1944. április 16-án kezdődött meg az az eseménysorozat – jogkorlátozás, jogfosztás, sárga csillag, gettó, deportálás – amelynek a végállomása magyar zsidó honfitársaink többsége számára az auschwitzi megsemmisítő láger volt. A deportáltak közül azonban nem mindenki került Auschwitzba. Auschwitz mellett más náci koncentrációs lágerekbe is szállították őket – illetve szállították át őket. Mauthausen, Stutthof, Bergen-Belsen – hogy csak három nagyot említsünk. Ezúttal a bergen-belseni lágerből származó visszaemlékezés-részletekkel idézzük fel a szörnyűségeket. Bergen-Belsent 1945. április 15-én szabadította fel a brit hadsereg. 60 ezer éhező foglyot és 13 000 temetetlen holttestet találtak. A láger felszabadítása után még körülbelül ugyanennyien haltak meg a végelgyengülés és a tomboló tífuszjárvány következtében. A Bergen-Belsenben forgatott anyagból készült dokumentumfilmek szerkesztésében vett részt Alfred Hitchcock. Most a bergen-belseni borzalmakat felidéző szövegeket Szécsényi András: Csereláger. Magyar zsidó deportáltak Bergen-Belsenben és azon túl (Jaffa, Budapest, 2025.) című kötetéből válogattam.
„Reggeli után a csatakos, vizes hóban kezdődik az Appel, tízszer felállítják a társaságot, ütik, verik őket, a szám sohasem stimmel, mert mindig van halott valami félreeső helyen, akit nem jelentettek még be. Az Appel ilyen módon 10-11 óráig tart el. Appel után a térségen mindig egy jó csomó halott hever. Míg az Appel tart, közben folyton újabb és újabb őrizetes szállítmányok érkeznek.” (Zinner Sándor túlélő)
Kegyeleti emlékpark a bergen-belseni láger területén kialakított tömegsír fölött (fotó: Hajotthu)
„Az élelmezés minősége, illetve hiánya volt a legborzasztóbb. A menü általában marharépaleves volt, szárított zöldség, időként émelygős kenyérleves, olykor pár krumplihéj, urambocsá, egy-egy krumpli vagy vöröskáposzta foszlány is bekerült a hatalmas, ötvenliteres kondérba. Kezdetben egy falatot sem tudtunk lenyelni, de mindent meg lehet szokni, s az éhség nagy úr. Anyám gondoskodott róla, hogy minden ellenkezésem dacára pár kanál leves lemenjen a torkomon. Óriási dolog lehetett egy gyereknek, hogy ott volt mellette az anyja, a nagymamája. Reggelire ízetlen kávét kaptunk, mellé fűrészporból készült kenyeret, nagy néha pár deka Wurstot. A nők, jobb híjján, a forró kávéban mosták a hajukat. Az étkezések rendje kissé furcsa volt: megtörtént, hogy az ebéd hajnalban jött, a reggeli este, óriási szünetekkel, és így tovább. Amikor elhangzott a várva várt kiáltás: Ételhordók a kapuhoz!, mi gyerekek, az éhezéstől kidülledt szemekkel, izgatottan, hogy végre történik valami, versenyt futottunk a szögesdrót felé, ahol a kaput pár percre kinyitották az ételhordóknak. Már a kondérok puszta látványa is csiklandozta az ízlelőbimbóinkat. Nagy ritkán svéd vagy dán szeretetcsomagok érkeztek, pástétomkonzerv például. Ilyen alkalmakkor tizennégyen körbeálltuk az ezzel megbízottat, és sóvár szemekkel vizslattuk, amint centi- vagy miliméterrel egyenlő részekre osztotta az áhított csemegét.” (Várnai Pál)
„Több ezer szerencsétlen Bórból odahozott munkaszolgálatos volt ott, azokat akkor láttuk, amikor egy alkalommal fertőtlenítőbe vittek bennünket és előttük vitt az utunk. Ember ne lásson olyan, a földön fetrengve, tömegével az élőhalottak, nekik egész nap kint kellett állni, alig kaptak táplálékot, csontvázként hatott valamennyi. A mi szomorú felvonulásunk sem volt épületes látvány, de ennyi szörnyűséget látni, a gonoszság csimborasszója.” (egy Strasshofból átirányított fogoly)
„Úgy hajtották az SS-ek őket, mint az állatokat […] amint közelebb jöttek felénk, láttuk, hogy mind csíkos ruhában van. Ezeket az embereknek nevezett roncsokat hozták a mi helyünkre. […] Elképzelhetetlen, hogy néztek ki ezek a páriák. […] Igen lehulltak, ez a megfelelő kifejezés, a bejáratnál és ott is maradtak, úgy, ahogyan elnyúltak, rengetegen. Elképzelhető, hogy mit jelentett nekünk ezt látni, hogy mit tettek ezekkel a szerencsétlenekkel. Végre átkerültünk az új blokkba és nem mertünk a látottakról beszélni.” (Stark Ervin)