Az említett vezető politikusok szinte kivétel nélkül apologetikaként írják ezeket, utólagos magyarázatot adva: sikereik estén a saját zsenialitásuknak, amikkel megérezték az „idők szavát” s diadalra vitték ügyüket, míg a kudarcosak ráirányítják figyelmünket a „mások hibáira”, a „kényszerítő körülményekre” és a „történelem ellenállhatatlan viharára” – vérmérséklettől és a kudarc nagyságától függően. Ami aztán maga után vonja a finom kozmetikázástól kezdve az ordenáré hamisításokig a színskála mindenféle árnyalatát. Ehhez persze gyakorta társul a „hálás utókor”, valamint a politikai ellenfelek sokszor sikeres cenzúrázási törekvése – Ciano naplójának többféle verziójától kezdve Kádár Gyula memoárjainak első kiadású „csiszolt” változatán át mondjuk Speer emlékirataiig terjed a hamisítási skála.
Sulyok Dezső pártjának, a Szabadságpártnak a lapja 1947-ből (forrás: Magyar Médiatörténet online)
Hazánk szomorú XX. századi történelméről szinte kizárólag ez utóbbiak, a kudarcosak munkáit olvashatjuk: elég sokáig kellene törni a fejünket azon, hogy igazán sikeres politikust mondjunk az előző száz évből, akinek a pályaképét nem rondítja el a vég: Tisza Istvánnál a háborús részvétel és a szinte önkéntesen vállalt – de senkinek, főleg a nemzetnek nem használó – mártíromság, Horthynál ’44, Bethlennél az örökül hagyott megoldatlan és a szőnyeg alá söpört problémák tömege, valamint ki tudja mennyire sikeres „belső titkos tanácsosi” szerepe a kormányzó mellett a miniszterelnöki bukását követően, a revízióban sikeres politikusok esetében a ’44–45-ös megszállás és a Párizsi béke, s a sor folytatható.
Mióta szovjet „testvéreink” a tankjaikkal együtt hazavonultak, itthagyván minket a nyugat-európai demokráciák végtelenül erkölcsös és önzetlen ölelésében (valamint vélhetőleg szégyenükben elkullogva, ha netán megsejtették a XXI. század első két évtizedének nyugati polkorrekt őrületét, s így hónuk alá csapva az egész kicsinyes agitprop gépezetüket, hazasomfordáltak amerikai választásokat manipulálni) – szóval mióta Aczél et. vigyázó szeme sem óv minket a nemkívánatos igazságok/hazugságok kinyomtatásától, azóta lassan „hazajöttek” azok a memoárok is, amelyek a szocializmusnak kényelmetlenek lettek volna. Illetve inkább egyetlen rohammal ránkzúdultak a ’90-es évek elején, főleg az Európa–História Extra Hungariam sorozatával. Azóta is fel-feltünedezik egy-egy darabjuk, de a forrás már nem buzog, csak néha csurran-cseppen.
S ha megnézzük a „nagy hiányokat”, akkor az egyik ezek között biztosan Sulyok Dezső monumentális (több mint 600 oldalas) kötete: A magyar tragédia I. rész: A trianoni béke és következményei. A kötet unicus: a folytatása vélhetőleg soha nem készült el, vagy legalábbis nem jelent meg, bármennyire is céloz rá a szerző a Zárszóban.
Mi is ez az írás? Memoárnak nehezen lenne nevezhető, mert a szerző nem játszott annyira fontos szerepet az országos politikában, ami ennyi oldalt kitöltene. A szovjet megszállás előtt marginális résztvevője volt a nagypolitikának, a háborút követő „koalíciós időkben” pedig, mikor már kezdte volna „kifutni magát”, a kommunisták villámgyorsan partvonalon kívülre szorították és emigrációban kényszerítették. Ennek megfelelően, valamint a bevezetőben említett apologetikus tendencia bizonyítására megállapíthatjuk, hogy az a nagyon kevés személyes élmény, amit felhoz politikai karrierjéből, a ’44 előtti részeknél szinte teljesen érdektelen, a koalíciós időkből viszont jórészt kimerül abban, hogy a Kisgazdapárt prominenseit szidja és rántja sárba emberileg és politikailag is. Nála kommunista-bérenc és rongy ember az olyan, ma inkább megbecsülés övezte kisgazda politikus is, mint Varga Béla vagy Kovács Béla – a többiekről már nem is beszélve. S hogy kinek van igaza ez ügyben? Minden tiszteletünk Kovács Béláé a mártíromsága miatt, de az ország 1944–48 közti „fejlődését” tekintve inkább Sulyokra szavazunk. Ami persze azonnal felveti a dilemmát: mit tett ő velük szemben? Merthogy erről érdemleges információt nem kapunk, ellenben olvashatunk hosszú, a Szabadságpárt gyűlésén elhangzott beszédet (saját maga jellemzi „politikai pályám legkiemelkedőbb teljesítményének” (563. old.) – ha belegondolunk, végtelenül groteszk és szomorú, hogy egy országos politikus „legkiemelkedőbb teljesítménye” egy beszéd… Illetve ilyetén kijelentésekkel kell(ene) megelégednünk ekkori politikai pályafutását illetően, mint: „Míg erre fizikai lehetőségünk megvolt, a Kisgazdapártból kizárt társaimmal kemény és megalkuvás nélküli harcot folytattam a kommunista térhódítás ellen. Kizárásunk után 3 nappal, 1946. március 15-én megalakítottuk a Szabadságpártot, mely tömör egységben küzdött a nemzet szabadságáért. Otthon sem áruló, sem gyáva, sem megalkuvó nem akadt sorainkban…” (601. old.) Sulyoknak volt ezidőtájt még egy ambivalens szereplése is: ő volt az Imrédy-perben a népügyész – erről végig azt hangoztatja, hogy ő nem kért halálbüntetést, ergo a tanács túlterjeszkedett a vádon és ezért justizmord volt az ítélet. Ezért is – tehetnénk hozzá, de ebbe most ne menjünk bele!
