„Boszniának hegyei, a fekete kövei” – ahogyan az egykori, első világháborús magyar sláger kezdősorai mondják. Igen, Boszniában a táj gyönyörű, de valami mégiscsak van, amitől ez a „fekete kövek” találó megfogalmazás. Nyári történelmi regényeket ajánló sorozatunkban ezúttal egy Nobel-díjas író kisregénye – talán novella-füzére – a következő, amely Boszniáról szól. Mégpedig az 1878 előtti, „török Boszniáról”.
Ivo Andrić (1892-1975) a délszláv irodalom XX. századi nagy atyamestere volt. Még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, tehát első kézből nem láthatta az egykori, „török Boszniát” – de néha bizony az elbeszélt történetek szinte nagyobb erővel hatnak, átszűrődve az előző generáció összehasonlítási képességén, mint az esetleges gyermekkori személyes tapasztalat. Vagy lehet, hogy Bosznia akkor még nem is változott olyan mértékben, ahogyan később? Vagy csak később lett nyilvánvalóvá a változás, amit a császári és királyi adminisztráció modernizációja hozott? Lehet így is és lehet úgy is. Andric úgy ír, hogy a filmnél, a fényképnél is pontosabban viszi el Bosznia kietlen és máskor meg élettel teli tájaira.
Fából készült minaret egy kisvárosi dzsámi tetején Boszniában (a szerző felvétele)
Andrićról e helyütt nincs értelme hosszabban írni, annyit viszont meg kell jegyezni, hogy a császári és királyi hatóságok azt gyanították, hogy benne volt a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben – csakhogy ezt nem nagyon tudták bizonyítani. Így házi őrizetben volt az első világháború végéig. Ezután az első Jugoszláviában írói, újságírói munkássága mellett diplomataként szolgálta a királyt – s 1941 áprilisában éppen Berlinben volt nagykövet! Hazatérése után még egy világháborút töltött afféle házi őrizetben. Az 1945 utáni, kommunista Jugoszláviában lényegében társutasként kisebb posztokat töltött be. 1961-ben – Tolkient is megelőzve! – irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezt követően a fordításoknak köszönhetően elfoglalhatta méltó helyét a világirodalomban.
Ebben a könyvben a XIX. század közepére visz minket vissza. A megújulást kereső Oszmán Birodalom elmaradott, határvidéki tartományába, Boszniába a reformokat erővel is végigvinni akaró központi hatalom sereget és új katonai helytartót küld. A helybéliek persze úgnak-múgnak, vonakodnak, nemcsak előjogaikat féltik, hanem a társadalom addigi szövetének felfeslésétől-, és a vallásilag gyanús, sőt, tisztátalan újításoktól félve fegyverrel is ellenállnak. A harcokról nem olvashatunk a könyvben – éppen csak néhány említés van ezekről – ; annál inkább olvashatunk az adott történelmi kor alakjairól, jellemző szokásairól, drámáiról. Andrić tolla varázserővel bír: magunk előtt látjuk a boszniai városok girbe-gurba utcácskáit, sikátorait. A nyár zöldellését a magas hegyek erdőiben, s szinte érezzük az őszi-téli szelek metsző hidegét. Személyiségek, színek, minták, illatok kavarognak az „Omér pasa” című könyvecske lapjain. Merthogy a főhős tulajdonképpen ez a történelmi alak, Omér pasa lenne. Omér pasa (1806-1871) a XIX. századi török világ egyik kiemelkedő karrierjét mondhatta magáénak. Renegát volt, likai születésű szerb, aki átszökött Boszniába, áttért az iszlámra, „törökké vált”, és Konstantinápolyba kerülve a véletlen folytán az ifjú szultán tanítója is lett – s ennek következtében hamarosan különböző bizalmas feladatok végrehajtójását bízták rá. Általában a rendteremtést céljából küldte egy-egy lázongó, rendetlenkedő tartományba a szultán. Megfordult Libanonban, Kurdisztánban, majd Krétán és Boszniában is. Hatékony adminisztrátor, jó katona, de véreskezű ember volt, aki a kegyetlenséget jószerivel önmagáért is szerette.
