Aki az elmúlt négy évtizedben magyar társadalomtörténettel foglalkozott – legalább egy kicsit – , annak egészen biztosan szembe kellett, hogy jöjjön a név: Kovács I. Gábor. Nyugodtan mondjuk, hogy Kovács professzor a magyar társadalomtörténetírás nagy öregje. Az ő és szerzőtársa által írott egyik könyvről lesz szó az alábbiakban – de előtte még valami másról is.
Kovács professzort – „KIG”-et, ahogyan a hallgatók nevezték – még az egyetemen ismertem meg, az akkori ELTE Szociológia Intézetben. A kissé bizarr nevet viselő „Olvassuk együtt!” című társadalomtörténeti szemináriumát vettem fel. A szeminárium a következőképpen nézett ki: a társadalomtörténeti szöveggyűjteményből mindenkinek egy-egy tanulmányt (illetve tanulmány-részletet) elő kellett adnia, majd a csoportnak meg kellett vitatnia. Ez azt jelentette, hogy tetszik-nem tetszik, minden szöveget mindenkinek el kellett olvasnia. Kovács professzor pedig nézte és jegyezte, hogy ki szól hozzá, kinek van értelmes megjegyzése. Nemhogy szigorúnak, hanem egyetemi szinten kissé dedósnak hangzik – és mégis, a módszeresség eltanulása, a kiszámíthatóság gyakorlása és a tudás megszerzése történt ezeken az alkalmakon. Vagyis: lényegében a tudományosság alapjainak lerakása.
Ugyanilyen, az alázatot magában foglaló szellemben készült a szóba forgó könyv. Olyan szintű mélyfúrása a magyar társadalom történetének, amit az átlagos, gyakorló történész szinte elképzelni sem tud – és valljuk be, nem is mindig akar. A kötet három részből áll. Van egy bevezető része, ahol a fogalmi kereteket és általában a kutatás hátterét vázolják fel; a második részben ismertetik a tudáselit tagjainak életútját; a harmadik részben pedig a társadalmi-történeti környezet felrajzolása történik meg. Meg kell jegyeznünk, hogy a háromból az elsőt és a harmadik részt Kovács I. Gábor írta, s maga az adattár, a második rész az, amelyet szerzőtársával közösen jegyeznek.
Az egész könyv pontról-pontra haladó recenziója, a kutatás elemzése szétfeszítené a blogon rendelkezésre álló kereteket – így most mindössze néhány érdekességet fogok kiemelni a kötet tartalmából.
Az első ilyen az, amit a szerzők a „konfesszionalizációs paradigmaként” határoznak meg. Ennek definíciója a következő: „A világosan megfogalmazott hitvallások alapján megszerveződő, intézményeiket, iskoláikat, papképzésüket kifejlesztő, liturgiájukat, nyelvhasználatukat megformáló, hitelveiket intenzíven terjesztő különböző felekezetek mint társadalomszervező erők a magán- és közélet egészét átfogva, híveiket fegyelemre, normákra nevelve, ellenőrizve befolyásolták mindennapi életüket, életvezetésüket, művelődésüket, mentalitásukat. […] A hittani azonosság, a közös egyházi kultúra, a formálódó tradíciók, a közvetített minták és normák, a közösségi fegyelmezés a bölcsőtől a koporsóig alakította a felekezethez tartozók életvezetését, mentalitását. A felekezeti kultúra identitásképző, mindennapi életet strukturáló tényező volt.” Itt mindössze egy kitérőt szeretnék tenni. „A szabadkőműves vita utóirata” című írásomban (Kommentár, 2021/4.sz.) reagáltam Hatos Pálnak arra az állítására, miszerint Magyarország nem volt „keresztény” ország (Hatos Pál: Szabadkőművesek és az őszirózsás forradalom. Rubicon, 2020/10.sz.). Akkor ezt írtam: „A keresztény erkölcsiség – vagyis a »jó« és a »rossz« keresztény felfogása – adott értelmezési keretet a mindennapoknak, a keresztény világmagyarázat adott választ a »miért élünk« kérdésre, és a kereszténység ünnepi alkalmai és rítusai szabályozták a 18 millió lakosból legalább 17 millió életét, a vasárnapi istentiszteletektől a karácsonyig és a kereszteléstől a temetésekig bezárólag. Tehát Hatos Pál állításával szemben Magyarország jól megfoghatóan keresztény ország volt. Hogy a magyar állam »szabadelvű« volt és nem »keresztény«, az egy másik kérdés, de tekintve a kereszténység beágyazottságát (iskolahálózat, szociális intézmények, földbirtok, Felsőház), még a magyar állam karaktere esetében sem adható egyértelműen tagadó válasz.”
