A Huszárvágás blogon több ízben is írtam már az orosz állami emlékezetpolitikáról, vagyis a történelem kezeléséről. Legutóbb az új oroszországi középiskolai történelem-tankönyv kapcsán (itt és itt). Érdemes jelezni, hogy a többi tankönyvet valóban kivezetik hamarosan az oktatásból – erre utal a vonatkozó rendelet utolsó rubrikája (köszönöm Kolozsi Ádámnak, a G7 újságírójának, hogy erre felhívta a figyelmemet!), illetve néhány híradás is. Az egyikben például azt írják, hogy a 2024/25-ös tanévtől kezdiik el tömegesen használni majd az új tankönyvet, másutt pedig maga a miniszter beszél fokozatosságról. Egy újabb keltezésű hírben viszont már az áll, hogy az orosz iskolák szeptember 1-től egyetlen tankönyvre váltanak. Mivel azonban a többi tankönyv – a címük alapján feltételezve, hogy ugyanahhoz a kurzushoz tartoznak – közül néhány még rendelhető, nehéz lenne azt gondolni, hogy a kiadók feleslegesen árusítják. Másrészt, az ukrajnai front lőszer-ellátásával nehez boldoguló orosz adminisztrációval kapcsolatban ugyan nem lehet kizárni, hogy a július 21-i rendelet szerint bevezetett, és augusztus 7-én bemutatott új tankönyv szeptember 1-re valamennyi tanárhoz és diákhoz eljutott a hatalmas kiterjedésű országban – de ebben én egyelőre nem látok tisztán. Annyi bizonyos, hogy ha nem is most, hanem rövid időn belül az új tankönyv lesz a kizárólagosan használt oktatási alapmű a középiskolások számára.
A Szovjetunió-, majd Oroszország valamennyi háborújában életüket áldozó szovjet- és orosz katonák emlékműve Jekatyerinburgban, amely egykor Szverdlovszk néven a „csekisták városa” volt (2012, a szerző felvétele)
Néhány másik, korábbra dátumozható tankönyvben ugyan korrektebb leírások szerepeltek az ’56-os forradalomról, de attól még nagyon nehéz lenne meglepődni azon, hogy az orosz emlékezetpolitika karcosabb és harcosabb irányba fordult – hiszen ebben semmi új nincs. A putyini Oroszország a történelmet fegyverként használja, de ez sem meghökkentő, hiszen számos ország tekint így a történettudományra. (Vajon mi, magyarok képesek vagyunk-e a történelmünkre legalábbis pajzsként tekinteni? Vagy gondolkodóink a történelem fegyverét visszafordítják önmagunk ellen?) Az orosz emlékezetpolitika és emlékezetkultúra régóta halad azon az úton, amely végső soron egy nagy erőpróbára való szellemi felkészülésként tekint a történelemre, és annak mentén fel is használja azt. Ennek a része Sztálin és birodalmának rehabilitálása. Csaknem egy évtizeddel ezelőtt (!) a radikális baloldali The Guardian című brit lapban a következőket írták Putyinról, aki éppen Sztálint és Oliver Cromwellt hasonlította össze: „Putyin egy lenyűgöző mítoszépítésbe kezdett, és egy olyan képet hoz létre „Oroszország Anyácskáról” amely összeköti a cári és a szovjet időket. Magával ragadóan és őrülten összemazsolázott történelem…” (Az már más kérdés, hogy a baloldali cikkíró számára Oliver Cromwell bizonyos értelemben tényleg hasonlított Sztálinra; nemcsak a birodalomépítés hosszútávú kudarca miatt, hanem azért is, mert egyikük sem volt „igazi forradalmár”, szemben Trockijjal).
Az sem meglepő, hogy Magyarországról és 1956-ról az inkriminált tankönyvben szereplő leírás szerint gondolkoznak; 2016-ban írtam le a következő sorokat: „Két világháborúban is azok ellen harcoltunk, akiket ma Oroszország néha többé, néha kevésbé az elődjének tekint. Sztálin emléke és a világháborús győzelem pedig logikusan összekapcsolódik az orosz értelmezésben. A szovjet katonai-ipari komplexum örökösei 1956-ot sem fogják nekünk megbocsátani, azt, hogy megaláztuk és lelepleztük a szovjet kommunista hatalmat. Mindez belátható időn belül nem valószínű, hogy változni fog. Oroszország ettől függetlenül továbbra is hatalmi tényező lesz, amivel így vagy úgy, de számolni kell. Inkább a saját nemzeti identitásunk és a múltról alkotott képünk, ami érdekes a történetben. Havas Szófia példája nem egyedi, le egészen az utódpárt települési politikusaiig és a fanyalgó értelmiségiekig. Sokkal fontosabb inkább ezeket a vitákat itthon lefolytatnunk.” Írtam ezt annak kapcsán, hogy abban az évben ismételten olyan adást sugárzott az orosz állami televízió az említett Havas Szófia szereplésével, amelyben a mostani tankönyvhöz hasonlóan mutatták be 1956-ot. Amely „műsorszámot” új kivitelben az állami tévében idén márciusban újra előadták!
