Hatvanöt évvel ezelőtt, 1958. szeptember 29-én végezték ki a vidék „csendes forradalmának” egyik vezető alakját. Részletek a halálos ítéletből: „Szobonya Zoltán a legszínesebb egyéniség, jó ékes szólással […] Az, hogy a Jánoshalma községben lefolyt ellenforradalmi megmozdulás más községbeli hasonló eseményekhez viszonyítva lényegesen nagyobb jelentőségre tett szert, egyrészt a tüzérlaktanya, és az ott elhelyezett fegyverek közelsége, másrészt dr. Szobonya Zoltánnak mindenre körültekintő vezetői tevékenysége tette lehetővé. […] Dr. Szobonya Zoltán minden kétségen kívül rendelkezik kiemelkedő vezetői képességekkel, amelynek az események során sok helyzetben bizonyosságát adta, hogy tud céltudatosan, akaratát másokra viszonylag könnyedén átvivő módon szervezni, kihagyásmentes szellemi aktivitásáról, kiváló szónoki előadói képességéről a tárgyaláson is bizonyosságot tett. Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert olyan színvonalúan, vezető számára olyan értelmű döntés, mint az ténylegesen történt szükségszerű és magától értetődő dolog, dr. Szobonya Zoltánon kívül más személy az ellenforradalmi csoportban nem volt, aki a kérdést ilyen világosan fel tudta volna mutatni.”
Szobonya Zoltán 1909. november 7-én született Jánoshalmán. Tisztviselő családból származott. Hajdúnánáson érettségizett, majd Debrecenben szerzett jogi diplomát. 1939-ben tartalékos zászlósi rendfokozatot szerzett, 1941-ben részt vett a Délvidék visszafoglalásában. Ugyanebben az évben a visszaszerzett Zomborban lett aljegyző és alispáni titkár. A következő évben megházasodott, házasságából az ötvenes évek elején három lánya született. 1943 novemberétől ismét katonai szolgálatot teljesített a keleti fronton. Másfél évig harcolt a háborúban, 1945. április 2-án már Mosonmagyaróvárnál esett fogságba. A szovjet hadifogságban több százezer sorstársához hasonlóan vasútépítésen, szénbányában és gyárakban is dolgoztatták. 1947. július 2-án, csontig lesoványodva térhetett haza. Ezután rövid időre a Jánoshalmai járás főjegyzője lett, de 1949-ben kényszernyugdíjazták, mivel tiltakozott az iskolák államosítása ellen. Ekkor Jánoshalmán lett ügyvédjelölt.
Szobonya Zoltán és Rumpf Katalin esküvői képe
Rendszeresen kiállt a sanyargatott gazdák érdekében, az ilyen ügyekben még ügyvédi díjat sem fogadott el, sőt, sok esetben saját zsebből fedezte a különböző fellebbezések, beadványok, illetékek költségét. A „proletárdiktatúrában” is még létező, írott jogszabályokat fordította a kommunista hatalom helyi birtokosainak gyakorlati működésével szemben. Tevékenysége hatékony volt, rendkívül idegesítettet Jánoshalma és Mélykút környékének kommunistáit. Mai ésszel nehéz elképzelnünk a padlássöprések időszakát, amikor szó szerint az utolsó falatot is elvonták a „maradinak”, „kártevőnek” bélyegzett gazdáktól, amikor békeidőben jegyrendszer volt, amikor nem lehetett tudni, hogy éjszaka milyen indokkal zörgetnek be a rendőrök, ávósok. Szobonya az eszelős diktatúra idején „járta a börtönöket, intézte, védte a Rákosi-éra által igazságtalanul üldözött embereket, sokszor saját szabadsága veszélyeztetésével. Munkásságának és egyéniségének köszönhetően hamarosan köztiszteletben és nagy megbecsülésben volt része a falu lakói körében. Idős gazdák emlegették úgy: »A Doktor úr a mi jó apánk.«Fentieket alátámasztja egy 1955-ös ÁVH-s jegyzőkönyv szövege: »Dr. Szobonya Zoltán Jánoshalmán, de főleg Mélykúton a kulákok védőszentje.«”
A három Szobonya-lány: Emőke, Tünde, Csilla
Működése annyira zavarta a magyar vidéken basáskodó kommunistákat, hogy 1952. júniusában átlátszó ürüggyel letartóztatták, miszerint „nagyobb súlyú malacot vett a törvény szerinti megengedettnél”. Rendőri felügyelet alá helyezték, kitelepítették Mélykútról, s új lakhelyül Dunavecsét jelölték meg. 1953 nyarán térhetett haza családjához – s ott folytatta, ahol abbahagyta. 1956 tavaszán a hivatalos szervek részéről szóba kerül a rehabilitálása, ugyanakkor a nyáron már ismét arra gondoltak, hogy végleg megszabaduljanak tőle.
