1941. március 27-28-án Belgrádban széles tömegtámogatásra támaszkodva puccsot hajtottak végre a britek és a szovjetek által támogatott katonatiszti csoport tagjai. Az addigi, a németekkel szembeni megbékítő-politikát folytató kabinet helyére világosan németellenes kormányzat lépett. Erre válaszul a tengelyhatalmak megtámadták Jugoszláviát, amely támadásban Bulgária is részt vett. Miután Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot a helyi nácik, az usztasák, a megszűntnek tekintett ország ellen Magyarország is bekapcsolódott a hadműveletekbe, hogy saját korábbi területeit – a Muraközt, Dél-Baranyát, a Bácskát és a Nyugat-Bánságot visszaszerezze. (A magyar szerepvállalás dilemmáiról három részben írtunk: itt, itt és itt.)
A délszláv területeken felbomlott a rend. Szlovéniát Németország és Olaszország felosztotta egymás között. Horvátország névleg önálló lett, de az eszelős politikát folytató usztasa-kormányzat uralma nem állt stabil lábakon. A mai Bosznia-Hercegovina területét döntően Horvátország kapta meg, Szerbia és Montenegro névlegesen független volt. Valójában egyik ország német, a másik olasz megszállás alá került. Belgrádban és Cetinjében volt ugyan egy-egy kormány, de a megszállók alig-alig engedtek teret számukra. Ráadásul a rendkívül gyorsan széteső jugoszláv haderő katonái sok esetben nem mentek haza, hanem a térségben megszokott ősi módszer szerint felhúzódtak a hegyekbe, és hamarosan gerillaharcot kezdtek.
Csetnik két oldalán német katonákkal
A jugoszláv kormány emigrációban működött ezalatt, a britek szárnyai alatt, Kairóban. Ide menekült a kiskorú király is. Odahaza a fegyveres csoportok, a gerillák elvileg elfogadták az emigrációs kormány irányítását, s hamarosan a „csetnik” néven kezdték őket emlegetni. A belgrádi szerb bábkormányok elvileg rendelkeztek önálló haderővel, a valóságban azonban sem a németek rövid pórázon tartották őket, s a lakosság körében sem volt széles a bázisuk. A jugoszláv kommunista párt a „csellengőkből” és a fegyverfogásra mindig kapható falusiakból hamarosan erős osztagokat szervezett.
Az elsősorban szerbekből álló volt királyi hadsereg tisztikarában erős volt a vélemény, miszerint a fő veszélyt nem is a tengelyhatalmi megszállók, hanem a kommunista partizánmozgalom jelenti. A németekkel való kollaborációt ezért vállalták, miközben általánosan és titokban a britekben és az amerikaiakban reménykedtek. Az általuk felállított erők és csetnikek között lassan nemcsak kapcsolat, de átjárás is alakult ki.
A briteknek azonban nem a fábiánus taktikát folytató csetnikek kellettek, akik inkább harcoltak a kommunista partizánokkal, s a tengelyhatalmi erőkkel kisebb megállapodásokat kötöttek. Végül is a britek nyomására az emigrációban működő jugoszláv kormány és a király is megtagadta a csetnikeket, és felszólították a csetnikeket, hogy álljanak be Tito kommunista partizánjai közé. A csetnikmozgalom ezt követően bomlásnak indult, legtöbbjük idejében átállt a partizánok közé. Utolsó egységeik a kommunista partizánok hadserege elől menekülve Ausztriában a briteknek próbálják magukat megadni. A britek azonban visszaadták a kollaboránsnak bélyegzetteket a valódi kollaboránsokkal együtt, s ezeket az embereket a partizánok horrorisztikus halálmenetekben masíroztatták végig az új, immár kommunista Jugoszlávián, tízezreket gyilkolva meg.
Ebbe a világba kalauzol el minket Vukašin Mićunović: A csetnikvajda című könyve. Mićunović 1919-ben a mai Montenegro (Crna Gora) területén született, az ősi montenegrói főváros, Cetinje mellett egy kis faluban. Bátyjával, a magyar ’56-ban kétes szerepet játszó Veljkoval együtt már korán a kommunista pártban kezdett el dolgozni. A Jugoszláv Királyság 1941-es összeomlása után részt vett a kommunista partizánmozgalomban, hamarosan komisszár-, majd végül vezérőrnagy lett. A második világháború után a jugoszláv hadseregnél és a haditengerészetnél volt fő politikai biztos. 1957-ben áthelyezték a fegyveres erőktől, és különböző magas ideológiai- és a kulturális pozíciókat töltött be. A végjáték idején választották be a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (a délszláv kommunista állampárt) a Központi Bizottságába, ahonnan 1989-ben távozott. 2005-ben hunyt el szülőföldjén. Nemcsak politikai munkát végzett, hanem számos cikke mellett jónéhány regénye is jelent meg.
