Nemrég a neten belebotlottam egy filmbe. Egy kazah alkotás, a címe: Tomiris. A szóban forgó mozi a legendás szkíta királynőről szóló lovasfilm. Nagy, monumentális, történelmi alkotás. Két évvel ezelőtti, és kicsit restellem is, hogy nem hallottam róla eddig, de hát megszokhattuk, hogy a magyarországi filmterjesztésben ugyanazok a sablonos hollywoodi alkotások pörögnek. Itthon egyedül Bán János barátom foglalkozott vele két ízben is (itt és itt).
Mi jut eszünkbe Kazahsztánról? Sajnos sok embernek a Borat, ez az erőltetetten unalmas műsor ugrik be. Izgalmas, hogy abban a korban, ahol már szinte minden sértésnek, bántásnak számíthat, ez vajon miért nem jelentette az egyébként Ali G karakterében nagyot alkotó művész karrierjének a végét. Elcsépelt, ideologikus, és legfőképpen rendkívül bántó alkotás. (Ma már persze az Ali G egy-egy jelenetéért simán perbe fognák Sacha Baron Cohent, gondoljunk a gender-issue-ra, pedig nem is telt el olyan sok idő azóta….)
Szerencsére Borat lassanként leketyeg, Kazahsztán viszont egyre érdekesebbé válik. Magyarországon bár esett szó Kazahsztánról, de a haladó sajtóban csak negatív értelemben: mint az ázsiai autoriter rendszerek egyik példája. Pedig van közvetlen járat Budapest és Asztana, a főváros között, és Kazahsztán igazán az a hely, ami egyszerre egzotikus, és egyszerre a civilizáció központja. Úgy van tőlünk messze, hogy mégis közel esik hozzánk. Magyar szempontból a kazahsztáni sztyeppék réges-rég eltűntek az idők mélyén; annak idején törzseink legfeljebb az északi-északnyugati sarkában fordulhattak meg füves pusztáiknak. A magyar történeti emlékezetben Kazahsztán mint a fogság színtere jelenik meg: mind az első világháborúban, mind pedig a második világháborúban kerültek ide foglyok. A Sztyeplag és a Karlag GULAG-egységei nagyjából a trianoni Magyarországhoz mérhető területen nyelték el a rabokat, és akkor még a „sima” hadifoglyok és civil internáltak táborairól nem is beszéltünk.
A KARLAG, vagyis a Karaganda városhoz közeli lágervilág központjában állított emlékkövek (Máthé Áron felvétele)
Ez, vagyis a szovjet-kommunista uralom közös pont a történelmünkben. Kevesen tudnak az ukrán holodomor kazahsztáni kiadásáról, az 1931-1932 között lejátszódott „kazah katasztrófáról”. Ez a mesterséges éhínség másfél millió áldozatot követelt. Azt az 1986-os tüntetéssorozatot sem ismerjük, amely Dzseltokszán (Jeltoqsan) néven vonult be a kazah történelembe. Ekkor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár, aki önmagát reformerként reklámozta, a reformok részeként leváltotta a Szovjetunió részét képező Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság kazah vezetőjét, Dinmuhammed Kunajevet, és a helyére egy orosz-csuvas származású figurát akart tenni. Az emiatti tiltakozásokat a KGB vérbe fojtotta. Ennek az emlékezete hozzájárult ahhoz, hogy 1991-ben Kazahsztán kikiáltotta a függetlenségét.
A „Kán Sátra” – modern bevásárlóközpont Asztanában (Máthé Áron felvétele)
Kazahsztán 1991 óta a nemzetépítés útjára lépett. Márpedig egy olyan térségben, ahol az orosz befolyás, a kínai hatalmi ambíciók, továbbá a szélsőséges iszlámista csoportok is jelen vannak, a társadalmi kohézió fenntartása, növelése az állam elsőrendű feladata. A nemzetépítés részét képezi a szovjet időkből örökölt filmipar teljesítménye is. Sokan felkapják a fejüket arra, hogy „szovjet örökség” – pedig ha valami, akkor a szovjet filmipar képes volt nagy, tömegeket megmozgató monumentális alkotások létrehozni. A kazahok pedig saját nemzeti önkifejezésük szolgálatába állították a filmgyártást. Hogy csak néhányat említsünk: az „Otrár ostroma” (1991), az „Ajándék Sztálinnak” (2008), a „Nomád” (2005), a „Myn Bala – a sztyeppe harcosai” (2011), a „Gyémántkard” (2016), a „Kazah Kánság – az Aranytrón” (2019), illetve a „A zokogó sztyeppe” (2021). Az utolsó előtti alkotásból filmsorozat is készült, két évad 10-10 résszel. A kazah filmek a nemzeti történelem felemelő, vagy éppen tragikus fordulatait átéléssel, a „közös élmény” jegyében hozzák, a legtöbb háborús, történelmi mű esetében a „nemzeti egység” és a „harc az idegen megszállók ellen” címszavak jegyében. Valamennyi részletgazdag, odafigyeléssel és érzéssel készült alkotás. És ami a történelmi filmeknél nagyon fontos: hitelesen mutatja be az adott korszakot, amit ábrázolni kíván. Van még egy jellemzőjük: nem „kritikai” alkotások, vagyis a nagyságot állítják középpontba.
