A második világháború idején igen nagy létszámú magyar rendfenntartó erő állomásozott a mai Ukrajna területén. A Magyar Megszálló Erők – bár nem mindig ez volt a hivatalos nevük – egyik alakulata, a 35. gyalogezred III. zászlóaljának törzse 1943 végén, 1944 elején Olyka kisvárosban állomásozott. Olyka Volhíniában található, nagyjából Luck és Rivne (Rowno) között van félúton, Lembergtől kb. 200 km-re északkeleti irányba. A zászlóalj-törzs a Radziwill hercegek egykori kastélyában helyezkedett el. A III. zászlóalj parancsnokságát 1944 januárjában Illés Károly mérnök-alezredes vette át. Az ő visszaemlékezéseiből idézünk.
A Radziwill-kastély Olyka városában
„A környéket az ukrán partizánok [az Ukrán Felkelő Hadsereg nacionalistái] uralják és ezek kegyetlenül üldözik a lengyeleket. Volt a községben még 116 lengyel, de azokat az ukránok 1944. január 8-án éjjel görög–keleti naptár szerint ez karácsony éjszakája, kegyetlenül kiírtották, nőket sőt csecsemőket sem kímélve. Valamennyinek a torka volt átvágva, de azok akikkel szemben haragjuk volt, még a csontjaik is össze voltak törve. A vérengzés elől még idejében a kastélyba menekült két tanítónő és 4 család, akiket ő [t.i. Illés alezredes elődje] védelmébe vett és egyben az én védelmembe ajánl. A két tanítónőt rögtön be is mutatta, szegények még mindig reszkettek a félelemtől. Azóta az ukránok egymás után gyújtják fel a lengyelek házait, hogy még írmagjuk se maradjon a községben.”
A zászlóalj-törzset szovjet partizánok és átdobott regurális katonák vették ostrom alá. Velük szemben az említett „ukrán partizánok” ajánlottak segítséget annyiban, hogy segítenek a magyaroknak biztosabb helyre átteni a harcálláspontjukat – vagyis elkalauzolják őket a visszavonulás során. A megállapodás az ukránokkal meg is született, csakhogy…:
„Egyelőre azonban más baj nem volt, mint, hogy nem akarták a lengyeleinket engedni velünk jönni. Amikor azonban mondtam, hogy a becsületérzésünk nem engedi meg, hogy cserben hagyjuk azokat, akik bennünk bízva a segítségünket kérték és mi azt meg is ígértük, hogyha a dolog semmiképpen sem megy, úgy inkább mi is lemondunk a segítségükről. Erre azonnal beleegyeztek, hogy a lengyelek is velünk jöjjenek, egy ember kivételével, aki mint erdész a németeken keresztül nagyon sok kellemetlenséget okozott nekik.”
A visszavonulás során az ukránok folyamatosan igyekeztek a magyar honvédek fegyvereit megszerezni. Másfelől a visszavonulást jól kalauzolták. A lengyeleket azonban is még így is megpróbáltatások érték. Az egyik megállónál, az éjszakai pihenés előtt ezt jegyezte fel Illés alezredes: „A részemre biztosított szállás egy igen nagy szobából állott, melyben 5–6 ágy is volt. Már éppen lefeküdni készültem, amikor félénken 2 lengyel asszony állított be azzal a kéréssel, hogy családjukkal az éjszakát az én szobámban tölthessék el, mert nagyon félnek az ukránoktól. Természetesen megengedtem mire hálából nekem is hoztak egy poduskát, vagy egy tollpárnát a fejem alá. […] [Reggel] Feltűnt nekem, hogy megcsappant a lengyeleink száma és a meglévők is igen nyomott hangulatban voltak. Kérdésemre elmondták, hogy a többieket az éjjel az ukránok elhurcolták és minden bizonnyal el is pusztították a szerencsétleneket. A két tanítónő is az elhurcoltak között volt. Abban az igen veszélyes helyzetben, amelyben most voltunk, sajnos semmit sem tudtam érdekükben tenni.”
Végül az az egyetlen ukrán összekötő-tiszt, a kalauz aki velük maradt, távozott, mivel egy olyan faluhoz érkeztek, amelyben lengyel fegyveresek voltak. Másnap hajnalban azután a magyar egység biztos pontra talált a vérözönben:
„Kiderült, hogy lengyel tisztek érkeztek meg és elsőnek a velünk lévő lengyelekbe ütköztek. Rokonok, jóbarátok találtak egymásra, ölelgették, csókolgatták egymást. A lengyel tisztekkel nem volt hosszú megbeszélés, barátságosan meginvitáltak bennünket a falujukba. […] A lengyelek ajánlkoztak, hogy kalauzaink lesznek. Először a családtagjaikat, nőket és gyermekeket is velünk akartak küldeni kb. 300 főt, azonban később mégis mást gondoltak. […] E faluban kb. 3000 lengyel nemzeti partizán volt. A szervezkedésük célja az volt, hogy védekezni tudjanak az ukránok ellen és abban az esetben, ha alkalom adódik, rendelkezésre álljanak egy önálló nemzeti alapon szervezett Lengyelország létesítésénél. Amint a községen keresztül vonultunk, minden háznál volt egy csomó erőteljes, fiatal lengyel férfi. Sok házat láttam, amely betonnal meg volt erősítve, és lőrések voltak minden irányban való tüzelésre.”
Végül is a lengyelek jó irányban indították el őket másnap, s előkerült az ukrán kalauz is, így a szinte csodaszámba menő visszavonulás után a magyarok elérték a saját erőket.