Sokszor elhangzik: eredetileg európai civilizációnk alapvető gyökerei a zsidó-keresztény hagyomány mellett az antivitásból, vagyis a görög-római világból származnak.
A görög-római világot általában két részre osztják. Az egyik az ókori Hellász művészete: építészete, szobrászata, irodalma. A másik pedig a római jog, és a római állam, mint olyan.
Így érthető módon általában kevesebb figyelem jut az ókori görög államszervezési elméletek és gyakorlatok irányában. Ez természetesen valahol érthető is, hiszen Róma tudott egy, jól összefogott államot működtetni csaknem egy évezreden keresztül. Ez az évezred természetesen számtalan válsággal, vereséggel, a szuverén mibenlétének változásával – királyságból köztársaság, köztársaságból császárság – járt. Ráadásul Róma győzte le és hódította meg a görög szellem által létrehozott államokat; mindegy volt, hogy arisztokratikus köztársaság (pl. Spárta), klasszikus ókori, területi alapú királyság (Makedónia) vagy hellenisztikus monarchia (Szeleukidák) – Róma valamennyi fölött diadalt aratott.
Cserép, amellyel egy cserépszavazáson Themisztoklészt, Neokleosz fiát száműzni kívánta az athéni választópolgár (sikerrel) (fotó: Carole Raddato)
Ettől függetlenül az „athéni demokrácia” mégiscsak egy érdekes, és sokat hivatkozott fogalom. Különösen is az volt a „haladó”, marxista történetírásban, mint a társadalmi „fejlődés” egyik korai előfutára. Természetesen az athéni démosz (a „nép”) némileg mást jelentett a mai állampolgári/választópolgári elképzelésünkhöz képest, mint ahogyan maga a „demokrácia” fogalma is különbözött a maitól. Különösen is a bizonyos tisztségekre sorsolással való kijelölés, ami meghökkentően hat mai szemeinknek. Ugyanakkor az a tény, hogy a legfontosabb hatalmi jogosítványokkal felruházott tisztségviselőket a polgárjoggal bíró, szabad, felnőtt (20 év fölötti) férfilakosság szavazata alapján választották meg, mégiscsak húz egy párhuzamot az ókortól napjainkig.
Az athéni demokrácia tulajdonképpen mindössze száz évig működött egyvégtében – igaz, előtte és utána is volt „demokratikus” periódus, egészen a rómaiaknak való behódolásig. Ami utána volt, az papíron ugyan „demokrácia” volt, de a lényeget tekintve mindössze egy egyre szűkülő belső önkormányzattal rendelkező, és a korábbi „demokratikus” vonásokat egyre inkább az oligarchikus irányba átfestő városállamocskáról volt szó.
Az athéni demokrácia tulajdonképpen évszázadokon keresztül inkább ellenpélda volt; azaz, hogyan ne kormányozzunk egy államot; illetve, hogy hogyan ne rendezzünk be egy köztársaságot.
Athén demokráciájának volt egy furcsa vonása: az, hogy nemcsak valakire szavazhattak a polgárok, hanem valaki ellen is. Vagyis nem kizárólag arról született döntés a választásokon, hogy ki kerüljön be a különböző testületekbe, ki tölthessen be egy-egy tisztséget, hanem egy speciális voksoláson arról is dönthettek az athéniak, hogy kit száműzzenek 10 évre. Ez volt a cserépszavazás, az osztrakiszmosz.
A polgárok a népgyűlésen minden évben válaszolhattak a kérdésre: akarnak-e abban az évben cserépszavazást rendezni? Ha a többség igennel válaszolt, akkor két hónap múlva megtartották a cserépszavazást. Két hónapig lehetett kampányolni, pro és kontra, a felmerülő nevek kapcsán. Vagyis azok kapcsán, akikről vélelmezhető volt, hogy a neveik fel fognak merülni a cserépszavazáson. A cserépszavazást egyfajta megelőző intézkedésnek tekintették, arra vonatkozóan tudniillik, hogy ki lehet az, aki zsarnokságra (türanniszra) tud és/vagy akar törni. Elméletileg. Valójában a belső hatalmi torzsalkodások és az egy-egy tekintélyesebb férfiú (vagy férfiak) körül kialakult „pártok”, illetve a különböző klánok közötti politikai küzdelmek határoztak a cserépszavazásról.
Végül eljött a szavazás napja, és az Athénban bőségesen rendelkezésre álló cserépdarabokon adták le szavazatukat a polgárok – ezekre karcolták be az általuk száműzni kívánt másik polgár nevét. A szavazás elvileg titkos volt, de mivel a derék athéni polgárok többsége írástudatlan volt, ezért állami írnokok sorakoztak a szavazás helyszínén, hogy ha a szavazók nevet akarnak nekik diktálni, akkor felvéssék egy cserépdarabra. A cserepeket halmokba rakták, és aki a legtöbb szavazatot kapta (akinek a cserépkupaca a legnagyobb volt), azt tíz esztendőre száműzték – feltéve, hogy legalább 6000 polgár szavazott ellene.
A kiszavazottnak tíz napja volt, hogy elhagyja a várost, s ha megpróbált visszatérni, halállal bűnhődött. Igaz, vagyonát nem kobozták el, s tulajdonképpen polgárjoga és státusza sem veszett oda, csak mintegy „eltiltották a közügyek gyakorlásától” egy évtizedre. Arra is volt példa, hogy különleges népgyűlési határozattal visszahívták a kiszavazott polgárt. A cserépszavazáson száműzöttek között volt többek között Themisztoklész, aki legyőzte a perzsákat, később pedig Kimón, a nagy Spárta-barát államférfi, akit visszahívtak a száműzetésből.
Hogy mindennek ma van-e valami relevanciája, érdemes-e ezeken a dolgokon gondolkozni? S hogy a modernkori magyar demokráciában vajon megfigyelhető-e hasonló jelenség? Kristóf Attila nyomán erre csak annyit érdemes válaszolni: én nem tudom…