Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Szekfű Gyula 1883-ban született Székesfehérváron (a sors iróniája, hogy a város később a nagy rivális, Hóman Bálint országgyűlési képviselői körzete lett) és 1955-ben hunyt el Budapesten. Történészi pályája közismert, úgyhogy most – sorozatunkban rendhagyó módon – az életrajzot is elhagyva, egyetlen érintőleges területre koncentrálunk, mégpedig – háttérbe szorítva a „csak” történetírói munkákat – a „történész-és-a-politika” kérdésére.
Ha egy átlagos történelemkedvelőt megkérdeznek, szerinte ki volt a XX. század első felének három legjelentősebb magyar történésze, két találat borítékolható: Szekfű Gyula és Hóman Bálint. Nevük olyannyira összeforrott, akárcsak Marxé és Engelsé (már elnézést az igen profán hasonlatért!) Szinte kínálja magát a plutarkhoszi párhuzamos életrajz – de ezt a poént Asztalos Miklós már lelőtte Szekfű–Hóman című kötetével, ahol leginkább szubjektív élményeit mesélte el két atyai pártfogójáról/jóbarátjáról. Ami szintén közös volt bennük, hogy az elefántcsonttoronyból kilépve mindketten aktív politikai szerepet vittek – bár igencsak más-más módon és más-más kifutással.
Szekfű Gyula már első nagyobb könyvével ideológiai/politikai vihart kavart: A száműzött Rákóczi azonnal a viták/támadások kereszttüzébe került, pedig jószerivel semmi sem predesztinálta erre: A Tudományos Akadémia illusztris sorozatában jelent meg 1913-ban, ami nem a botránykönyvek publikálásáról híresült el, inkább amolyan unalmas „akadémikus” munkák gyűjtőhelye volt. A Rákóczi-könyvet számtalan vád érte, a legviccesebbtől – hogy meri valaki a nagyságos fejedelmet azzal vádolni, hogy Párizsban kuplerájosként tartotta fenn életszínvonalát – a legkomolyabbakig, mint hogy tulajdonképpen a Kossuth-emigrációt akarta hitelteleníteni az emigráns párhuzammal. Rá is égett Szekfűre az aulikus címke. Történészi vitáknál megszokott módon rövidebb-hosszabb vitairatokban próbálta ártatlanságát és igazát bizonygatni, több-kevesebb sikerrel (Felelet a száműzött Rákóczi dolgában, Újabb válasz bírálóimnak, 1914 mindkettő. Mit vétettem én? – ki gyalázta Rákóczit? 1916).
Mai szemmel meglehetősen érthetetlen, hogy egy több mint másfél évszázada halott szabadsághős külföldi viselt dolgai hogyan kelthettek ekkora indulatot. Mert ha megnézzük, a magyar szabadságharcos politikai emigrációk évszázadok óta jószerivel teljesen sikertelenek: Rákócziék után Kossuthék, aztán az ’56-osok. De nem sok vizet zavart az 1944–48 között távozottak igazán tarka palettája sem. Egy sajnálatos kivétel volt, a „vörös emigráció” (copyright by Mályusz Elemér, de erre később még visszakanyarodunk), az ha pozitívumot nem is, de negatívumot bőségesen elért. Ám vissza a nagyságos fejedelemhez: nem szabad elfeledni, hogy Thaly Kálmán munkásságának köszönhetően Rákóczi – egy hosszú szabadságharc vezetője helyett – a Vallomások és a Törökországi levelek, meg Saussure visszaemlékezéseinek emelkedett államférfiúja lett, s szinte afféle pietista katolikus szentként vonult be a nemzeti Pantheonba, majd 1906-os újratemetése során a Kassai dómba (hogy ott aztán ugyanúgy „idegen földben” nyugodjon nemsokára, mint előtte Sztambulban.) Bármennyire is érthető volt ez a hozzáállás, „tekintettel a szomszéd nép érzékenységére” – értve most kivételesen az osztrákot és annak császárát –, ezt az érzést Szekfű most megsértette történészi tárgyilagosságával. Olyasmi ez, amit a mai nemzedék már jószerivel képtelen átérezni.
Szekfű következő könyve A magyar állam életrajza (1917) csak megerősítette az aulikusság vádját, s ezt „alátámasztandó” a következő évben már meg is jelent németül.
