Hátborzongató könyvet tart a kezében az olvasó. E sorok írója régóta, több, mint két évtizede foglalkozásszerűen ír és olvas a totalitárius diktatúrák működéséről. Elsősorban a kommunizmusról, hiszen, ahogyan azt Brzezinski a Terror Háza Múzeum megnyitására küldött üzenetében írta: „A történelem soha nem fogja feltárni a kommunista bűnök mélységét.” És mégis, mégis neki kell fognunk. Mező Gábor könyve ezt a feladatot végzi el, miközben hellyel-közzel undorító. Nem is annyira a naturális részletek; hanem az, hogy semmiféle „jogos visszatorlás” nem érte a bűncselekmények elkövetőit. Hogy miről beszélünk? Például erről a részről: Böröcz Sándor evangélikus lelkész kihallgatásakor közölték vele: „Tudod, hogy a feleséged is itt van? A kisbaba meg fog halni Körmenden, mert nincs, aki szoptatja. Beletesszük az újságba, hogy megölte a kisgyerekét.” S folytatódik: „ Felesége hangját hallja a lelkész a szellőzőn át. A gyermekágyból még fel sem gyógyult fiatal anyát koszos gumibottal erőszakolják Berkesiék… A film végén elmeséli a lelkész, hogy feleségét meglelte, amikor hazajött, és a felesége elmondta a titkot. Évtizedekkel később pedig belehalt az elrákosodott sebbe, amit Berkesiék okoztak neki.” Orvosi értelemben talán igen; szerintem talán abba is, hogy nem láthatta kínzóit szenvedni.
Megbocsátás? Igen, ha kérik, és ha már ártalmatlanok. És micsoda névsor, akik évtizedeken keresztül büszkén, és valahol mégis borzongva őrizték a bűneik titkait, vagy éppen nyílt titkait. Berkesi András és Kardos György. Koós Béla, Ipper Pál, Komlós János, Hárs István, Róna Tibor, Várkonyi Tibor és persze a legnagyobbak: Szirmai István és Aczél György. Nők is felbukkannak Mező Gábor könyvében: Sós Vera, Mátay Florence, Janikovszky Éva.
De folytassuk a horrort. „Dr.Aranyi Sándor orvos ezredes, nőgyógyász sem akart vallani, ezért vagy ötven napon keresztül állandóan felkötötték, verték. Közölték vele, a feleségét annak ellenére letartóztatják, hogy terhes, s úgy megverik, hogy elvetél. Kihallgatója, Gáspár Márton előtte telefonált a pincébe, hogy Aranyiné vérzik-e már, majd kiabálni kezdett: »Megmondtam, addig ne bántsák, amíg nem kapnak utasítást!« Aranyiné ekkor írta alá az első »vallomást«: »Végül mindent aláírtam és egyetlen vágyam volt: minél előbb meghalni.«”.
