1776. július 4-én az észak-amerikai brit alapítású gyarmatok összegyűlt képviselői elfogadtak és kézjegyükkel láttak el egy dokumentumot. A Függetlenségi Nyilatkozat és annak alapelvei azóta is zsinórmértékül szolgálnak a világ legerősebb országának működéséhez.
S vajon mik lehetnek ezek az alapelvek? Alighanem az, hogy minden ember arra van teremtve, hogy a saját sorsát intézhesse, hogy azért felelősséget vállalhasson, s hogy lehetőség szerint saját jogon rendezhesse be életét. Ugyanez érvényes az egyének alkotta nemzetekre is, tehát a kormányoknak is így kell eljárniuk, s az egyes nemzeteknek is saját magukért kell felelősséget vállalniuk és a saját otthonukat maguknak kell megalkotniuk.
Dekoráció a budapesti születésnapi ünnepségen
Az Amerikai Egyesült Államok két és fél évszázada ezeknek az elveknek mentén igyekszik berendezni életét. Néha másokét is: ez kevésbé szokott sikerülni, amikor kéretlenül teszik. Van persze olyan, amikor valaki kérné a segítséget ehhez, de az USA nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Így vagy úgy: az idei július 4-e kiemelt dátum, és az amerikaiak jogosan és megalapozottan ünneplik nemzetük születésnapját. Ezen a napon nincs értelme számvetéseket készíteni, és egy közép-európainak nincs is jussa ehhez – ezt majd, a születésnap után csinálják meg maguknak az amerikaiak.
Éppen ezért ez a blogbejegyzés most inkább a magyar-amerikai kapcsolatok egy érdekes pillanatát idézi fel, a szabadság és az önrendelkezés elveinek közös kimondását.
Kossuth Lajos amerikai útja közmondásos, mivel azonban kézzelfogható eredményekkel nem járt, a magyar történészek és a történelem iránt érdeklődők is hajlamosak átsiklani felette. 1851. december 5-én este érkezett meg Amerika partjaihoz Kossuth New York városánál, majd másnap ünnepélyes fogadtatás keretében vonult be a városba. Innen indulva azután számos városban megfordult, beszédeket mondott, tárgyalásokat folytatott, és egy hónap múlva, 1852. január 7-én egy ünnepi alkalommal, a kongresszusi díszvacsorán mondta el egyik leghíresebb szónoklatát. Ebben a beszédében kifejezte háláját, hogy őt, a szegény száműzöttet fogadják, majd állást foglalt a demokrácia eszméje mellett és dicsérte az amerikai modellt. Ebben a beszédében fejtette ki a „beavatkozás a be nem avatkozásért” újszerű elvét is, miszerint Amerikának mindössze annyit kell biztosítania, hogy mások ne kényszeríthessék rá egy-egy nemzetre az akaratukat.
A legfontosabb rész azonban talán az volt, amikor Kossuth az ókori Róma folytatóinak és tulajdonképpen „fordított beteljesítőinek” nevezte az amerikaiakat. Többek között a következőket mondta: „A régi idők Capitoliuma még áll, de a lélek már eltávozott belőle, és átköltözött a tiétekbe [t.i. a washingtoni Capitol Hill-re], megtisztulva a szabadság levegőjétől. A régi [Capitolium] az emberi dolgok esendőségének gyászos emlékműveként magasodik; a tiétek az örök jogok szentélyeként. A régi a saját központosított dicsőségével kebelezte be a világot; a tiétek megóvja saját nemzeteteket a bekebelezéstől, még önmagával szemben is. A régi láttán reszkettek a nemzetek; a tiétek láttán reménykedik az emberiség. És ott, ahol királyokat és császárokat sohasem dicsőítenek hatalmukért, erejükért és gazdagságukért, egy elnyomott nemzet üldözött vezérét a ti nagyszerű Köztársaságtok vendégeként köszöntik – pontosan azért, mert üldözött, gyámoltalan és szegény.”
Az itt mondott beszéde egészen elképesztő hatással volt a jelen levő notabilitásokra. Egy olyasvalaki – Clement Moore Butler tiszteletes, később püspök – szavait idézzük, aki igazából nem táplált baráti érzelmeket Kossuth iránt.
