Gulácsy Irén 1894-ben született a Torontál vármegyei Lázárföldön (kicsiny, alig kétezer fős, jórészt német falu, Nagybecskerektől nem messze). Szegeden tanul, de 1910-ben, 16 évesen férjhez megy erdődi Pálffy Jenő mérnökhöz, akivel a következő években több szolgálati helyen is laknak, mígnem 1914-ben Nagyváradra költöznek. Ekkor már írogat, folyóiratokban jelennek meg novellái, cikkei. Férje hamarosan súlyos beteg lett, előbb rokkant, majd ágyhoz kötött. Ekkortól az irodalom nem úri passzió volt többé, hanem mindennapi feszítő kenyérkereset. Férje 1927-ben elhunyt, ő pedig nemsokára Kolozsvárra költözött.
Időközben az újságírásból regényírás lett: a román megszállás után szerveződni próbáló erdélyi irodalmi élet tevékeny résztvevőjévé vált: első regénye, a Förgeteg pályadíjat nyert, s 1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Ugyancsak Gulácsy-regénnyel, a Hamuesővel – illusztrációk: Kós Károly – indult az erdélyi könyvkiadás ikonikus vállalkozása, az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata ugyanabban az évben. Még egy novelláskötete jött itt: Átal a Tiszán, 1928-ban, ugyancsak Kós Károly illusztrációkkal.
Gulácsy Irén (1894-1945)
1927-ben viszont Budapesten jelenik meg első nagyszabású történelmi regénye, a háromkötetes Fekete vőlegények – hatalmas könyvsiker, sorjáznak az új és új kiadások, nem túlzás azt mondani, hogy a korszak egyik bestsellere lesz. A regény hőse Czibak Imre, váradi püspök valós történelmi személy, akárcsak Tomori Pál vagy Szapolyai, akik szintén főszerepet játszanak. Már ekkor kialakul az a szerkesztési módszere, ami végig jellemző írásaira: egy mozgalmas korszak és a nagypolitika valós szereplői mint háttér, s benne egy-két kiválasztott főszereplő magánélete, általában tragikus szerelme. Ugyanezt találjuk következő „sikerkönyvében”, az 1930-as Pax vobisban, ami I. József császár és egy magyar nemes kisasszony kapcsolatát meséli el, háttérben a Szatmári békével és a kuruc-labanc békekötéssel, de ez a sémája az 1937-es Nagy Lajos királynak, majd folytatásának, az uralkodó halála utáni trónviszályos időszakban játszódó Jezabelnek (1–2. kötet 1941, 3. kötet 1944): a szerelmi szál ebben Erzsébet és Garay nádor románcára épül. Kissé kakukktojás a kétkötetes Kállói kapitány: itt a török háborúk adják a hátteret, de maga a cselekmény távol az uralkodói és főnemesi világtól, a végvárak világában s török földön játszódik, s a XIX. századi „vadromantikus” francia történelmi kalandregények világát idéző cselekményvonallal. S kilóg a sorból abból a szempontból is, hogy ez az egyetlen happy enddel végződő regény, míg az összes többi emberi összeomlással, s a legtöbbször tragikus halállal végződik, amihez az ország nyomorúsága adja a hátteret.
Mivel a regényeket természetesen nem „spoilerezzük”, próbálkozzunk az értékeléssel!
Valami rejtélyes oknál fogva Magyarországon az irodalmi közvélemény jórészt egyetért abban, hogy a történelmi regényeknek „hűen kell bemutatni” az adott korszakot. Ebben a meggyőződésükben osztoznak a filmesek és filmesztéták is, amiből igazán vicces eszmefuttatások kerekednek, hogy például tényleg görbe szablyával és nem egyenes karddal vívtak-e az adott csatában, meg hogy a katonák zubbonya vajon korhű szabásban jelenik meg a képernyőn/filmvásznon, és így tovább a végtelenségig. Ide kívánkozik egy francia kritikus bon mot-ja Dumas-ról, aki szerinte minden regényében megerőszakolja a történelmet, de a zabigyerekek, akik ebből születnek, halhatatlanokká válnak… S hogy nálunk sem vélekedtek mindig így, arra egy példa Farkas Gyula tollából: „Az elszakított magyarság történelmi regényei többé-kevésbbé mind magukon viselik az irányzatosság jegyét. A múltba merülnek el, de a jelenre gondolnak és a jövőbe tekintenek. Ez nem rontja, ellenkezőleg elmélyíti művészi értéküket. A történetíró aligha ért velük egyet és megbotránkozik talán azon a szabadosságon, melyekkel a történeti tényeket alakítják, de a magyar irodalomban nagy elődökre tekinthetnek vissza. A magyar romanticizmus hisztorizmusa az övék, melyet Szekfű Gyula e folyóirat [Napkelet] hasábjain oly találóan nevezett pszeudohisztorizmusnak.” De vissza Gulácsyhoz: kétségtelenül megpróbálta korhűen lefesteni a hátteret, s még a nyelvhasználatát is az adott évszázadhoz igazítani. Hogy ez mennyire sikerült, azt legfeljebb nyelvészek tudnák megmondani, mindenesetre az átlagolvasó számára teremt egyfajta korhű hangulatot. A regények végén található hosszú felsorolások a „Felhasznált irodalom”-ról úgyszintén azt tanúsítják, hogy amit tudott, és ami a korban rendelkezésre állt, azt felhasználta és belegyúrta.
