Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Nagy Géza (1855–1915)
Nagy Géza 1855-ben született a Fejér vármegyei Gárdonyban. A piarista gimnázium után a pesti egyetemen történelmet és annak segédtudományait hallgatja, majd tanára, Rómer Flóris meghívására a Nemzeti Múzeum Régiségtárához kerül, s itt dolgozik 1881-ig, amikor is megválasztják a Székely Nemzeti Múzeum őrévé Szepsiszentgyörgyre. (A „múzeumőr” titulus nem tévesztendő össze a „múzeumi teremőrrel”, mint azon számtalan anekdota élcelődik.) 1892-ben megnősül. Az évtized végén visszatér a fővárosba régi munkahelyére. Ezután munkás évek következnek, tudományos „előmenetellel”: igazgató őrré nevezik ki, az Akadémia levelező tagja lesz, szerkeszti az Archaeológiai Értesítőt. Nagy Géza 1915-ben hunyt el Budapesten.
Tudományos munkássága javarészt folyóirat-tanulmányokban merül ki (egy, később említendő kivétellel), ez viszont impozánsan széleskörű. Mintegy másfélszáz tudományos cikket jegyez: „Erdély vagy a Székelyföld őskora ép úgy mesterére talált benne, mint a fővárosé, a krásznai aranyrudakról épen olyan értékesen tud szólani, mint a hogy az Aurelius császár leánya sírjának legendáját szerte tudja foszlatni. Classicusoknak azonban a népvándorláskori régészethez való adalékai nevezhetők. Két és fél évtizeden keresztül szüntelen szorgalommal gyűjti a magyarországi »kurgánokra«, a kúnhalmokra vonatkozó adatokat s idevonatkozó összefoglaló tanulmányát még az elmúlt évben befejezhette” – írta róla a Századok nekrológja. S a szűkebben vett szaktudományos részletkérdéseken túl: „A probléma, a mely szüntelen foglalkoztatja s a melynek legkorábban kimutatható czikkétől (…) kezdve minduntalan visszatér : a magyarság eredetének kérdése s a mi nála ezzel egyértelmű : a középázsiai népeltolódások kutatása, a magyarság ázsiai rokonsága, fajisága s a türk kérdéssel a legszorosabban egybefügg: a skytha-kérdés. Ezt a problémát szolgálják közvetlenül nagyobb tanulmányai: a skyták nemzetiségéről (1895 és 1905), Magyarország történetéről a népvándorlások korában (1896 [a Szilágyi-féle Milleniumi Magyar történet I. kötetében], a honfoglalókról s azoknak a türkökhöz való viszonyáról (1907, 1908).” (S bár lelkes funnugristák több évtizedes, politikai rendszereken átívelő munkássága nyomán a „szkíta” szó diszkvalifikálódott a magyar őstörténeti kutatásoknál, azért itt nem bóvliról van szó.)
Ugyanakkor a kor legégetőbb – de kevesek által realizált – kérdését, a nemzetiségek történetét/eredetét is vizsgálja: „Több mint egy évtizeden keresztül izgatja kutatóvágyát ez a kérdés, s a mikor egyrészt Réthy Lászlóval együtt az erdélyi oláhok problémáját iparkodik megfejteni, másrészt a magyar honfoglalással szorosan összefüggő tót, rutén és déli szláv népek erőviszonyai és beolvadási folyamata is állandóan érdeklik őt.”
Nagy Géza nevét szinte már elfeledték, legfeljebb egy-egy – főként régészeti – szakcikk említi őt. Egy-két kisebb, közönséghívogató-című tanulmánya kijött reprintben, komolyabb „életműkiadásáról” nincs tudomásunk. Ami miatt Nagy Géza neve mégis ismerősen cseng a régebbi történeti irodalom szerelmesei és a könyvgyűjtők köreiben, az a dualizmus magyar könyvkiadásának egyik legszebb alkotása: A magyar viseletek története. Az 1900-ban megjelent kötet képanyagát Nemes Mihály (1866–1945) rajzolta és festette, aki az Országos Magyar Kir. Mintarajziskola és Rajztanárképzőben Székely Bertalan tanítványa volt, de egyébként nyilvános adatbázisokból nem tudhatni róla szinte semmit, munkáit nem jegyzi a műtárgypiac, azokkal alig-alig találkozunk aukciókon vagy webes-portálokon.
