1939 szeptembere és 1941 áprilisa között a magyar kormányzat sikeresen tartotta távol az országot a háborútól és a háborút is az országtól. Április 6-án a kora esti órákban azonban megszólaltak a szirénák Budapesten egy jugoszláv bombázógép berepülése miatt. A hazai légoltalom nyilvántartásában ez az esemény 1. sorszámot kapott. A világháborús évek minden további légiriadóját a fővárosban ettől az időponttól számították. Írásunk első részében (itt) a 80 évvel ezelőtti jugoszláviai válság hátterével foglalkoztunk. A második részben a magyar dilemmákat próbáljuk meg körüljárni.
Az első és legfontosabb dilemma nem az úgynevezett örök barátsági szerződés volt. Pontosabban nem is teljesen az, hogy ezt Magyarország „megszegi”, hanem az, hogy hogyan lépjen be úgy a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe az ország, hogy azt a britek felé el lehessen adni. A magyar kormányfő, Teleki Pál számára ugyanis hamarosan kiderült, hogy Magyarország egyszerűen nem maradhat ki a Jugoszlávia elleni háborúból, mert akkor az ország létét teszik kockára a németekkel szemben.”Ha az ország nem paríroz, a németek először Magyarországot rohanják le, előbb és csúnyábban” – írta Teleki Apor Gábor szentszéki követnek.
A jugoszláv puccs utáni németellenes tüntetés Belgrádban 1941. március 27-én (Wikimedia)
Bárdossy László, amikor 1941 elején külügyminiszter lett, ezt mondta Ullein-Reviczky Antalnak, a Teleki-kormány sajtófőnökének: „az »állandó béke és örök barátság« az én számomra a legjobb esetben is csak hosszabb békét és barátságot jelent. Márpedig manapság a tengelyhatalmak fölényesen uralkodnak Európának ezen a részén. A béke fenntartása ebben az övezetben egyedül tőlük függ. Ha a dolgok, mint ahogy nem lehetetlen, a magyar-jugoszláv barátsági szerződés kikötéseivel ellentétes irányba fejlődnének, s ha következésképpen választanunk kellene Németország és Jugoszlávia között, vajon mit tennénk? Hagynánk eltiporni magunkat az »állandó béke« kedvéért?” Bárdossy csak annyiban tévedett, hogy nem egyedül a tengelyhatalmaktól függött a béke, a velük szemben hadat viselő Egyesült Királyságnak ugyanis éppen az volt az érdeke, hogy a délkelet-európai békét felborítsa, és a görögországi harcokat az egész Balkánra kiterjessze. A brit titkosszolgálat már 1940 decemberében kapcsolatba lépett radikális szerb csoportokkal, s amint azt az előző részben láttuk, a brit nagykövet pedig Pál jugoszláv régensherceggel tárgyalásokat kezdeményezett a tengelyhatalmak elleni fegyveres fellépés ügyében. Csakhogy Pál régensherceg ekkor még azt válaszolta, hogy ez nem becsületes dolog Anglia részéről, hogy a függetlenségüket még megőrző kis államok pusztulását kockáztatja. Neki, Pál régensnek éppen az a feladata, hogy távol tartsa Jugoszláviát a katasztrófától. Pál herceg és az óvatos politikusok azonban nem rendelkeztek olyan tömegtámogatással, amely politikájukat alátámasztotta volna. Épp ellenkezőleg: a szerb közvélemény kifejezetten a francia-brit tandemmel szimpatizált (és a szovjetekkel is, mint az később kiderült). A magyar nagykövet beszámolója szerint felnőtt emberek fakadtak sírva az utcán, amikor Franciaország kapitulált 1940 nyarán. Ezen kívül barátsági szerződés ide vagy oda, a magyar revíziós sikerek nyomán nagyon is számítottak rá, hogy a magyarok kérni fogják a Délvidéket. (Itt zárójelben egy személyes megjegyzést szeretnék tenni, ami talán rávilágít a magyar és a szerb gondolkodás különbségére. Amikor 1999-ben a NATO légicsapásai lerombolták az újvidéki Duna-hidakat, ottani ismerőseim szerint akadtak olyanok a helybeliek között, akik arról kérdezgették magyar földijeiket, hogy a magyarok mikor jönnek visszafoglalni a Vajdaságot.).
