2023.szeptember 22-én a kanadai parlament alsóházában fogadták Zelenszkij ukrán elnököt és kíséretét. Az ünnepélyes alkalom részét képezte, hogy egy 94 éves idős kanadai ukrán, Jaroszláv Hunka is részt vehetett az ülésen. Mint olyasvalaki jelent meg, aki már a második világháborúban is az „oroszok” ellen harcolt. Az egész jelenlevő gyülekezet felállva tapsolta meg. A probléma csak az volt, hogy Hunka egykor a Waffen-SS 14. „Galizien” (ukránul: Halicsina) hadosztályának volt a tagja. Az eset után kanadai zsidó szervezetek tiltakozni kezdtek, majd a parlament elnökének le is kellett mondania.
Megítélésem szerint azonban az, hogy a kanadai parlament ovációban részesíti az egykori Waffen-SS tagját, a józan ész szempontjából nem is feltétlenül azért probléma elsősorban, mert az illető a nácik oldalán harcolt, vagy sem. Hanem azért, mert Hunka Kanada háborús szövetségese, a Szovjetunió ellen harcolt, s Hunka minden egyes kilőtt tölténye azt jelentette, hogy a Német Birodalomnak több erőforrása marad máshol, más frontokon a kanadai haderő ellen harcolni. Vagyis Hunka és társai szolgálata a Waffen-SS kötelékében azt jelentette, hogy újabb és újabb kanadai matrózok és katonák élete forgott kockán. Vajon a több mint 300 kanadai képviselőből nem volt egy sem, akinek ez eszébe jutott volna? Mert teljesen más valakinek a részigazságát elismerni, arról párbeszédet, vitát folytatni. És teljesen más egy nemzet szuverenitásának központi szentélyében, az országgyűlésben nyilvános elismerést adni. „Az ellenségem ellensége a barátom” – ismerjük a mondást. De akkor vajon az „ellenségem barátja” az nekem micsodám? Vajon hogyan gondolkodnak Kanadában a saját hősi halottaik áldozatáról?
Jaroszlav Hunka a kanadai országgyűlésben. Bal oldalon Wayne Eyre, a kanadai vezérkari főnök tapsol
Az eset többfelé hullámokat vert világszerte. Oroszországban kéjes örömmel nyugtázták: most végre lehullott a lepel, kiderült, hogy a Nyugat igazi nácikat ölel a keblére! Lengyelországban azt fontolgatták, hogy Jaroszlav Hunka kiadatását fogják kérni. Máshol azonban úgy érezték, hogy Jaroszlav Hunkán keresztül az ukránokat és a mostani ukrajnai ügyet lehet támadni, és ezért a védelmére keltek. Ilyen volt például a Politico, a poszt-nyugati mainstream újságírás egyik zászlóshajója, amelynek cikkében azt a szenzációs megállapítást hozták, miszerint, „Aki a Szovjetunió ellen harcolt, az nem feltétlenül náci” – ahogyan a cikk címében is olvashatjuk. A „szenzációst” természetesen tegyük idézőjelbe, hiszen talán még a legelvakultabb antifasiszták sem állíthatták soha, hogy például a Szovjetunió ellen először önvédelmi, majd folytatólagos háborút viselő Finnország katonái és polgári tisztviselői nácik lettek volna. De nem állítható az sem, hogy a Magyar Királyi Honvédség tagjainak elsöprő többsége „náci” lett volna. A Politico szerzője a következőképpen fogalmazza meg tételmondatát Hunkáról: „valaki, aki előtt az a kínos választás állt, hogy a kettő közül melyik terror-rezsimmel szembeni ellenállásban vesz részt”.
Vajon tényleg nem volt más lehetőség Közép-Európában? A Sztálin–Hitler-megállapodás (közkeletű nevén: Molotov–Ribbentrop-paktum) után az érdekszférákra osztott térségben úgy tűnt, nemhogy egyes embereknek, de egész országoknak kell oldalt választaniuk. Ez volt a két totális nagyhatalom célja ugyanis. Vagy-vagy.
De nemcsak a totális diktatúrák célja volt ez, hanem a britek és az amerikaiak célja is. Így sikerült az eredetileg mindkét ragadozó diktatúra ellen harcban álló Lengyelországot – pontosabban annak emigráns kormányát és szerveit – rábírni arra, hogy a Szovjetunióval kössenek megállapodást.