A kötet keletkezéstörténetéről hallgassuk meg a Századok ismertetését a könyv megjelenése kapcsán:
„A m. tud. Akadémia még 1892-ben 100 arany jutalmat hirdetett a Gorove-alapítványból a magyar férfi-viselet történetének megírására; de eredménytelenül, mert a nyílt pályázaton beérkezett egyetlen ajánlat nem volt figyelembe vehető. Régóta érzett hiányt pótol tehát a Franklin-társulat kiadásában, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatásával az elül érintett czím alatt nemrég megjelent fényes kiállítású munka, mely a magyar férfi- és női viselet fejlődését és változásait, kezdve az ó-kor scytha-sarmata népeinél – mert ott találjuk alapját, legalább némely elemeiben, a kelet-európai népek viseletének – egészen a legújabb korig, a XIX-ik századi magyar nemzeti és népies viseletig tárja fel előttünk. A dolog természete hozta magával, hogy a mű kiadóinak a szemléltetésre, az egymásután következő korszakok viseletének képekben való feltüntetésére kellett a fősúlyt fektetniök; ezért a munka lényeges részét alkotják azok a képtáblák, melyek lapszám szerint az egész nagy negyedrétű könyvnek körülbelül egy harmadát foglalják el. A táblák részint színesek, részint fekete nyomásúak. Ez utóbbiak (71 tábla) pontos másolatban mutatják az eredeti emlékeket minden modorosságukkal, gyarlóságaikkal és rajzolási hibáikkal együtt; ellenben a színes képek (40 tábla) mind Nemes Mihály művei, a ki csak alapúl vette az egykorú emlékeket, de különben az alakok és csoportok megrajzolásában teljesen szabadon járt el, gyakran több egykorú emlékből állítva össze és egészítve ki képeit, sőt olykor, mint pl. a honfoglaláskori viseletnél, talán a merészebb képzeletnek is szerepet juttatva ábrázolásaiban. Minderről Nagy Géza, a könyv szövegének írója, a tábla-magyarázatokban ad felvilágosítást az olvasónak. Első terv szerint a 10–12 ívre terjedő szöveg csupán ily tábla-magyarázatokból állott volna; a kutatás előre haladásával azonban e terv módosult, a munka nagyra nőtt, s a szöveg szerzője nem állhatott meg többé a szűkszavú magyarázatoknál, hanem ezek mellett a magyar viselet egész történetét megírta. Széleskörű tanulmányairól, melyeket e czélból folytatott, a kötet végén álló jegyzetek és forrásidézetek tanúskodnak. A mit az író és festő együtt végeztek, mindenesetre az úttörés fáradságos munkája volt. de sikeres munka is egyszersmind, melyért méltán dicséret illeti őket.”
A recenzens szövegéből érezhető – a kötelező tiszteletkörön túl – a finom távolságtartás. Tény, hogy a munka klasszicizáló, s mivel óhatatlanul a képanyag dominál benne első látásra, annak stílusa nem nyerhette el mindenki tetszését. Főként nem a tért hódító pozitivista történelemszemlélet képviselőiét. Különben is, a viselettörténetben máig tartó viták dúlnak, nézzük csak végig egypár mai hagyományőrző nyilatkozatát ez ügyben… Ez a vélekedés aztán leszivárgott a lelkes amatőrök szintjére is – pl. kedvenc Wikipédiánk: „Színes és fekete-fehér képtábláit nem mindig szakszerűen válogatva készítette el a művész, sokszor dolgozott másolatokból, de az eredeti forrásokat is átfogalmazta, a 19. század végi magyar művészetére.”
Erre mondják: lehet jobbat csinálni. S hogy próbálták is, arra csak két példa. Öt évvel később megjelent Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése rövidebb szöveggel, kisebb képanyaggal. A Nemzeti Múzeum főigazgatója, a később tragikus sorsú gróf Zichy István viselettörténeti kézirata minden bizonnyal megsemmisült, semmit nem tudunk róla.