Egyszer egy balatoni klub-üdülő mellett a falatozókban terjedni kezdett a hír, hogy este kerti mulatság lesz, és nagyon egyszerű bejutni, mert a számkóddal működő ajtón csak be kell ütni a mohácsi vész évszámát, és akkor nyílik. Barátaimmal oda is mentünk az invitálásra, de bizony az 1526 nem segített, a kerti kapu zárva maradt. Az ismerős, aki hozta a hírt, zavarba jött és azt mondta: Na jó, akkor a tatárjárás! És valóban, be is jutottunk.
Aba-Novák Vilmos vázlata (Forrás: Hung-art.hu)
De vajon miért ez a két évszám ragadt meg? Miért a vereségeinket „ünnepeljük”? És vajon hova vezet ez? Nehogy azt higgyük, hogy ez valami olyasmi, amit egy legyintéssel el lehet intézni. A második világháború éveiben Dusan Simovic szerb-jugoszláv tábornok a száműzetésben fontos beszélgetéseket folytatott az amerikai Donovan vezérőrnaggyal, a CIA elődjének, az OSS-nek a vezetőjével. Sorra vették a délkelet-európai országokat, és Simovic dicséretére legyen mondva, rólunk, magyarokról volt a legjobb véleménnyel. Csakhogy ez a „legjobb vélemény” is így hangzott: „Amilyen bátrak, hazafiasak, önfeláldozóak a magyarok, annyira alkalmatlanok a szervezett ellenállás kifejtésére. Valahogyan szerencsétlenek is. Ezer éven át minden összeesküvésük, ellenállásuk, forradalmuk sikertelen volt.”
Tényleg így lenne? Egy pillanatra gondoljuk végig ennek a megjegyzésnek a hátterét.
Maga Simovic tábornok 1941-ben olyan „szerencsés” puccsot rendezett Belgrádban a németbarát kormány ellen, hogy utána három héten belül megszűnt Jugoszlávia és borzasztó, véres polgárháború tört ki, a tengelyhatalmi megszállás rémségeit tetézve. A puccs egyébként brit és szovjet támogatással ment végbe, és e két nagyhatalom érdekeinek éppen megfelelt.
Ha fokozni akarnánk, akkor még le kellene ragadnunk a „szervezett ellenállás” mellett, akár a régmúltba tekintve. Hiszen a szerbek bármilyen hősiesen is harcoltak a törökök ellen a középkorban, mégiscsak a magyar királyokhoz fordultak védelemért, és mégiscsak Magyarország volt az, amely a törökökkel szembeni ellenállást a 14. század végétől egészen 1526-ig, csaknem másfélszáz éven keresztül Délkelet-Európában megszervezte.
A fenti sorok tehát finom szólva erős túlzáson alapulnak. Mégis, annyi alapjuk van, hogy a magyarok Trianon óta gyakran tekintenek magukra „szerencsétlenként”. Mások viszont, ha van is ilyenfajta önkritikájuk, vagyis inkább önképzavaruk nem sietnek azt világgá kürtölni. A kérdés tehát az, hogy hogyan tekintünk magunkra, elődeinkre és a történeteinkre – tehát a magyar történelemre. Ahogyan Babits írta: „A magyarság, amelynek a lényegét kérdezem, történelmi jelenség.” Itt az ideje magunk mögött hagyni a huszadik századi szerencsétlen lelki örökségünket, amely a mai napig holt teherként húz minket vissza.
Ebből a történelmi sűrűből talán a magyar karakterhez illő, furfangos és merész „huszárvágásokkal”, vagyis egyszerűen történeteink újragondolásával lehet kijutni. Ez a blog ehhez kíván segítséget nyújtani.