Magyarország 1944. március 19-én elveszítette szuverenitását. Mozgástere már előzőleg is leszűkült, de elszánt és bátor hazafiak – politikusok és katonák egyaránt – azon dolgoztak, hogy kikecmeregjünk a csávából, ahova a németek rántottak minket. Persze ma divatos, sőt illendő a kor döntéshozóira kenni a dolgot, miszerint ha úgymond nem hajszoljuk a revíziót, meg ha nem nem lépünk be a Szovjetunió elleni háborúba, akkor máshogyan alakulnak a dolgok.
Ahogyan a németek elképzelték a jövőt
Mindezt nyugodtan félresöpörhetjük, mint történelmietlen feltételezést, mint a nemzeti bűntudat apostolainak hamis üzenetét. A revízión kívül nem volt más lehetősége akkor az országnak – olyan kormány alig két évtizeddel a gyászos békeszerződés egyszerűen nem létezhetett idehaza, amelyik azt mondta volna, hogy „kösz, nem”. A Szovjetunió elleni háborúba való belépésnél pedig igenis volt egy nagyon ügyesen adagolt, sunyi német nyomás – és persze voltak idehaza is meggondolatlan illetve kifejezetten németpárti vezetők is. Mások csak egyszerűen nem bírtak ellenállni a nyomásnak illetve az események sodrásának. De azután, mint ahogyan azt jeleztük, Magyarország megpróbálta visszacsinálni az addigiakat és a britekkel titokban fegyverszünetet írt alá 1943. szeptember 9-én. Az eseményre Isztambultól nem messze, a Márvány-tengeren, egy jacht fedélzetén került sor. A titkos egyezmény persze kitudódott, már csak azért is, mivel a britek – és az amerikaiak is – abban voltak érdekeltek, hogy Magyarországot a németekkel való nyílt szembefordulásra kényszerítsék, és így kiprovokálják az ország német megszállását. A németek már előzőleg sem szimpatizáltak Magyarországgal, megvetettek minket. A német sajtóban egymást érték a magyarellenes írások, itt mindössze most egyet érdemes idézni: „Magyarország még az ellenséges elemeknek is menedékhelyet biztosít. […] A magyar zsidóság még ma is egészen szisztematikusan folytatja Magyarország határain az embercsempészetet, amely külföldieket szivárogtat be az országba.” (Eibenstocker Tageblatt, 1944. február 8.)
A németek hozzánk való rossz szándéka tehát világos, ez nem is kérdéses. De vajon hogy álltak a magyarok a németek háborújához? Két töredéket szeretnék idézni, még a német megszállás előtti időszakból. Mind a kettő jellemző, olyan szempontból, hogy tévedések mellett bizonyos igazságok is találhatóak ezekben. Egyikük németbarát volt, azonosult a háborúval, míg a másikuk egyszerűen csak magyar, aki teljesítette a kötelességét. Először Tóth-Halmay József vk. őrnagy, a 2. hadsereg utánpótlásának vezetője által írott tanulmányból idézünk, amelyet 1943. február 20.-án vetett papírra.
„Ha egy állam háborút akar viselni, akkor arra nemcsak katonailag, gazdaságilag, hanem mindenekelőtt lelkileg kell felkészülnie. Ennek főtényezője pedig a mindenki által tisztán, világosan látott háborús cél. A tömegnek tudnia kell, miért viselünk háborút, mit akarunk vele elérni. Csak így várhatunk tőle lelkesedést, harcos szellemet, győzelmi akaratot. Az a tömeg, amelyik nem tudja, hogy miért megy háborúba, hogy miért kell harcolnia, nem fogja szívesen életét áldozni az ügyért. A magyar nép nagy tömege előtt még ma sem világos, hogy miért kell nekünk ebben a háborúban részt venni. A nagy tömeg nem érzi át sem azt, hogy mi a Don mentén is Nagymagyarországért [sic!] harcolunk, sem azt, hogy az ellenséges hatalom győzelem esetén mindenképpen tönkre tesz bennünket, akár harcolunk ellene fegyverrel, akár nem. […] Mikor a 2. magyar hadsereg elindult Oroszországba, még egyébként jószándékú, becsületes emberek is ilyenforma kijelentéseket tettek: ti már rég megszálló csapatok lesztek Afganisztánban, mikor mi majd Erdélyért fogunk harcolni. […] A háborút megelőző propagandánk túl rövid és túl erőtlen volt. Nem győzte meg a tömegeket.”
A második szemelvény pedig Vécsey Béla alezredes naplójából származik. Tíz nappal a fenti írás megszületése előtt jegyezte be a naplójába.
„Hiába beszélnek nekem, az ukrán éppen olyan muszka, mint a többi, hiszen sem nyelvben, sem vallásban nincsen közöttük különbség. Az orosszal szemben az ukrán kisebbségi kérdést a német hozta felszínre és propagálta. Nagyon üdvös volna, ha sikerülne ezt az óriási darab földet [olvashatatlan]. Német vezetés mellett itt annyi teremne, hogy egész Európának elég volna, igaz, hogy ez minket mint agrár állam[ot] is szomorúan érintene. A fene tud itt eligazodni mi és hogy volna jobb.”
Hogy mindennek ma van-e relevanciája, azt Kristóf Attila nyomán így mondhatjuk: én nem tudom…