A jekatyerinburgi emlékművön az 1956-os magyarországi szovjet áldozatokra emlékeztető bejegyzés (2012, a szerző felvétele)
2012-ben az Ural vidékén a magyar foglyok sírjait végiglátogatva értettem meg: „Alighanem távol járnánk az igazságtól, ha a szovjet múlt iránti nosztalgia (méghozzá igen elterjedt nosztalgia) gyökereit csak a rendpártiságban, vagy éppen az uráli iparvidéken az egykori nagyarányú fejlesztésekben vagy jó fizetésekben keresnénk. Talán sokkal elemibb, sokkal fontosabb az, hogy egykor a „szovjet ember” valami nagynak lehetett a részese. […] Az orosz ember ma érzi azt, hogy egy jóval kevésbé erős közösség tagja, mint egykor.” Az Uralban végzett történelmi zarándokutunk során a buszsofőrünk egy moszkvai ember volt. Leplezetlen undorral nézett ránk, az egykori fasiszták utódaira, akik most jönnek siratni fasiszta elődeiket. Egészen addig, amíg a jekatyerinburgi Sirokorecsenszkoje temető melleti nagy emlékparkhoz nem értünk, ahol a sztálini Nagy Terror idején a városban és környékén kivégzett, közel 20 ezer áldozat neve van felvésve. Igaz, hogy többségük kommunista volt, de legalább orosz – s akkor úgy tűnt, hogy a mi moszkvai buszsofőrünk egy kicsit megrendült és talán barátságosabban tekintett ránk utána.
Ma azonban a sztálini nosztalgia ömlik az orosz filmipar új – egyébként színvonalas – termékeiből, tükröződik az emlékműveken, és a nyilatkozatokban. Ennek persze megvannak a gyökerei.
A monumentális emlékmű egy másik szögből (2012, a szerző felvétele)
Zárásként ezért kérem, hogy Vlagyimir Bukovszkij által „A moszkvai per” című könyvben közölt dokumentumból hadd idézzek egy rövid részt. A dokumentum a Szovjetunió legfelső döntéshozó fórumának, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának ülésének jegyzőkönyve, 1984. július 12.-én.
Csernyenko: Fogadtam Molotovot, beszélgettem vele. Nagy örömmel fogadta határozatunkat [t.i., hogy helyreállítják a párttagságát], és majdnem könnyekre fakadt. Molotov azt mondta, hogy ez a határozat az ő második megszületését jelenti. Molotov most majdnem 93 éves, de elég jól néz ki, és összefüggően, értelmesen beszél. […] Kijelentette: Önök helyesen viszik a dolgokat és ezért meg is kapják a nép támogatását. […] Kijelentette, hogy belátta a hibáit, és levonta a szükséges következtetéseket.
Usztyinov: Az én véleményem szerint Malenkovot és Kaganovicsot vissza kellett volna venni a pártba. Végül is kiváló vezetők voltak. Ha nem lett volna Hruscsov, akkor nem lett volna határozat ezeknek az embereknek a pártból való kizárásáról. És egyáltalán nem lettek volna azok a felháborító visszásságok, amelyeket Hruscsov engedett meg magának Sztálinnal szemben. Sztálin, bármit mondjanak is, a mi történelmünk. Egyetlen ellenség sem okozott annyi kárt, mint amennyit Hruscsov a pártunk és államunk múltjával, valamint Sztálinnal kapcsolatos politikája.
Tyihonov: Hát igen, ha nincs Hruscsov, akkor nem is zárják ki őket a pártból. Hruscsov az egész világ szemében beszennyezte és befeketítette a politikánkat.
Csebrikov: Ezenkívül Hruscsov idején egy csomó embert egyébként is törvénytelenül rehabilitáltak. Arról van szó, hogy ezeket nagyon is helyesen büntették meg. Mint például azt a Szolzsenyicint.
Usztyinov: Hruscsov tevékenységének értékelésében én, mint mondani szokás, mindhalálig kitartok. Nagyon sok kárt okozott nekünk. Gondolják csak meg, mit tett a mi történelmünkkel, Sztálinnal.
Gromiko: Gyakorlatilag ennek következtében jelent meg az úgynevezett „eurokommunizmus” is.
Usztyinov: A fasizmus feletti győzelem 40. évfordulója kapcsán javaslom, hogy vitassunk meg még egy kérdést, azt, hogy ne változtassuk-e vissza Volgográd nevét Sztálingrádra. Ezt tetszéssel fogadná sok millió ember. De ezt, mint mondani szokás, csak megfontolás céljából vetettem fel.
Gorbacsov: Ebben a javaslatban pozitív és negatív mozzanatok egyaránt vannak.
Tyihonov: Nemrég készült el egy nagyon jó dokumentumfilm, a Zsukov marsall, amelyben elég részletesen és jól mutatják be Sztálint.
Csernyenko: Megnéztem. Jó film.
Frissítás: 2023 novemberében az orosz fél tájékoztatása szerint „megértették a magyar fél aggályait”, és ezért átírták az 1956-os forradalom és szabadságharc történetére vonatkozó részt. Az Oroszország történelme c. tankönyv szövegéből kikerült az állítás, miszerint a felkelők között „nem kevesen voltak a fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak egykori katonái”, helyette most azt szerepel, hogy a „felkelők között nem kevés radikális elem is volt”. Átírták a Világtörténelem c. tankönyvet is, amiben ugyancsak igyekeztek finomítani az 1956-os forradalommal foglalkozó rész megfogalmazásain. Minden iskolába az új verziók fognak kerülni.