„Kossuth úr fogadtatása a tiszteletére rendezett kongresszusi vacsorán a leglelkesebb volt. A hallgatóság többi tagjával együtt engem is teljesen megbabonázott egyedülállóan magával ragadó szónoki tehetsége. Seward úr mellett kaptam helyet, aki tetszését túláradóan fejezte ki: tapsolt, lábával dobogott és a hangját is kieresztette, éljenzett. A »magyar forgószél« ezen az alkalmon bizonyosan mindent elsöpört, és az összes pártot a Kossuth úr lábai előtt heverő csodálók egyetlen, összefüggő tömegévé gyúrta egybe. Úgy tűnt számomra, hogy a beszédéből a tökéletes szónoki mestermű egyetlen eleme sem hiányzott. A szónok festői megjelenése, archaikus angol stílusa, vibráló és hátborzongatóan lenyűgöző hangja, valamint ügyesen kiválasztott és felépített témái mind hozzájárultak ahhoz, hogy olyan hatást gyakoroljon hallgatóságára, amilyet még soha nem láttam felülmúlni. Mivel beszédét amerikai államférfiakhoz intézte, megmutatkozott benne az, ami a külföldiek körében rendkívül ritka volt: kormányzatunk tökéletes megértése, mint az egyes államok uniója, amelyek egy adott területen, a mindenkire érvényes alkotmány szellemében bírnak autonómiával.”
Kossuth beszédére Daniel Webster külügyminiszter válaszolt: „Örömmel fogjuk látni amerikai modellünket az Al-Dunánál és Magyarország hegyei között. De nem ez az első lépés. Nem ez lesz az első fohászunk Magyarországért. Az első fohászunk az lesz, hogy Magyarország váljon függetlenné minden idegen hatalomtól; hogy sorsa a saját kezébe és a saját belátására bízassék. Nem állítom, hogy értem a társadalmi viszonyokat, a népcsoportok közötti kapcsolatokat és számos más olyan dolgot, amely befolyásolhatja Magyarország közintézményeit. Mindössze annyit mondhatok, hogy Magyarország mérhetetlenül jobban képes ezeket az ügyeket saját maga szabályozni, mint ahogyan azokat Ausztria szabályozhatná helyette: ezért a Magyarországgal kapcsolatos törekvéseimet jelenleg erre az egyetlen és egyszerű pontra korlátozom: a magyar függetlenségre; Magyarország sorsának magyar kézben tartására; és Magyarországra mint önálló nemzetre Európa nemzetei között.”
A díszvacsora természetesen nemzetközi botrányt okozott: Hülsemann, a Habsburg-nagykövet először is egy fájdalmas levelet intézett Fillmore elnökhöz. Majd nem elégedett meg az elnök által részére biztosított kihallgatáson elmondott magyarázattal – hogy t.i. Webster csak mint egy egyszerű amerikai polgár vett részt a díszvacsorán – hanem fogta magát, és dühösen távozott az Egyesült Államokból.
Kossuth mély nyomokat hagyott a korabeli amerikai politikai gondolkodásban. Többek között feltehetően Abraham Lincolnban is, amikor ismét egy hónap múlva Ohio állam törvényhozása előtt mondott beszédet. Kossuth itt ezt mondta: „Korunk szelleme a demokrácia. Mindent a népért és mindent a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia. És ez korunk szellemének uralkodó irányzata.” Ezt a korabeli sajtó le is hozta, és vélhetően Lincoln is olvasta. Mással nehéz magyarázni Lincoln bő évtizeddel későbbi, 1863. november 19-i gettysburgi beszédének leghatásosabb részének hasonlóságát: „Mi, akik itt állunk, szenteljük magunkat inkább a reánk váró komoly feladatnak: e dicső halottak példája erősítse bennünk az odaadást az ügy iránt, melyért ők a legvégső áldozatot is meghozták; mondjuk ki eltökélt szándékkal, hogy haláluk nem volt hiábavaló; hogy Isten segedelmével e nemzet a szabadság jegyében újjászületik, s hogy a nép kormányzata, a nép által és nép érdekében létrejött kormányzat nem fog eltűnni a föld színéről!”
Az utóbbi fordulat mára közmondásossá vált: „the government of the people, by the people, for the people” és az amerikai közélet lényegének összegzését jelenti.
Kossuth beszédei, Webster külügyminiszter válasza és Lincoln frappáns megfogalmazása egy dolgot jár körbe, amit úgy hívunk: szuverenitás.
(Források: Select Speeches of Kossuth, ed.: Francis W. Newman, London, 1853; Eugene PIvány: Webster and Kossuth, Philadelphia, 1909; Háhner Péter: Abraham Lincoln megtartja gettysburgi beszédét – Kossuth Lajos gondolatai köszönnek vissza belőle? in: Rubicon Online)