A magyarra a „A csetnikvajda” címmel fordított könyve Pretposlednji (Az utolsó előtti) címen 1968 végén jelent meg Belgrádban, s három év múlva már a Magvető Kiadó gondozásában itthon is kijött.
A regény – bár nyilvánvalóan kommunista szempontból – de igen jól mutatja be az 1944-es év eseményeit a csetnikek táborában. Helytől és konkrét személyektől független a szereposztás, a fő helyszín a „Város” és a „Kisváros”. A regény karakterei néhány kivétellel nem nevükön, hanem vagy pozíciójuk vagy gúnynevük szerint szerepelnek.
A királyhű, de a németektől tartó, velük kényszerűen együttműködő egykori vezérkari katonatiszt, a Csetnikvajda. A csetnikvajda minden nyelven beszél – franciául, németül, olaszul – csak éppen angolul nem: a háború előtti jugoszláv elit hiábavalóságát példázza, hiszen nem tud szót érteni az amerikai repülőkkel, akik ejtőernyővel kiugorva, véletlenségből a csetnik arcvonalnál érnek földet. A csetnikvajda vívódó lélek, egyéni ambíciók, gyermeteg ábrándok és katonai kötelességtudás egyaránt jellemzi, miközben a regényben jelentős szerepet kapó szex szempontjából nézve is csődöt mond: szeretője valójában mással kényezteti magát.
Fő ellenfele Tehénnyúzó, a csetnikek seregében levő egykori altiszt, de most már komoly vezér, akit nem érdekelnek a németek, csak a kommunista partizánok: a valóságban harácsol, tetteit az elvakult gyűlölet mozgatja.
S ott vannak körülöttük a meghatározó alakok: a királyi szenátor, a pravoszláv esperes, az Amerikából visszatért gazdálkodó, csetnik katonák, parasztok, kereskedők, asszonyok. Kisszerű események zajlanak a nagy világégés közepette. S a Csetnikvajda ugyan jól látja, hogy a délszláv térség sorsa nem odahaza fog eldőlni, hanem a hatalmas konfliktus fő frontjain, mégsem teszi meg, amit megtehetne.
S eközben a partizánok csak mint egy távoli, szinte arctalan veszélyként jelennek meg. Mindig szó van róluk, de a történet nem róluk szól.
Mindez a közép-európai szemmel néha nehezen érthető, balkáni észjárás szerint megírva, olyan gondolattársításokkal és logikai bukfencekkel, amelyek ugyan ismerősek, de nem egészen otthonosak. Ezzel együtt a bővérű viselkedés, az érzéki leírások, a nagyon is emberi indulatok kavargása itt-ott primitív, de alapvetően hétköznapi világot ír le, az emberi sokaság örök jellemzőit. Miközben egy alapvetően kommunista könyvről van szó, az ember érzi a balkáni kisvárosok poros utcáinak nyári hőségét, az ütős feketekávét, az erős pálinkát; látja maga előtt a nagydarab hegyi szlávokat, a szép nőket, s érzi az időtlen nyugalmat és unalmat, ami azon a tájon egyszerre tunyítja el s néha forralja fel a vért.
A hasonló, kommunista káderből lett író nem volt ritka 1945 és 1990 között a világnak ezen a fertályán. Gondoljunk csak Berkesi Andrásra, a Katonapolitikai Osztály sötétlelkű és véreskezű nyomozójára, aki regényíróvá avanzsálva egészen olvasható műveket tett le az asztalra. Műveit azonban elfújta a szél. Hogy odahaza mit gondolnak Mićunovićról, nem tudom. Szatírikus regénye annak ellenére ad képet a háborús évek délszláv világáról, hogy a csetnikmozgalom valódi problémái, a szerb hazafiak előtt felmerülő iszonyatos kérdések csak leegyszerűsítve és cinikusan jelennek meg.
Ha valaki a délszláv kommunista üzenetre, és az egykori Jugoszlávia születési mítoszaira kíváncsi, feltétlenül olvassa el a könyvet. (Ennek az emlékművekben megörökített kifejeződéséről itt és itt írtam.) De annak is ajánlani merem, aki némi utánaolvasással a közép-európai, ukrajnai és balkáni ellenállás problémáit legalább távolról szemügyre akarja venni. És legvégül, de nem utolsósorban: aki egyszerűen balkáni ízeket akar érezni, és kéznél van a kritikusi szemüvege is (hogy a cinizmust kiszűrje!), azt magával fogja sodorni a regény.