Három nappal a budapesti forradalmi események után, 1956. október 26-án Szobonya és demokratikus harcostársai békés tüntetésbe kezdtek, mire a helybeli kommunista „válságstáb” őrizetbe vette őket. Az összegyűlt lakosság felháborodásának hatására azonban kénytelenek voltak szabadon engedni. A tüntetés a tanácsháza előtt folytatódott, ezt a helyi tüzérlaktanyából kirendelt tüzérek oszlatták föl riasztólövésekkel és könnygázzal. Másnap a forradalmi tömeg ledöntötte a szovjet emlékművet, miközben a kommunista „válságstáb” megpróbálta magát Nemzeti Bizottságként újrapozícionálni. Ebbéli törekvéseüket Szobonya Zoltán akadályozta meg. Október 28-án megválasztották a jánoshalmai Nemzeti Bizottságot, amelynek Szobonya a titkára lett. Megszervezték a nemzetőrséget, felvették a kapcsolatot Baja városával, segítettek Mélykúton is megszervezni a forradalmi önigazgatási szervet. Élelmet gyűjtöttök és küldtek Budapestre, az erőszakkal létrehozott TSZ-t ugyan egyelőre – önkéntes alapon! – fenntartották, de a gazdákra nézve rendkívül sérelmes tagosításokat visszacsinálták. Megindult az 1945-1948 között működő pártok újjászervezése, de a kommunista párt működését sem akadályozták. Szobonya beszédeiben azt hangsúlyozta: „Nyújtsunk egymásnak békejobbot, s ne a bosszú vezessen mindent”.
November 4-én, amikor megtudták, hogy Baján ellenállásra készülnek a szovjetekkel szemben, Jánoshalmán is megszervezték a bevezető utak védelmét. Végül, az országos reménytelen katonai helyzetet érzékelve, nem került sor a szovjetekkel szembeni összecsapásra. November 7-én vonultak be a szovjetek a településre, a szovjet csapatok parancsnoka pedig köszönetet mondott a rend fenntartásáért Szobonya Zoltánnak.
A kádári megtorlás során, 1957. február 8-án vették őrizetbe Szobonyát. Június 1-ig közbiztonsági őrizetben tartották, vagyis internálták, s csak ezt követően indították meg ellene a vizsgálatot. A vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése. A bíróság ítélete szerint „igaz, hogy emberéletben, sem anyagiakban semmiféle kár nem keletkezett, de jöttek volna [a szovjetek], lőttek volna”. A vádiratba egyébként olyan abszurd pontok is bekerültek, miszerint Szobonya maga szervezte meg a saját kiszabadítását követelő tömeggyűlést a tüzérlaktanya előtt. 1957. november 27-én a bíróság halálra ítélte, de csak 1958. szeptember 29-én végezték ki. Három lánygyermeket hagyott maga után.
Kivégzéséig ezt a képet tartotta magánál
Sokszor fel szokott merülni a kérdés, hogy miről szólt az 1956-os forradalom, mit akartak a forradalmárok, milyen országot szerettek volna? Szobonya és társai Jánoshalmán ezt így fogalmazták meg: „A régi rendet régi formájában nem akarjuk, nem akarunk kizsákmányoló kapitalizmust, földesurak, gyárigazgatók, bankárok uralmát, de nem akarunk többé proletárdiktatúrát sem. Nemzeti, keresztény és szociális társadalmi és politikai közeget akarunk.”
Borzongató belegondolni, hogy milyen nagyszerű Magyarországot építettek volna a Brusznyai Árpádok, Szigethy Attilák, Rácz Sándorok, Szobonya Zoltánok. 1956 mai napig tartó tragédiája nem csak az, hogy Kádárék ezt a fejlődést zárták le előttünk, hanem az is, hogy nem volt idő a politikai kibontakozásra, hogy a forradalom helyi vezetőiből regionális-, majd országos politikusok váljanak. Így egyikük sem válhatott a „forradalom arcává”, s Kádárék az ország bitófájára Nagy Imre képét szögezték oda.
(Források: György Sándor: Szobonya Zoltán – A „kulákok védőszentje”, in: Magyar Hősök – Elfeledett életutak a 20. századból, szerk.: Czókos Gergely – Kiss Réka – Máthé Áron – Szalai Zoltán, NEB-MCC, Budapest, 2020; illetve a Szobonya Zoltán emlékoldal, szobonyazoltan.com)