Aztán jött a híres-hírhedt Három nemzedék: egy hanyatló kor története. Erről írta Szerb Antal A magyar irodalom történetében:
„Az antiszemitizmus tette népszerűvé a korszak két legkiemelkedőbb íróját, kiknek munkásságában az antiszemitizmus csak átmeneti és részletkérdés volt: Szabó Dezsőt és Szekfű Gyulát is. (…) Szabó Dezső Elsodort Faluja és Szekfű Gyula Három Nemzedéke 1919-ben a döntő pillanatban jelentek meg és egycsapásra lett Szabó Dezső az érzelmi, s Szekfű Gyula az értelmi beállítottságú fiatalság vezéréve. Az értelmi fiatalság természetesen elenyésző csoportot jelentett a rajongókhoz képest, akik Szabó Dezsőben látták prófétájukat. (…) Szekfű Gyula nem a forradalom után lett ismertté. Rákóczi-könyve már a háború előtt az ország legnépszerűtlenebb írójává tette és tudósi pályája azóta is viták és ellenszenvek között haladt tovább…” (Az ezt a részt tartalmazó fejezetet persze a Kádár-korban gondosan kicenzúrázták az akkori kiadásokból.)
Ami pedig a felvezető „antiszemitizmust” illeti, az inkább szociológiai elemzés volt, mintsem „zsidógyűlölet”. S hogy Szekfűnél nem lehetett szó mélyebben „átélt”, zsigeri antiszemitizmusról, azt ékesen bizonyítja 1926-ban kötött házassága a zsidó származású osztrák Antonia Amtmannal, Abram Amtmann és Jozefin Saffer leányával.
Időzzünk még egy kicsit Szerb Antal végtelenül szellemes, de erősen vitatható értékelésénél a két említett könyv kapcsán: „A Rákóczi-könyv ellen támadt példátlan felzúdulást is már az okozta, hogy tárgyilagosan beszélt olyan dolgokról, amelyekhez addig csak meghatottsággal lehetett közeledni. Azóta is minden műve az igazmondás diadala olyan területeken, melyeken előtte nem lehetett tisztán látni a kötelező illúziók miatt. A Három Nemzedék, amellyel a száműzött tudós az élite élére került, a XIX. századra vonatkozó illúziókat foszlatta szét, a magyar liberalizmus megértő és nem dicsőítő rajza által.”
„Megértő” helyett inkább csak „értő” az a rajz, ami a parttalan liberalizmus antitéziseként induló Horthy-rendszer konzervatív múltszemléletének egyik elméleti alapjává vált. Mindenesetre akár szeretjük a könyvet, akár nem, azt el kell ismerni, hogy az egyik legszínvonalasabb, legkoherensebb politika- és kultúrtörténeti szintézis a hosszú XIX. századról.
Aztán később, 1934-ben, már kissé a „balra át” jegyében és egyik első lépéseként megjelent a kibővített kiadás – Három nemzedék és ami utána következik –, ahol az „utána következik” a Horthy-korról mond ítéletet, a korszak establishment-értelmiségéhez képest igen kemény és lesújtó módon. A „neobarokk-társadalom” minősítés azóta is az egyik standard-minősítéssé vált, akárcsak a vérmesebbek körében Szabó Dezső „görény-kurzusa”.
De ne szaladjunk ennyire előre! 1924-ben megjelenik Történetpolitikai tanulmányok címen egy tanulmánygyűjteménye, mégpedig a Napkelet könyvtárban, ami Tormay Cecile folyóiratának, a Napkeletnek (contra-Nyugat!) a kiadványsorozata volt. Az, hogy valaki a Napkeletben publikált, már maga is hitvallás volt: egyrészt a főszerkesztő asszony Bujdosó könyve eleve elvágott minden utat az urbánus értelmiség felé – maradva a jól bevált, bár sokszor az antiszemitizmusra redukált kifejezésnél. (Kitérőként: ha az urbánus ellentéte a népies volt – azaz nem-zsidó és paraszti/vidéki kispolgári miliőből érkező –, akkor a Napkelet köréhez hasonló konzervatív és sokszor a keresztény egyházakhoz kötődő értelmiségi mozgalom amolyan nehezen értelmezhető outsider harmadikká válik, aki a fősodor mellett próbál valami vizet zavarni, de kevés sikerrel. És ha irodalomtanításunkat megnézzük, akkor valóban ilyen képet látunk, mint egy összetört mozaik részleges helyreállítási kísérletét, ahol csak az eredeti kétharmadát sikerült rekonstruálni. De vissza Szekfűhöz!)
A Történetpolitikai tanulmányok megjelenésével Szekfű – úgy látszott – beállt a hatalom hivatalos vezető értelmiségének táborába. Már a kötet tartalomjegyzéke is ilyesmit sejtet, efféle tanulmánycímekkel: A faji kérdés és a magyarság Fajbiológiai vagy történeti egység? Lehet ezek megközelítése bármennyire is „liberális”, maga a témaválasztás és a címadás is állásfoglalás azokban az években. De nem így alakult: Szekfű nemsokára elkezdte hosszú menetelését jobbról-balra.
(Folytatjuk.)