Úgy gondolom, hogy a fenti állításom messzemenőkig egybevág Kovács I. Gáborék súlyos mélyfúrásokon alapuló „konfesszionalizációs paradigmájával”.
Visszatérve a könyvhöz: különösen is izgalmas a „Jobbágy eredetű családok útja az egyetemi katedráig” című fejezet. Ebben a fejezetben nemcsak azt keresik – és meg is találják – a szerzők, hogy mely régiókból származtak a jobbágyi eredetű, felfelé mobilizálódó családok, hanem olyan eseteket is találnak a református tudáselit köreiben, ahol eredetileg izraelita volt az egyik felmenő. Vagyis a „zárt társadalom” képével szemben a rendi Magyarországon sem volt elzárva a felfelé irányuló mobilitás útja; igaz, az a versengés a tudáselit pozícióiért még máshogyan zajlott. Nemcsak más szabályrendszer szerint, hanem kisebb induló populációban egy lefelé szélesedő korfával, és jóval kisebb számosságú célpozícióval; vagyis például a XIX. század első felében jóval kevesebb egyetemi professzorra volt szüksége a magyar társadalomnak, mint mondjuk száz évvel később. Viszont sokkal több gyerekből lehetett – illetve sok esetben sajnos csak lehetett volna – válogatni.
Kovács I. Gáborék vizsgálták a házasodási mintákat is. Ennek mentén azt vethetjük fel, hogy nemcsak a Hanák Gábor által felvázolt külön zsidó társadalom létezett, hanem az elsöprő többséget képező keresztény lakosságon belül is az endogámia gyakorlata szinte egymás mellett élő társadalmakat mutat. Vagyis a felekezetek tagjai lényegében egymás között házasodtak, s ez csak a felgyorsuló urbanizációval illetve a római katolikus államegyház előjogainak XIX. század végi lebontásával változik meg.
A könyv másik nagyon fontos, központi kifejezése az „identitásrégió”. Református identitásrégiónak azt nevezik a szerzők, ahol nagyobb létszámban, illetve nagyobb arányban együtt élnek a reformátusok. Képezhet néhány falu is egy-egy identitásrégiót – de sokkal szilárdabbak azok az identitásrégiók, ahol egy-egy nagyobb népességcentrum (város, mezőváros) van, s ahol úgynevezett autonómia is érvényesül. Az autonómiát – szó szerinti fordításban: öntörvényűség – jelenthette a városi, mezővárosi önkormányzat, vagy a református nemesség közbirtokossági, vármegyei képviselete. A szuverenitás, a saját sors intézésének igénye és a saját élet megvalósítása tehát alapvető tényező volt egy-egy identitásrégió kialakulásában és megmaradásában. Néha természetesen ez sem volt elég. Ha megnézzük például a kötetben is közölt adatokat az ellenreformáció Vas vármegyei „eredményeiről”, akkor a következőt láthatjuk: 1697-ben a lakosság kicsit kevesebb mint fele protestáns, 1787-ben pedig mindössze 4%-a!