Teleki Pál felszólal a képviselőházban (MTVA)
A magyar kormányzatban a jugoszláviai puccs után és a német készülődés, illetve háborús felszólítások kapcsán tehát vita alakult ki, amelyben Teleki így érvelt: „Nem döfhetjük hátba azt a népet, mellyel barátságot kötöttünk.” Mire Horthy így reagált: „Igen, de az az ország, mellyel barátságot kötöttünk, nem létezik már.” Annyiban igaza volt, hogy az a kormányzat, amellyel a szerződést aláírtuk, már nem létezett, és erőszakos úton váltották le. Ami helyette volt, az egy egészen n másik Jugoszláviának nézett. Csakhogy még mindig Jugoszláviának hívták… Bárdossy később, már népbírósági perében így érvelt: „Minden nemzetközi szerződés a rebus sic stantibus klauzula mellett jön létre. Ha a szerződés megkötésénél tekintetbe vett, illetve a szerződéskötés alapjául szolgáló körülmények megváltoznak vagy megszűnnek, akkor a szerződés érvénye is megszűnik. Tudom, hogy Eden [a brit külügyminiszter] kijelentette: ha nem tudunk nemzetközi szerződést betartani, akkor ne kössük meg. Ezzel szemben mégis meg kell jegyeznem, hogy Anglia is kötött olyan szerződéseket, amelyeket a megváltozott körülmények miatt nem tartottak be.”
Annyi bizonyos, hogy a Délvidék visszaszerzése nagy kísértést jelentett, amelynek nem lehetett ellenállni. Számítani lehetett arra, hogy a szerbek a régi megszokott módon a magyar kisebbségre fognak támadni. Ráadásul a németek sikeresen lebegtették egy déli sváb lakosságú enklávé, a Prinz Eugen Gau létrehozását, nemcsak az éppen Jugoszláviához, de még Magyarországhoz tartozó területekből is! A Bánságon és a Bácskán kívül még Baranya megye is ide tartozott volna. Ez, az egyéb német fenyegetésekkel és a németbarát tiszti csoportok hozzáállásával együtt olyan nyomatékot jelentett, amely egyértelműen meghatározta a magyar politikát. Nos, egy szó mint száz: Teleki abban reménykedett, hogy Londonban valahogy kimagyarázza a dolgot, és elfogadta, hogy belépünk a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe.
A magam részéről úgy gondolom, hogy Magyarország nem maradhatott volna ki a Jugoszlávia elleni támadásból, ez nem volt opció. Viszont úgy is gondolom, hogy „örök barátsági” szerződést kötni nem bűn volt, hanem hiba. Egy olyan hiba, amelyet a kétségbeesés diktált, és amely az adott pillanatban menekülőútnak látszott, de zsákutca lett belőle. A politika leegyszerűsítésekkel működik, és a Bárdossy által kifejtett érvelés jogi értelemben vélhetően megállja a helyét, de egész egyszerűen rosszul festett. Ilyesmit egyedül egy nagyhatalom „engedhet meg” magának egy kis állammal szemben; a britek például írásos garanciákat adtak a lengyeleknek, azután 1939-ben és 1944-45-ben kiderült, hogy eszük ágában sincs ezzel foglalkozni. Persze a magyarok úgy gondolták, hogy az örök barátsági szerződés nyitva hagyja a békés revízióra az utat; na de ezt nagyon nehéz lett volna elmagyarázni. Barátsági szerződést kötő államok ritkán szoktak területi követeléssel élni a másik felé, legyen az a követelés mégannyira jogos is. A magyar kormányzat Jugoszlávia felé való közeledése sajnos nem fedte azt a sporthasonlatot, miszerint nem oda kell menni, ahol a labda van, hanem ahol lesz.
FOLYTATJUK (befejező rész következik)
(A cikkhez felhasználtam Pataky-Rozsos-Sárhidai: Légiháború Magyarország felett című könyvét, illetve Perjés Géza és Ablonczy Balázs munkáit)