A sorozat első két részében (itt és itt) a Jugoszlávia és Magyarország helyzetét vizsgáltuk. A mind a két államnál felmerülő azonos dilemma (az ország megóvása a háborútól a német érdekszférán belül vagy ellenszegülés, üres brit ígérettekkel a háttérben) ugyanakkor stratégiai különbséget is jelentett. Hiszen Magyarország német támogatással tört ki a trianoni koncepciós per életfogytigot jelentő ítéletéből, míg Jugoszlávia annak köszönhette létét, hogy Németországot az előző háborúban legyőzték.
Az első és legnagyobb dilemma tehát a német hatalmi igény volt, amely az egész térségre rávetítette sötét árnyékát.
A második dilemmát a Szovjetunió jelentette. Ebben az esetben a magyar kormányzat megpróbált tétován az előbbi hasonlat szellemében oda menni, ahol a „labda lesz”. Teleki és köre – maga Bethlen is! – megpróbált a Szovjetunió felé nyitni, sőt, fegyvervásárlás is szóba került.
A 12. gyalogdandár április 12-én egy délvidéki településre vonul be (ArsMilitaria.hu)
Egyrészt azonban a Budapestre akkreditált szovjet követ „nem vette a lapot”, másrészt maga Molotov is visszautasította a fegyvervásárlási ajánlatot. A jugoszláv válság idején Teleki egy fél-hivatalos megbízottat küldött Rátz Kálmán személyében Moszkvába. Pontosabban úgy is lehetne fogalmazni, hogy Rátzot „Teleki köre” küldte ki – az eset hátterét kissé homály fedi. Stolte István, az eredetileg trockista mozgalmár, később a politikai rendőrség ügynöke azt mondta, hogy Keresztes-Fischer belügyminiszter intézkedett a kiküldésről. Így vagy úgy, mire a megbízott kijutott, a kocka már el volt vetve; ráadásul maga a megbízott személye sem volt garancia a sikerre. A szovjetek lekezelően, gyanakodva fogadták a valóban kissé zavaros hátterű figurát és szóba sem álltak vele. Ezen kívül Sztálinék egyelőre nem akarták nyíltan borítani a nácikkal kötött Molotov-Ribbentrop érdekszféra paktumot. Ebben ugyan nem volt szó Magyarországról, sőt, Molotov 1940 novemberi berlini tárgyalásain Magyarországot is említette az igényelt területek között, de országunk annyira német befolyási övezetnek számított, hogy ezzel talán nem akarták provokálni a Harmadik Birodalmat. Egyébként elvileg Jugoszláviáról sem szólt a megállapodás, de mint az előző részben láttuk, a szovjet titkosszolgálati behatolás itt már megtörtént. Annyi mindenesetre érdekes, hogy a jugoszláv légierő gépei közül többet a személyzet nem Görögország és britek felé próbált elmenekíteni, hanem szovjet területek felé.
A harmadik dilemmát pedig maga Teleki Pál kormányfő jelentette és jelenti. Politikájának lényege az volt, hogy a „Nyugatot” ekkor megtestesítő britek jóváhagyják, vagy legalábbis ne ellenezzék a magyar revíziót. A második, ezzel szervesen összefüggő tétele volt, hogy Magyarország lehetőség szerint maradjon ki a háborúból. Miután 1941 március végén úgy látta, hogy egész addigi politikája összeomlik, és még a britek is ellenségként fogják Magyarországot kezelni, mély elkeseredés lett rajta úrrá. Újabban komoly megfontolások merültek fel azzal kapcsolatban, hogy esetleg mégsem lett öngyilkos. Talán egy későbbi KGB-s mondás lenne a kulcs, amely szerint gyilkolni akárki tud, de öngyilkosságot előidézni, az már művészet!? A németek által elkövetett gyilkosság vádja azonban nem bizonyítható, és nem is tudnánk mit kezdeni vele. Kissé cinikusan megfogalmazva: jó nekünk egy meggyilkolt kormányfő? Nos, abban a korszakban biztos, hogy nem lett volna jó abban az értelemben, hogy ezt 1941-ben nem mondhatta a magyar vezetés. Ettől kezdve pedig nincs igazán miről beszélni. Teleki Pál erősen hullámzó kedélyállapotú, tulajdonképpen a klinikai depresszióban szenvedő ember volt. Érzékeny alkat, akinek a politikája is ezt az érzékenységet fejezte ki: szinte művészi teljesítmény volt, ahogyan 1939 és 1941 között navigálta az ország hajóját az egyre viharosabb tengeren. A magam részéről úgy gondolom, hogy öngyilkos lett, mégis, a búcsúlevelével nem tudok mit kezdeni. Magyar ember, pláne magyar kormányfő nem írhat le ilyet, hogy „hullarablók lettünk” meg hogy a „legpocsékabb nemzet”. Hát nem, nem lettünk se hullarablók, sem pedig a legpocsékabbak.