A világháború körülményei és hatalmi logikája ellenére azonban voltak olyanok, nem is kevesen, akik mind a két diktatúrával szembeszegültek. Testületem, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által kiadott „Magyar hősök” című kötetben számos ilyen példát találhatunk. És ez természetesen nem csak Magyarországra és nem is csak az említett Lengyelországra volt igaz. De vajon hol van ebben a rettenetes, ember, országot véresen elsodró viharban Jaroszlav Hunka történetének a helye? (Az ukrán emlékezetpolitikáról és a Waffen SS-ről már korábban írtam ezen a blogon: itt, itt, itt, és itt).
Jaroszlav Hunka esete idehaza is kisebb közéleti hullámokat vert. Nem más, mint Ungváry Krisztián rántott kardot – nem először – a Waffen-SS és az ukránok védelmében. „Perverz együttállás egy SS-veterán ügyében – Jaroszlav Hunka és a Fidesz kettős mércéje” című írásában nemcsak leegyszerűsítésekből fakadó ferdítések vannak, hanem olyan állítások is, amelyek súlyos morális kérdéseket vetnek fel.
Ungváry a következőt állítja: „A náci megszálló politika ilyen szempontból épp az ukránoknak adta a legkevesebb lehetőséget. A korabeli német iratok is megállapították, hogy a Reichskomissariat Ukraine hivatalnokai „négerstátusban” [szó szerint így írták] kezelték a helyi lakosságot, amin azt kell érteni, hogy az érintetteknek a legalapvetőbb kulturális és létfenntartási szükségleteit sem biztosították.” Ungváry Krisztián saját korábbi könyve is ellentmond a cikk leegyszerűsítő állításainak. „A magyar honvédség a második világháborúban” című művében oldalakon keresztül részletezi, hogy a német politikai és hadvezetés legfelső szintjén nem volt egyetértés Ukrajna és az ukránok sorsát illetően, és ez megnyilvánult a napi gyakorlatban, ami az ukránok már-már szövetségesi státuszú kezelésétől az Untermensch számára tartogatott kizsigerelésig terjedt. Éppen Ungváry idézi az egyik német utasítás szövegét: „Az ukrán lakosságot barátságosan kell kezelni. […] Az ukránok pozitív beállítottsága Németországhoz mindenképpen fenntartandó.” (i. m., 60. o.) Másfelől a városokban volt példa éhezésre is, hiszen a náci hivatalnokok néhol még akkor sem tudták mindig biztosítani a minimális fejadagot a lakosság részére, amikor akarták. A helyzet térségről térségre és időről időre változott. Vagyis nem lehet egyszerűen úgy leírni a helyzetet, hogy az ukránokat csak „négerstátusban” kezelték volna. S ahogyan haladt előre a háború, úgy hajlott a német hadigépezet – néha Hitler utasításai ellenére is! – az ukránok és más szovjetunióbeli nemzetek megbékítésére. Ráadásul óriási különbség volt a Német Birodalomhoz csatolt Lengyel Főkormányzóság ukrán lakosságához való viszony és a szovjet-ukrán térségek kezelése tekintetében. Ungváry elolvashatta volna Jaroszlav Hunka visszaemlékezését is, amelyben ezt írja a német megszállás időszakáról: „Az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) a gimnáziumban alakította ki sejtjeit, és sok fiatalt felkarolt. Éppen 16 éves voltam, és a következő két év [1941-1943] volt életem legboldogabb időszaka. Nem gondoltam volna, hogy amit abban a két évben átéltem, az annyira el fog tölteni a szülővárosom iránti szeretettel, hogy az egész életemre megmarad. Akkor még nem tudtam, hogy az álmok erről a két évről, a bájos lányok társaságáról, a vidám barátokról, a csodálatos kastélyparkban töltött illatos estékről és a városban tett sétákról segítenek majd átvészelni a következő évek nehéz időszakát. Hogy a régi városháza Berezsani Gimnáziumának emlékei, a tanárokkal és a mindig vidám és hangos diákokkal, az elkövetkező évtizedekben, idegen földön is támogatni fogják szívemet és lelkemet.” Nos, ez nem úgy hangzik, mint az Ungváry által emlegetett „négerstátus”.