S ha már az ellenreformáció: a kötet szerzői idézik Bitskey Istvánt, aki a következőket állapította meg: „A magyar mezővárosi közösségek öntudata a helvét reformáció kontextusában nyert új kifejezési formákat. […] Az etnikai-nyelvi adottság és a konfesszionális kötődés összetartozásának felismerése hívta életre ezt a magyar református identitástudatot.” A szerzők ehhez kapcsolódóan egyetértően hozzák elő Bitskey megállapítását, miszerint a „református hit és a magyar nemzettudat összefonódott”. S végül a szerzők azonosulnak azzal a Tóth Zsombor által megerősített tétellel is, miszerint az ellenreformáció Lipót-korabeli „gyászévtizede” után a „hit mártírjairól szóló beszéd politikai dimenzióba ment át, nemzeti jelleget öltve a kálvinista martirológiai tradícióban a haza, a patria mártírja jelent meg.” Jelen rövid ismertető írója mindezek után félve teszi fel a kérdést, hogy ez a martirológia vajon nem vált-e diszfunkcionálissá a XIX. század másik felére? Mert 1849-ben Kossuth még írhatta azt lemondó kiáltványában, hogy „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet”, s ezzel mintegy megnyitotta a passzív ellenállás időszakát; de vajon a kiegyezés és a nacionalizmusok korában alkalmas volt-e ez a martirológiai szemlélet a haza teljes birtokbavételére? Nekem kifejezetten defenzív politikai alapállásnak tűnik ez a martirológia – s ez az offenzív szerb, román és később az ukrán és a cseh nemzeti paradigmákkal ütközve nemigen adott kapaszkodót az ilyen nyelvi környezetben élő magyar közösségeknek. Ne felejtsük el: már 1914 előtt falvak százai (!) váltak román, illetve szlovák többségűvé. Az utóbbi a csereszabatosság (ugyanaz a civilizációs háttér és hasonló kultúra) miatt történt – de itt is felvethető a református egyházunk felelőssége. Az előbbi viszont a szervezett disszimiláció-, illetve az országos többséghez tartozó de helyben kisebbségi népcsoport (a magyarok) szándékos beolvasztását célzó, programszerűen vitt tevékenységnek volt köszönhető. Erdélyben ilyen szempontból különösen is védekezésbe kényszerült a református egyház. Mindezek a kérdések a kötetben röviden olvasható, horvátországi szórvány-gondozás kapcsán merültek fel bennem. A kedves olvasók talán nem mindegyike tudja, hogy a XIX. század végén nemcsak Amerikába, hanem – Bukarest mellett – Horvátország gyéren lakott szlavóniai térségeibe is nagyon erős volt a magyar kiáramlás. Míg a román főváros felé Székelyföldről, addig a Dráva-Száva közére a nagybirtok által dominált somogyi, baranyai régiókból indultak el a földszűkében levő magyarok. A székelyek nem kis részben városi segédmunkásnak álltak, míg a dél-dunántúliak földművesek lettek például az Erdődy grófok birtokaiból juttatott parcellákon. Vajon ezek közül az emberek közül a reformátusokat a martírológia segítette vagy hátráltatta identitásuk megtartásában?
S ugorva az időben a martirológia vajon hogyan hatott a huszadik században, a kommunista diktatúra idején végbement téeszesítést követően? A kérdést vizsgálni lenne egyszer érdemes mind a helyben maradó közösségek-, mind pedig az onnan kiszakadó, az iparosítás során új lakóhelyre kerülő reformátusok esetében.
Kovács I. Gábor és Takács Árpád kötete nemhogy adatgazdag, de egyenesen a tudás kincsesbányája. Szorgalom, munka, alázat és összeszedett, precíz feldolgozás: tulajdoképpen maga a Weber által megénekelt protestáns etika kézzel fogható megjelenése a kötet. Annak is a bizonyítéka, hogy a történelem nem személytelen erők összjátéka, hanem kis, egyéni sorsokból felépülő mozaik. Egy olyan mozaik, amelynek a nagy mintái persze már „saját jogon” is vizsgálhatóak – ahogyan azt a szerzők is teszik. Kovács professzor az elitkutatás régi beavatottja, nagymestere, s munkásságát ezzel a művel bővítette tovább.
A mi magyar történelmünk és történeteink megértését ilyen művekkel lehet megalapozni.
(Kovács I. Gábor – Takács Árpád: Társadalmi alakzatok és identitásrégiók. Református erőterek és hálózatok. A dunántúli és a dunamelléki származású református egyetemi tanárok életrajzi adattára és életútleírása. Magyarországi egyetemi tanárok életrajzi adattára 1848-1944 V., Református egyetemi tanárok. ELTE Társadalomtudományi Kar – ELTE Eötvös Kiadó, 2024. Jelen írás címében az idézet Kerkapoly Károly pénzügyi államtitkárságról való leköszönő beszédéből való, elhangzott 1873. november 26-án. A kötetben olvasható a 112.o.-n.)