S ezek után valamikor a hetvenes években Komlós János panaszkodik: „Úgy érzem, cserben hagytak az áldozataim…”
Mező Gábor könyvében a magyar kultúrát a szocializmus meghatározó intézmények ikonikus alakjait vizsgálja. Pontosabban: ezeknek a karriereknek az alig-alig ismert, vagy éppen csak suttogott, a nyilvánosság elé nem igazán került részleteit. Persze az ember megdöbbenve nézegeti: miket meg nem írtak annak idején Munkásőr folyóiratban… Mező Gábor könyvének forrásanyaga két nagy részről tevődik össze: elsősorban a sajtó, másodsorban pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dossziéi. Némi irodalom – szak-, és szépirodalom egyarát – szintén felbukkan a hivatkozások között, de a döntő a két fenti forrásbázis. Mező Gábor nem történész, hanem történeti tényfeltáró újságíró; s talán éppen ezért kezeli bátran azt a forrásanyagot, amely az Európában szinte egyedülálló magyar vállalkozás, az Arcanum révén immár nemcsak egy kattintással érhető el, de böngészhető-, és kereshető, kutatható is. Ez nem más, mint a teljes magyar sajtó, amióta ilyesmi egyáltalán létezik. S ebben a forrásanyagban egészen meglepő, hétköznapi ember számára is érthető részletek derülnek ki…
A fenti névsor persze nem teljes, de épp elég ahhoz, hogy nagyjából képet alkothassunk a könyv spektrumáról. S a velük szemben álló oldalon, az igazi értékek megteremtői, közvetítőinek oldalán fel-fel bukkan néhány név:Bodor Ádám, Krasznahorkai László, Ingrid Bergman, Karády Katalin… Őket hívja segítségül Mező, hogy egyáltalán értelmezni tudjuk az értelmezhetetlent, befogadni a cinizmus befogadhatatlanságát. Azt a kádári cinizmust, amiben ömlött a konyak, „piál a Föld, piál itt minden, vedelik a szeszt itt alsó felső szinten” – ahogyan Hofi, Komlós beszélő feje énekelte. Azt a rendszert, amelyben a keserű mondás szerint az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. S amely rendszerben könnyen a politikai pszichiátrián találhatta magát (lásd: Mező Gábor: Ellopni a lelket, megtörni a testet), aki részegségében kifecsegte, a mi a szívét nyomta, vagy csak zabolátlan volt a lelke.
Nyugodtan mondhatnánk tehát: halál az ávóra!
S itt be is fejezhetnénk. Csakhogy Mező volt olyan bátor, és őszinte ahhoz, hogy a saját családjának a múltjával is szembenézzen. Az még hagyján, hogy egyik nagy-nagybátyja honvéd ezredes volt, s a Volosinról magyarosította nevét – s magyar ezredesként vett részt Kárpátalja visszacsatolásában, amely Kárpátalján éppen a saját nagybátyja, Avguszt Volosin vezetett radikális ukrainista rezsimet a visszacsatolás előtt… A történelmi Magyarország szétverésével minden egész eltörött, mondhatnánk. Itt azonban többről van szó: Mező gyerekkorának meghatározó szereplője, Anna néni ugyanis ávós volt.
Mező könyve tulajdonképpen valahol folytatása Kiszely Gábor több, mint húsz évvel ezelőtt megjelent művének: „ÁVH. Egy terrorszervezet története”. Folytatása abban az értelemben, hogy mi történt egyes a szereplőkkel azután. S folytatása olyan értelemben, hogy sokkal személyesebb, hiszen sokan, nagyon sokan még ismerték Mező főszereplőit, s személyes olyan értelemben is, hogy maga a szerző rokonságában is ott van a Halál, amely 1944 után új arcot öltve lovagolt be Keletről Magyarországra.
Mező folytatója annak az irodalmi-közéleti hagyománynak, amely se nem urbános, se nem népi, s többek között Hajnóczy Péter munkásságával is jellemezhető. Jelen sorok szerzője – aki inkább áll a népi hagyomány talaján – némiképpen idegen, de mindenképpen érdekes. Mező „iskoláját” Hankiss Ágnesnél járta, s itt tanulta ki az írás művészetét és a kutatás mesterségét. Más ez nemcsak az „akadémiai” világ megszokott standardjához képest, és más talán a közéleti igényű, jelenidőre is figyelő történetíráshoz képest is. Szinte regényes történelem, amit ír. Annyiban hibázik talán a könyv, hogy nem teljesen arról szól, ami a címe. Nem egy folyamatot olvashatunk ugyanis, hanem életutakat, ahogyan említettem. S ezekből a szilánkokból kell összerakni a nagy képet.
Mindent összevetve, akik ezt a könyvet olvassák, nem fognak csalódni. Sajnos, teszem hozzá: mivel mindannyian tudjuk, hogy nincs igazán happy end ebben a történetben. Hacsak az nem, hogy Mező Gábor megírta.