Mohamedán sírok a dzsámi mögött
Mint ahogyan máshol sem, Boszniában sem virágcsokrokkal fogadták. S itt adjuk át a szót az öreg Andric mesternek: „Ebéd után Tuzlic pasa kérte, olvassák fel annak a delegátusnak az üzenetét, akit Krajina vezető emberei Sztambulba küldtek, hogy ott a forrásnál puhatolja ki, mit szándékozik tenni a kormány Bosznia és a lázadó muzulmánok ellen. A baljóslatú üzenetet tartalmazó levelet nem sokkal Omér pasa érkezése előtt kapták meg, most több példányban olvasható országszerte. A levél ekként végződött: »Talpra, vitézek! Kerestem én a török hitet Novi Pazartól egészen Sztambulig, de mindhiába, csak a mi Boszniánkban tartják meg. Jártam Sztambulban, már ott sem hisznek. Azt mondta nekem egy dervis: Eriggy, fiam, Boszniába! Odament Omér pasa, és gyaurrá akar tenni titeket. Tőle kérjétek számon az igaz hitet, de ne ám szavakkal, hanem hosszúcsövű puskával!«”.
Sziklás hegygerinc a Neretva völgyében
Azzal, hogy a konfliktust magát Andric nem vázolja, sem a lefolyását, sem pedig a benne résztvevők sorsát, szinte balladai homályt teremt ebben az amúgy is homályos országban. Események helyett inkább emberi sorsokat és jellemrajzokat vetít elénk. Felbukkannak a XIX. hajótöröttjei: a lengyel és magyar szabadságküzdelmek menekültjei, akik a török hadseregbe beállva, látszólag iszlám hitre térve kamatoztatják tudásukat és fojtják italba keservüket. Felbukkannak a Balkán figurái: a román háznagy, az erdélyi félig magyar – félig szász szépség, a muszlim édesanya, a szerelemtől eszelőssé vált fiú, az ostobán optimista török effendi, és így tovább. S mindezt Andric kiegészíti a táj szinte érzéki leírásával: „Nem kellett sokáig lovagolniuk a keskeny úton, a gyümölcsfák alatt, amelyek miatt állandóan félre kellett kapniok a fejüket. Egyszer csak a szoros mélyén, egy kicsiny, fából épült falusi dzsámi előtt találták magukat. Roskatag volt és öreg, akárcsak az út menti csárda, megvetemedett faminarettel, a földbe cövekelt, düledező kerítéssel, magas fáktól körülvéve, örökös nyirkosságra ítélve. A dzsáminak volt egy kis fatornáca is, és teljesen elhagyatottnak látszott. Csak amikor egészen közel értek, akkor látták, hogy a tornácon maga alá húzott lábbal egy idősebb ember ücsörög ,előtte a ravatalon vászonba bugyolált halott.”
Boszniai utcarészlet
S nem véletlen, hogy Andric nem is bajlódik sokat az oszmán kormánykatonák és a mohamedán felkelők harcainak bemutatásával. A valódi konfliktusok ugyanis mintha éppen a jellemrajzokban öltenének testet: „Így tusakodott és méregette egymást ez a két ember, akik közül az egyik Omér, mindenre vágyott, amit ember csak elérhet, és ami növeli tekintélyét a világ szemében, a másik nem akart mást, csak megmaradni annak, ami.”
Igen, a mohamedán vallás szerinti belső küzdelem, a „nagy dzsihád”, a takwa ami egy-egy ember életének a központi lényege – éppen úgy, ahogyan a mi keresztyén hitünk is tanítja. Andric könyve talán éppen ezért időtálló s egyetemes érvényű, mert a mi világunk bármely embere bármely korban magára ismerhet a regény karaktereinek küzdelmeiben, vívódásaiban. Andric persze ügyesen írt, hiszen derék szerb nacionalistaként a pozitívnak nevezhető hősök a regényben szerbek – igaz, csak mellékszereplők a törökök mellett. De ettől függetlenül hősei a mi hőseink is lehetnénk, szereplői a mindennapi életben is fel-felbukkanó figurák.
Időtlenségük azonban egy adott kor díszletei és keretei között nyilvánul meg. Éppen ettől történelmi a regény. Sőt: „históriai ínyencfalat”.
(A fényképek a bejegyzés szerzőjének felvételei)