A második pont a Waffen-SS kérdését illeti. Itt az alábbiakat írja Ungváry: „A puszta Waffen-SS-tagság még nem elégséges valaki elmarasztalására. Annál is kevésbé, mert a Waffen-SS-nek összesen kb. egymillió tagja volt, jelentős részük nem is volt német nemzetiségű. Így tehát más – háborús bűnt el nem követő – volt SS-veterán pozitív szerepeltetése még abban az esetben is megalapozott lehet a nyilvánosság előtt, ha a későbbiekben Hunkáról kiderülne, hogy háborús bűnös. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy „hősként” kell ünnepelni őket, hanem azt, hogy adott esetben el kell ismerni szenvedéstörténetüket.” Ungvárynak ezeket a megállapítását ízlelgessük egy kicsit. Ha valaki német nemzetiségű, akkor az elég az elmarasztaláshoz? A „pozitív szerepeltetés” egy katona esetében hogyan válik el a „hősként” ünnepléstől? A Waffen-SS tagok „szenvedéstörténeténél” is egy pillanatra megbicsaklik a toll, de legyünk naivak és tegyük fel, hogy a kényszer szülte helyzetre gondolt – amely például a magyar svábok esetében a sorozás miatt fennállt – csakhogy Jaroszláv Hunka és több tízezer társa esetében szó sem volt kényszerről. Nyilván voltak kivételek, de elsöprő többségük önként jelentkezett, lelkesedésből. (Halkan kérdezzük meg: ha Hunka esetében ez a fajta antikommunizmus – vagyis az, hogy a Szovjetuniót ítélte meg a nagyobb rossznak – felmentő körülmény, akkor az mások esetében miért nem az?)
Sokszor mondják, hogy a Waffen-SS nem egyenlő a haláltáborokat őrző SS-személyzettel, meg hogy ez alapvetően egy katonai alakulat volt. Maga Ungváry is ezzel érvelt a cikket követő kommentháborúban. Nos, ez igaz. Ugyanakkor az igazság ennél bonyolultabb. Kovács Zoltán András és Számvéber Norbert „A Waffen-SS Magyarországon” című könyvükben így írnak: „Mi volt tehát a Waffen-SS? Egy agresszív, totalitárius birodalom soknemzetiségű hadereje, amelynek magja olyan kiválóan harcoló csapatokból állt, amelyet keveset ismer a hadtörténelem. Egy eredetileg karhatalmi feladatokra szánt fegyveres erő, amelynek egyes kötelékeit reguláris csapatok ellen nem, csak partizánok ellen lehetett eredményesen bevetni. Egy olyan haderő, amelynek egyes elemei tevékeny részesei voltak az emberiség eddig legnagyobb népirtásának, a holocaustnak. Egy felfegyverzett mozgalom, amelynek az antibolsevizmus propagandisztikus jelszavával számos nemzet fiait sikerült önként jelentkezésre bírnia. Egy katonai szervezet, amely azonban olyan sok szállal kötődött Himmler SS-árnyékbirodalmához, hogy az végül a győztes hatalmak és a történelem ítélőszéke előtt is magával ragadta a mélybe.”
Ami Ungváry évelésének morális relativizmusát talán leginkább tükrözi, az az, hogy egy Auschwitzot megjárt magyar-zsidó író (Kertész Imre) életét hasonlítja a német hadigépezetben harcoló orosz, balti, csecsen és más önkéntesek sorsához: „Német oldalon ugyanis különféle szervezetekben legalább egymillió szovjet állampolgár harcolt és túlnyomó többségük biztos nem volt háborús bűnös. Sokkal inkább igaz rájuk az, amivel Kertész Imre is jellemezte saját sorsát a Sorstalanságban: nem az én sorsom, de én mentem rajta keresztül.” Két totalitárius rendszer élet-halál küzdelmében valóban nagyon nehéz a saját sorsot vállalni, a saját történetet írni, mesélni és megélni; de egy fegyveres, harcoló alakulat tagját egy koncentrációs láger tizenéves foglyához hasonlítani végtelen cinizmusról árulkodik. Még akkor is, ha esetleg a szóban forgó szovjet állampolgárok egy része a német hadifogolytáborokból a halálra éheztetés elől jelentkezett, hogy harcoljon a Vörös Hadsereg ellen.
Ismét a történelem relativizálásával szembesülhetünk, amikor Ungváry azt írja: érdemes „az ukránfóbiában szenvedők és orosz propagandának hitelt adók kedvéért megállapítani, hogy például a varsói felkelés leverése során a legszörnyűbb borzalmakat nem ukrán önkéntesek, hanem a németekhez átállt orosz Bronyiszlav Kaminszkij zömmel orosz nemzetiségű csapatai, továbbá egy azerbajdzsáni zászlóalj és más német alakulatok követték el.” Mire gondolhat Ungváry, amikor így fogalmaz: a „legszörnyűbb borzalmakat nem ukránok követték el?” Kevésbé szörnyű borzalmakat viszont igen? És ezeket vajon mércével kell mérni? Hova vezet ez az érvelés? Ráadásul a Kaminszkij-féle csapatok soraiban is voltak ukrajnai emberek, ahogyan voltak ukránok a bűnözőket, őrülteket, martalócokat felsorakoztató Dr.Dirlewanger vezette SS-Sonderregimentben is. Amely alakulat szintén részt vett a varsói felkelés közel 200 ezer polgári áldozatának legyilkolásában. Ukránok adták a politikai foglyokat őrző Pawiak börtön őrszemélyzetének egy részét is, és más, ukránokból verbuvált alakulatokat is a helyszínre vezényeltek. Ezek tények, ez nem orosz propaganda.