Ebbe a sorba illeszkedik a Tamarisz (Tomiris) című film is. A sokféleképpen írt Tamarisz (pl. Thomarys) nevű legendás szkíta királynő alakja egykor közismert és közkedvelt volt az európai kultúrában is, köszönhetően a görög Hérodotosznak, a „történetírás atyjának”. Nem lesz különösebb spoleirezés, ha elárulom: a Hérodotosz által feljegyzett történet szerint Tamarisz szkíta királynő úgy győzi Perzsa Birodalom megszálló haderejét, hogy a végén még magát a perzsa nagykirályt, Küroszt is lefejezteti. Az antik szerzők újrafelfedezésétől kezdve Tamarisz története szinte kötelező eleme lett a reneszánsz, majd a barokk festők munkásságának. A behatoló, megszálló ókori perzsákat természetesen az éppen Európa elleni támadásban levő oszmán-törökökkel azonosították; a szkíták pedig hellyel-közzel a magyarokkal voltak azonosíthatók. Természetesen inkább az előbbi, mint az utóbbi miatt volt népszerű téma Tamarisz és az ellenséges király lefejezése; továbbá azért, mert kissé emlékeztetett a bibliai Judit történetére. Persze Judit, a zsidók hercegnője elcsábította az asszír behatolók parancsnokát, Holofernészt, és utána saját kezűleg fejezte le; Tamarisz pedig csatában verte meg Küroszt, és az egyik harcosa vágta le a perzsa nagykirály fejét. Mindegy: a hasonlóság, és az ószövetségi áthallás adott volt. Az európai középkor Kilenc Férfi Példaképe (Les Neuf Preux) mellett levő Kilenc Női Példaképe (Les Neuf Preuses) között Tamarisz is szerepelt. Megjegyzendő, hogy a Kilenc Példakép között egyes felsorolásokban Szent László királyunk is helyt kapott, s a német reneszánsz kétszer kilenc női példaképei között Árpádházi Szent Erzsébet is szerepelt. Elsősorban azonban amazonok kaptak helyet a Női Erő (Weibermacht) megtestesítői között, és Tamarisz itt is előkelő helyen szerepelt.
Rubens: Tamarisznak átadják Kürosz perzsa király levágott fejét
A festők közül talán Rubens a leghíresebb, aki Tamarisz történetét vászonra vitte; de ő „csak” az egyik volt, s az itáliai reneszánsz mestereknek is kedves témája volt. Később Gustave Moreau-nál, a XIX. századi szimbolista festő egyik alkotásán bukkant fel még egyszer újra Tamarisz alakja. Az irodalomban is megtalálhatjuk Tamariszt, többek között egy utalás erejéig Shakespearenél is, aki mint közismert hivatkozási pontot említi a VI. Henrikben: „Kivetve a tőr: hogyha jól sül el, E tett olyan híressé tesz, miként Cyrus halála scytha Tomyrist.” Meg kell még említeni, hogy a Tamarisz-kultusz egyik utolsó nagy fellobbanása volt a Thomarys, a szkíták királynője című opera, amelyet Londonban 1709 és 1728 között nagy sikerrel játszottak. Igaz, a szóban forgó operában levő szerelmi történetnek már vajmi kevés köze volt Tamarisz eredeti sztorijához.
A zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas (Magyar Nemzeti Múzeum)
És most vegyünk egy nagy levegőt. Mi közünk nekünk, magyaroknak ehhez az egészhez, a szkítákhoz, Tamariszhoz és Kazahsztánhoz? Azon kívül persze, hogy a kazah filmgyártás monumentális alkotásait a magyar filmesek megirigyelhetnék, ha és amennyiben horizontjuk – tisztelet a kivételnek – nem lenne olyan alacsony. Nos, a magyar-szkíta rokonság a tudálékos pedantériával művelt „akadémista” hozzáállást vallók körében általában gúnyos legyintést vált ki; csakúgy, mint a „nyugatosságot” a magyarság ősi eredetétől féltő túlfeszült közíróknál. A régi krónikákban magától értetődően feljegyzett azonosításokat lesöprik, s az egyik olyan „mítosznak” tartják, amelyet tűzzel-vassal cáfolni kell a tudományos Ráció nevében. (Azt már csak zárójelben kell hozzátennünk, hogy az Akadémia ennél sokkal több és színesebb).Persze a Tudomány művelőit általában nem szabad és nem is túl célravezető kárhoztatni, hiszen a régészek, ókortudósok és középkorászok nélkül semmit nem tudnánk a szkítákról! A magam részéről azonban úgy vélem, hogy semmi kivetnivaló nincs benne, ha azt mondjuk, hogy a kultúránk alaprétege egy tőről fakadt a szkíták sztyeppei hagyományaival. Vagyis: felvállalható elődök, ha nem is a vérrokonság, vagy a nyelv tekintetében. Mivel azonban a szkíták eléggé összetett társaság voltak, ezért mások ennél is tovább mennek, és arra jutnak, hogy a direkt rokonság, leszármazás sem zárható ki. Az új elmélet szerint: „Az első évezredben, a hun hódítás megindulásáig, az europid nagyrasszba tartozó szkíta népesség uralta a Dunától a Volgáig húzódó sztyeppét. Nyelvük, nyelveik az elmélet szerint az ugor nyelvek magyar típusú ágába tartoztak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szkíták magyarul beszéltek, hanem egy olyan típusú nyelvet, amelyből a magyar is elnyerte mai formáját.” Nos, az ilyesmit nehéz bizonyítani, de cáfolni is. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy az európai gyökereit lassan teljesen elrúgó kontinensről kikopott Tamarisz és a szkíták története és messze Közép-Ázsiában találják meg, hogy abból a nemzeti összetartozáshoz szellemi tökét kovácsoljanak.
A kazah Tamarisz című filmhez érkező, szemmel láthatóan irániaktól származó kritikai megjegyzések azt mutatják, hogy a történelmi film nem egyszerűen művészet, nem is a „történettudományi eredmények” megjelenítése, hanem közügy, politika.
Egyvalamit biztosan tanulhatnánk a kazahoktól: a nemzeti mitológia építését.