A japán császári vezérkar 1942. május 1-5. között hadijátékot rendezett a Yamato nevű hatalmas csatahajó fedélzetén. A hadijáték tulajdonképpen a Midway ellen tervezett tengeri-légi-, és végül szárazföldi (partraszállást jelentő) offenzívát volt hivatva szimulálni. Szimulálni? Valójában inkább igazolni. Az óriás csatahajó étkezőjében és számos más kabinban rendezett hadijátékot játékvezetők felügyelték, és a bevitt találatok számát kockadobással döntötték el.
A problémák ott kezdődtek, hogy a vörös (amerikai) fél nem úgy viselkedett, ahogyan a japán vezérkar várta. A vörös fél flottája ugyanis először is oldalba támadta a kék felet (a japánokat), amikor éppen a partraszállást hajtották végre a játék szerint. A kék fél három repülőgép-hordozót vesztett. Egy másik esetben a vörös fél szárazföldről (a szigetről) felszálló légiereje meglepte a kék fél hajóit, és összesen kilencet dobott, ami két repülőgép-hordozó elvesztését jelentette. A játékvezető ebben az esetben törölt hat találatot, s így az egyik repülőgép-hordozót újra játékba állították.
Végül is a hadijáték „kielégítő” eredménnyel zárult: a kék fél, vagyis a japánok fölényesen megnyerték a csatát.
Az esetet a vágyvezérelt gondolkodás példajaként szokták felhozni. S valóban, a japánok egy végzetes vereségbe futottak bele az egy hónap múlva következő Midway-szigeti tengeri-légi csatában.
Japán hadijáték a Pearl Harbor című filmből
Most pedig ugorjunk előre éppen 60 évet a történelemben!
2002.július 24-től augusztus 15-ig hatalmas hadijáték (sőt: nagygyakorlat) zajlott az Egyesült Államokban. A Millenium Challenge (az Ezredforduló Kihívása, vagy az Új Évezred Kihívása) nevet viselő hadijátékról a Kongresszus még 2000-ben döntött, tehát két évig készítették elő. 250 millió dollárba került és 13000 főnyi katonaság vett benne részt. Az Egyesült Államokat a kékek jelképezték, míg az ellenséget a vörös. Utóbbit – kissé ködösítve – Irakként vagy Iránként lehetett azonosítani. Mindent összevetve azonban inkább Iránra hasonlított az ellenség. A hadijáték célja az akkor még a jövő zenéjének számító vagy éppenhogy alkalmazni kezdett technológiák demonstratív alkalmazása, azok gyakorlati „beharangozása”, illetve igazolása volt.
A szimuláció szerint a vörös fél megszáll néhány szigetet, és egy fontos tengerszakaszon veszélyezteti, sőt lezárja a nemzetközi hajózási útvonalakat. A kék (az amerikai) fél célja a szigetek „felszabadítása”, a hajózási útvonalak biztosítása és a vörös fél tömegpusztító kapacitásainak megsemmisítése volt. Semleges szereplők is voltak a játékban, az öbölben rekedt civil hajók.
A vörös fél parancsnokának egy már obsitos tábornokot tettek meg, aki néhány évvel korábban vonult vissza a szolgálattól. Paul van Riper a tengerészgyalogságnál szolgált, Vietnamban szagolt puskaport, meg is sebesült. Későbbi karrierje során az első Öböl-háborúban (1990-1991) is a terepen volt. Végül a tengerészgyalogság felderítésének parancsnoka is volt. Most, a hadijáték során a vörös fél parancsnokaként meglepő lépéseket tett.