„Nem erőszakolja a régies beszédmódot, de néhány szóval is elénk tudja varázsolni azt a kort. A környezet aprólékos részleteinek megrajzolásában jobban ragaszkodik a történelmi hűséghez, mint a tulajdonképeni történelmi személyek és események leírásában. Itt mindkét regényben szabad kezet biztosít magának. Költői fantáziával a történelmi adatok mögé, a háttérben alkot eseményeket, összefüggéseket, amelyek azonban nincsenek ellentmondásban a történelmi tényekkel.” (Bognár Cecil) Ennyit a stílusról.
A cselekményvezetésről megállapíthatjuk hogy professzionális, semmivel nem marad el a korszak nemzetközi könyvsikeritől a műfajban. Hogy manapság ez „lassúnak” tűnik? Persze, ahogy lassú egy Kodolányi vagy egy Móricz-regény. Dumas-ról vagy Walter Scottról ne is beszéljünk, mint a csigák, úgy araszol a cselekményük, meg az a végtelen sok leíró rész… (Ahogy persze „lassú” egy 30–40/70–80 éve készült film is…) De ha elindulunk ezen az úton, hogy „a mai fiatalok figyelmét max csak tíz másodpercre lehet lekötni, ergo alkalmazkodnunk kell ehhez” – akkor az irodalom gyakorlatilag a Batman-képregényekre redukálódik, ott is csak zanzásított szövegekkel a buborékokban. Viszont ha mondjuk Jókaihoz viszonyítjuk, akkor Gulácsy stílusa kifejezetten modernnek, teljesen XX. századinak tűnik, márpedig Jókait minden iskolás diák torkán megpróbáljuk lenyomni – szóval ugorjuk át ezt a kérdést, mint álproblémát!
Ami a „mondanivalót” illeti: az teljesen természetes, hogy a regények hazafias szellemben készültek – hogyan máshogy? Nehéz kelet-európai történelmi regényt elképzelni internacionalista vagy posztmodern stílusban (bár marxistáink azért az előbbivel próbálkoztak, de a mából visszatekintve megdöbbentő a tapasztalat, hogy a „szocialista hazafiság” is vérbő nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak tűnik a mai libsi történelemszemlélet tükrében.) Gulácsy Irén korában ilyen kérdések fel sem vetődtek, a magyar történelmi regények „magyarok” voltak.
A könyvek szinte egyöntetűen borús világlátását a legtöbb kritikus az írónő magánéleti megpróbáltatására vezeti vissza: egy beteg és nyomorék férjet ápolni éveken át, az olyan nyomot hagyott benne, amit később sem hevert ki, sőt egyesek szerint még el is hatalmasodott: „… következő regényeiben [a Pax vobis után] már erőt vesz az írón saját életének irreális hősiessége. E túlzottan magasrendű, de őbenne megvalósult lelkiállapotot kivetíti az életre, az emberekre, s e szubjektivitáson keresztül tekintve, a világ elrajzolódik a tollán.” (Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom, 1942.) Vitathatóan sommás: amennyire ez igaz lehet a Nagy Lajos királyra, annyira nem áll meg A kállói kapitányra és a Jezabelre.
Gulácsy Irén Budapest ostromának esett áldozatul: 1945. január 2-án bombatalálat érte a lakóházát. A Horthy-korszak egyik legsikeresebb írói életműve zárult le a robbanással. Gulácsy könyveit tízezrével adták el – el tudjuk ezt képzelni ma a párszázas példányszámok korszakában, amikor egy magyar regény ha eléri az ezer eladott példányt, már világraszóló szenzációt kiáltunk? Gondolván a polgári könyvtárszobák miliőjére, kiadója, a Singer és Wolfner exkluzív egészbőrkötésben is kihozta munkáit – Harsányi Zsoltéival egyetemben (róla máskor).
A szovjet megszállás és a komcsi kultúrpolitika persze hidegre tette ezt az életművet is. Be azért nem tiltották, nem volt miért. Egyszerűen megvárták, míg elfeledik, írásait nem nyomták újból, bár antikváriumokban beszerezhető volt a Kádár-érában. A magyar irodalomtörténetírás örök dicsősége, a „Spenót” ezt mondja róla: „Monumentális művek alkotására ereje nem volt elegendő, s egész életében alig találta meg az egyéniségéhez illő feladatot. Pályája e mű [az első történelmi regény, a Fekete vőlegények] után rohamos hanyatlás. A hamis romantika színes és szövevényes eljárásait ismételte, ügyeskedő olvasmányokat, kalandos szerelmi történeteket írt, az izgalmas hatásokat hajszolta.” (Hát persze…) A rendszerváltás után ismét kiadták, de addigra az őt ismerő generáció a kihalás szélére került, a fiatalabbaknál az eltelt évtizedek hallgatása tette meg a hatását.
Kevés a remény, hogy a közeli-távoli jövőben a népek olvasásra adják a fejüket – viszont csecsemőkori agóniában szenvedő történelmi filmgyártásunknak triviálisan adódik mint alapanyag. Ha egyszer lehull az átok, és vajúdó film-hegyeink nem csupán nyomorék kisegereket szülnek majd méregdrága magánkórházakban, akkor talán…