »megvadulásában«. Ilyen légkörben élt, vegetált egyik napról a másikra az egész céltévesztett s az örvény szélére sodródott magyar társadalom. Hát ilyen is esett 1944 vészterhes nyarán…”
Ezt az önmagában nem túl jelentős, s inkább tréfás mint komoly epizódot azért hoztuk fel, hogy illusztráljuk: a napjaink publicisztikájában oly előszeretettel emlegetett „árok” már évszázada itt húzódik. És nehogy csak a „népies–urbánus” ellentétre szűkítsük le! Volt árok a népieseken és az urbánusokon belül is – sőt egész árokrendszer húzódott a magyar közéletben, s azon belül a társadalomtudományok (így a történettudomány) világában is. Ami önmagában nem baj, sőt normális és inspiráló. A baj akkor indul, amikor kizárólagosan lövészárokként kezdjük használni, és nem tudunk elképzelni más megoldást, mint az ellenfél árkának a betemetését, de persze benne az alsó rétegben az összes ottani résztvevő hullájával. Viszont mielőtt elkalandoznánk, búcsúzzunk el Joó Tibortól optimista végkicsengéssel!
Bár antifasizmusával nem lett volna baj, halála után az új (kultúr)politikai kurzus a szellemtörténettel mint olyannal együtt kisöpörte az ő életművét is, annak ellenére, hogy az előbb említett „hivatalos” Századok-nekrológ még 1946-ban is így írt: „A hazát és a nemzet lelkét kívülről fenyegető veszedelem hatása alatt a régi nagy magyarokra jellemző kötelességtudattal merült el a magyar sorskérdések vizsgálatában. A nemzeti múlt nagy tanításaiban, kereste a nagy szellemi káoszból kivezető utat. Így vált a legválságosabb időkben a nemzeti jellem elmélyült szellemű kutatójává (…) és a nemzeti hivatástudat ébresztőjévé (…) Vívódó lelke megnyugvást keresett a régi magyar történet nagyjaiban és életük művében (…) és lírai hevületű sorokban lett hitvallást a nagy magyar hagyományok és az európai magyarság eszményei mellett.” A rendszerváltás után viszont visszatalált: hosszabb lélegzetű munkái szinte egytől-egyig megjelentek reprintben vagy újabb kiadásban, míg kisebb írásaiból Történetfilozófia és metafizika címen egy 300 oldalas válogatás jelent meg 2001-ben, s mióta internet van, folyóiratcikkeinek jó része is könnyedén elérhető. Úgyhogy már csak rajtunk múlik…