Először is a saját cirkálórakétáinak tömeges támadásával elsüllyesztette a kék (az amerikai) fél hajóinak egy jelentős részét. Utána második hullámban motorcsónakokat (részben öngyilkos kommandókat) küldött rá a megmaradt kék hajókra. Odahaza, hogy elkerülje az elektronikai felderítést, kikapcsolta a radarokat, a repülőgépeinek navigálásához jelzőfényeket használt, a kommunikáció biztosításához pedig motoros futárokat. Vagyis: az elektronikai, támadó hadviseléssel szemben a régi, analóg módszerekhez folyamodott a védelem. Az eredmény a kékek, vagyis az amerikaiakat játszó fél teljes kudarca és a vörösök (mondjuk rá: az irániak) győzelme volt. Természetesen a játékvezetők itt újraindították a szimulációt, az elsüllyesztett hajók „újjáéledtek” a hullámsírjukból, és csomó mindenben korlátozták Van Riper tábornokot: például bekapcsoltatták vele a radarjait, megtiltották neki, hogy az akkor még új MV-22 Osprey billenőrotoros repülőket lelője, és így tovább. Igazából írtak egy forgatókönyvet és aszerint kellett eljátszani az egészet… Van Riper jogosan meg is sértődött – ráadásul már egy évvel korábban egy másik hadijátékon szintén ellenében avatkoztak be a játékvezetők.
MV-22 Osprey konvertiplán száll fel egy repülőgéphordozó fedélzetéről (War on the Rocks)
Hátborzongató, sőt, félelmetes a párhuzam. Illetve annak látszik. Az ördög azonban a részletekben rejlik. Midway esetében ugyan elsüllyedtek a japán repülőgéphordozók, de nem a hadijáték alkalmával szimulált módon: ugyanis a szigetről felszálló B-17-es bombázók egyetlen találatot sem értek el a japán hajókkal szemben. A végzetes csapásokat az amerikai hordozókról induló zuhanóbombázók vitték be. Azután az sem utolsó a forráskritika szempontjából, hogy a Midway előtti japán hadijátékról említések ugyan vannak, de mindössze egy szem részletes leírás maradt fent: az egyik játékvezető évekkel későbbi visszaemlékezéseiben. A japán tiszt, aki a játékvezető volt, azonban addigra megtért keresztény hitre, szembefordult a japán militarizmussal is, és visszaemlékezéseiben több ponton is torzítások, sőt valótlan állítások vannak.
Az amerikai hadijátékon is voltak hibák, elsősorban a korszakban még nem eléggé fejlett számítógépes rendszerek miatt. Ráadásul a japán hadijáték és a Midway-szigeti csata között mindössze egy hónap telt el, míg a 2002-es amerikai nagygyakorlat és mondjuk az iraki invázió között fél év; a mostani iráni háborúhoz képest pedig csaknem két év fél évtized! A tanulságok levonására tehát jóval több idő állt rendelkezésre.
Persze lehet mondani, hogy az iraki háború nyolc intenzív évében (és az azóta is húzódó „lanyha” szakaszában), illetve az afganisztáni háború másfél évtizedében az amerikaiak ellenfelei éppen azokat az aszimmetrikus technikákat és eljárásokat alkalmazták, mint a hadijátékon a vörös fél. Ugyanakkor az amerikaiak egyik háborúban sem szenvedtek olyan vereséget, mint mondjuk a franciák Dien Bien Phu-nál; végleges győzelmet aratni persze nem tudtak a különböző, gerillának minősíthető fegyveres csoportok felett. Legfőképpen azért nem, mivel nem kizárólag katonai győzelemre lett volna szükség, hanem politikai-, sőt, ideológiai-szimbolikus győzelemre – erre azonban nem került, mert nem is kerülhetett sor. Így tehát a (részleges) kivonulások mögött politikai okok álltak, nem pedig hadműveleti kudarc.
A kérdés tehát marad: a jól felkészült, az aszimmetrikus hadviselést alkalmazni tudó, a mártíromság eszméjével átitatott irániakkal szemben mire fognak menni az amerikai szárazföldi erők, és végül is, mi lesz, amit „győzelemnek” lehet nyilvánítani. Az iraki és az afganisztáni példa azt mutatja, hogy a mohamedán gerillákat nem lehet véglegesen kiiktani, mert az efféle totális győzelemhez lényegében egész társadalmakat kellene megsemmisíteni …