Ha pedig a Waffen-SS 14. hadosztályáról gondolkozunk, akkor a háborús bűnök kérdésén kívül egy elég komoly probléma merül fel. Mégpedig az, hogy egy megszálló nagyhatalom hozta létre segédcsapatnak. A hadosztályt 1944. július második felében a németek hátrahagyták a szovjetek által bekerített német XIII. hadtest részeként; az eredetileg 11 ezer főből nagyjából egyharmadnak sikerült visszavergődnie a saját vonalakhoz. Az újra feltöltött hadosztályt azután Szlovákiában és Szlovéniában is bevetették. Erről Timothy Snyder, az ukránok oldalán számos publicisztikában kiálló ismert amerikai történész a következőket írja: „az ukrán nacionalisták, akik azt remélték, hogy egy ukrán államot hozhatnak létre, elhagyták a hazájukat idegenek parancsára, azért, hogy mások hasonló nemzeti küzdelmeit elfojtsák.” (The Reconstruction of Nations, 166. o.)
Ungváry már egyik tavalyi cikkében nagyon csúszós lejtőre állt. Akkor ezt írta: „A holokauszt során természetesen az ukrán kollaboránsoknak is jutott szerep. Ennek talán leginkább megrendítő képi bizonyítékai az 1941. júniusi lembergi pogrom kapcsán maradtak fenn. Meg kell azonban itt is említeni, hogy ennek előzménye is volt, a szovjet megszállás ugyanis teljesen más társadalmi tapasztalatot jelentett a lengyelek és ukránok, illetve a zsidók számára. A zsidóság egy része a szovjet rendszert eleinte felszabadításként élte meg a lengyel elnyomás alól, és ennek megfelelően felülreprezentáltan vállalta a szovjet szervekkel való kooperációt. […] A rövid szovjet uralom alatt ezeken a területeken példátlan terrorhullám söpört végig. Az erőszakorgia elszabadulása tehát egyáltalán nem az ukrán nacionalisták pogromjával kezdődött.” A lembergi pogromról az Egyesült Államok Holocaust Memorial Múzeumának honlapján a következő szerepel: „A Szovjetunió 1939 szeptemberében szállta meg Lemberg városát a német–szovjet paktum titkos rendelkezéseinek megfelelően. Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, és egy héten belül elfoglalta Lemberget. A németek azt állították, hogy a város zsidó lakossága támogatta a szovjeteket. Ukránokból álló felhergelt tömegek rátámadtak a zsidókra, nőket és férfiakat vetkőztettek meztelenre, és vertek meg Lemberg utcáin. A német hatóságok által támogatott ukrán partizánok mintegy 4000 zsidót gyilkoltak le Lembergben a pogrom során.”
Pontosan hogyan is függ össze Ungváry szerint, hogy „a zsidóság felülreprezentáltan vállalta a szovjet szervekkel való kooperációt” és az, hogy „az erőszakorgia elszabadulása tehát egyáltalán nem az ukrán nacionalisták pogromjával kezdődött”? Természetesen a társadalmi-történelmi kontextus felvázolása fontos, de legalább ilyen fontos a világos állásfoglalás arról a jelenségről is, amelynek keretében a szovjet terror társadalmi tapasztalatára a zsidók elleni tömeges pogrommal válaszolnak.
A szavakkal világokat lehet teremteni, a történelem pedig kényes jószág. Óvatosan kell vele bánni. Akkor van igazán értelme, ha a ma élők közösségének épülését szolgálja, ha közelebb visz saját jelenünk megértéséhez. De a fenti, kérdéses megállapítások vajon kinek-minek az épülését segítik? A divatosan hangzó, tudományosnak mutatkozó szövegek ugyanis nem izgalmas szellemi felfedezések kifejezését szolgálják. Ezekkel olyan világokat is lehet teremteni, amelyekben rémálmok fognak uralkodni.