Ezekkel tehát túl sokra nem jutunk.
Sulyok műve egészében tehát nem memoár, inkább elemzés, átfogó körkép a XX. századi Magyarországról – s ilyenként érdekes számunkra is még –, néhol bele-beleszőve a személyes közreműködéséről szóló anekdotákat. Ekképp állítható némiképp párhuzamba Macartney nagy klasszikusával, az Október tizenötödikével, illetve a nála jóval átfogóbb, történetfilozófiaibb Padányi-munkával, A nagy tragédiával. (Egy közbevetett megjegyzés: sajnos nem ritka, hogy a XX. századi Magyarországról szóló átfogó művek sorra a „tragédia” szót kapják címük hangsúlyos elemeként.)
Sulyok végigveszi az egész „későn kezdődő” XX. századot: az első világháborút és az azt követő „rendezést”, az utódállamokat, majd jön „Magyarország részletesen”: a ’18–19-es forradalmak, a két háború közti korszak elemzése, kronológiailag és nagyobb társadalmi kérdések/problémák szerint, végül a II. világháború és rövid elemzés annak következményeiről. És munkájának ez adja a valódi érdekességét: nem történészként, hanem hazafiként, cselekvő politikusként láttatja szerves fejlődésében hazánk elmúlt száz évét. Elemzést ad, összefüggéseket vázol fel, átfogó íveket rajzol – öröm ilyet olvasni a máig a pozitivizmus posványában tapicskoló magyar történetírás megszokott(an unalmas) művei után. És elmondhatjuk ezt minden hibája, tévedése, apologetikája és vádaskodása ellenére. Merthogy lehet vitatni az összképet, amit ad, lehet támadni egyes elemzéseit, de azt nem lehet állítani, hogy nem „érdekfeszítő” és nem „gondolatébresztő”. Sőt, tele van izgalmas, újszerű (vagy csak manapság újszerűen ható?) ötletekkel, felvetésekkel. Egyetlen példa, az extrémebbek közül: morális alapon kárhoztatja a magyar kormányt, amiért megtagadta a Csehszlovákia ellen, Hitler oldalán vívandó hadjáratban a részvételt. Mai füllel igencsak különösen hangzik a gondolatmenet: „Csehszlovákia agóniájának kiütközésekor nyomban a világ elé kellett volna tárnunk ügyünket annak teljes valóságában és a szlovákok felé a szabad egyesülés és tökéletes egyenjogúság ajánlatát megtenni. Aztán tiszta lelkiismerettel vállalni a fegyveres elintézés lehetőségét is. Ezt azonban csak demokratikus kormány alatt élő szabad nemzet merhette volna megkockáztatni, de Horthy Magyarországa nem volt ilyen.” (363. old.) Különös mondatok, nemde? Abból az időből, amikor még mertünk Trianon-ügyben is „nem kicsik” lenni…
Szóval bármiként vélekedjenek is „szaktörténészeink” Sulyok munkájáról – egy bizonyos: ha végre egyszer lesz konzervatív paradigma a magyarság XX. századi történelméről – és nem csak a száz év alatt ránk rakódott marxista történelemkép cáfolatával leszünk elfoglalva, hanem önálló, koherens és saját világ- és történelemkép megalkotásával –, akkor abban Sulyok műve jópár gondolat erejéig helyet kell kapjon. Még akkor is, ha ezek egy része nem a szerző saját, személyes eszmeszüleményei, hanem egy mára nyomtalanul eltűnt politikusi típus (garnitúra?) közvélekedései voltak is.
S végezetül: hogy mennyire más a nézőpontja a mostanság megszokottakhoz képest, arra egyetlen apróság is kiválóan rávilágít, mégpedig formabontó módon a kötet ajánlása a 2. oldalon, amely így szól: „A nagydobronyi vértanúk emlékének.”
Vajon mi ugrik be erről a Tisztelt Olvasónak?