Bevonulás Szabadkára (NetMedia.info)
A magyar dilemma tehát nem az volt, hogy betartsuk az „örök barátsági szerződést” vagy visszafoglaljuk a Délvidéket; hanem az, hogy csatlakozzunk-e a Jugoszlávia elleni német előkészületekhez vagy mi magunk is a német agresszió áldozatává váljunk. Egy biztos: az „örök barátsági szerződés” nem tartalmazott öngyilkossági záradékot. Így Magyarország a „fegyveres semlegességből” lényegében a hadviselő felek közé lépett. Bár a brit hadüzenet egyelőre még elmaradt, és az amerikai sajtónk sem volt annyira rossz, lassan beborult az ég az ország fölött. A jugoszláv légiportyák pedig tovább folytatódtak: április 7-én Pécset, Zalaegerszeget, a Körmend felé tartó vonatot, illetve a körmendi állomáson levő szerelvényt, Kelebiát és az ott veszteglő vonatot támadták. Szeged hat támadás érte ezen a napon.Egy csendőrségi jelentés szerint: “Szegeden 7-én […] jugoszláv repülők Szegedre bombát dobtak. Egy darab 50 kg-os bomba esett a MÁV. épületére, mely a tetőt és az első emelet mennyezetét átütve a MÁV. főnök lakásában a sezlónra esett, de nem robbant fel. Egy bomba esett a MÁV. nagyállomás melletti töltésre, vágányokban kárt nem csinált, csak a vezetéket szakította fel. Két bomba esett a MÁV. nagyállomás mellett a Galamb utcában a Boldogasszony sugárút 42. számú ház előtt az úttestre. Ez utóbbi a villamos vágányt feltépte s kb. 5 méter átmérőjű és 3 méter mély krátert csinált. Szeged “Tisza” pályaudvaron bombatalálat érte az ott lévő üres német szerelvényt. Egy német katona súlyosan megsebesült s a magyar mozdonyvezető géppuskatalálattól kórházba szállítás közben meghalt. A pályaudvar megrongálódott. Ennél a bombatámadásnál egyéb haláleset nincs. Bomba esett a tiszai vasúti híd mellett is, de kárt nem okozott. Az első légitámadásnál jugoszláv gépek a szegedi repülőteret is lőtték géppuskával. Sérülés nem történt. Ezt követően közel egymás után volt még két riadó, de ezek alatt légitámadás nem volt.”
A honvédség végül április 11-én indult meg a területek visszafoglalására, miután Zágrábban Kvaternik tábornok kikiáltotta az „önálló” Horvátországot. (Hogy a parasztpárti Macek helyett az usztasa Pavelic lett a németek áldásával a hovát vezető, az súlyos csapdát jelentett a horvátok számára). A bevonulás során már lehetett érzékelni, hogy az első világháborúból ismert, és a térségben századok óta dúló fedett fegyveres tevékenység gondot fog jelenteni. Egy újabb pokoli dilemmát. Egy, a bevonulásban részt vevő honvéd emlékeiből: “Bent az üzlethelyiségben egy öregasszony és egy öregember holtteste hevert. A kis ház padlásablakán piros-fehér zöld zászló nyúlt ki. Mi történt itt? Az öregasszony kitett egy nagy kosár tojást az üzlet bejárata elé és árulni kezdte az utcán pihenő huszároknak. Amikor már elég katonát csalt oda, az ura az üzlet belsejéből hirtelen tüzelni kezdett. Két huszárt megsebesített, de mielőtt több kárt tehetett volna, a huszárok berohantak és lefegyverezték. Természetesen mindkettőjüket kivégezték. Miért tették ezt? – kérdeztem egy arra haladó magyar gazdától. Csetnikek voltak – hangzik a sokat sejtető válasz, amelyet akkor még nehezen értettünk, de később annál inkább.”
Hagyjuk most magára a bevonuló honvédeket és a berendezkedő magyar katonai közigazgatást és vessünk egy pillantást a szomszédos vetélytársa! Románia, amelynek nem három hónapos szerződése, hanem két évtizedre visszamenő együttműködése volt Jugoszláviával, ekkor már teljes pálforduláson ment át. Gond nélkül ajánlotta fel területét német támadások kiindulópontjaként, sőt, a román tüzérség bekapcsolódott a támadások előkészítésébe is, jugoszláv célpontokat ágyúzva. Persze, náluk már ekkor német csapatok állomásoztak, de igazából a Bánság jugoszláv felére fájt a foguk. Ebben azonban csalódniuk kellett. És ha már a románokról esik szó, álljon itt egy román diplomata, Grigore Gofencu megállapítása: „Németországnak sikerült, hogy azokra a népekre, melyeket nyomása alatt tarott, rákényszerítse akaratát: az egyiket belehajtotta a háborúba, a másikra ráerőszakolta, hogy szolidaritását valamilyen tettel tanúsítsa. Részvételük a háborúban olyan szükségszerűség következménye volt, melynek hatása alól egyikük sem vonhatta ki magát… A németek oldalán való hadbalépés annyi jelentett, hogy az illető állam fennmaradása érdekében megfizette a biztosítási díjat.”
Sorai, amelyet a Szovjetunió elleni hadbalépésről írott, érvényesek a jugoszláv válságban Magyarország helyzetére is.
VÉGE
(Felhasznált források: Perjés Géza, Ablonczy Balázs, Nyáry Gábor és Csordós Albert munkái, a Szeged Ma 75. évfordulós gyűjtése, Szilágyi István emlékezései, illetve a saját kutatásaim az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dossziékból)