„Hinni a templomban kell.” Vagy: „az egyház ne politizáljon.” Mindannyian ismerjük ezeket a frázisokat, amelyek részben a francia „laicité” radikál-liberális eszméjéből vagy pedig a XX. századi totalitárius diktatúrák zsarnokságából maradtak ránk rosszízű örökségként.
Február 23-án a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelét olvasták föl a hazai katolikus templomokban. A körlevélben részletezik az ukrajnai háború szörnyűségeit, arra bíztatják a híveket, hogy imádkozzanak a békéért, és hogy adakozzanak a háború által sújtott területen élők részére. Ha politikailag nézzük, akkor egyfelől van benne egy passzus arról, hogy a háború milyen szenvedéseket okoz, tehát abba kell hagyni, másfelől hosszan idézik XIV. Leó pápa üzenetét „az igazságos és tartós békéről”. Egyszóval mértéktartó és bölcs módon jártak el.
De hát mit is mondhatott volna nemcsak a katolikus, hanem bármelyik egyház? Milyen célú imára szólítsák föl a híveket, ha ugyan nem a békéért? Hirdessenek keresztes hadjáratot az oroszok ellen??? Ez sikamlós talaj lenne, éppen a modern kori zűrzavar miatt.
A náci Völkischer Beobachter 1942. augusztus 13-i számából: „Németország ugyanúgy nem gátolja az iszlám terjedését Boszniában – így fogalmazott a Poglavnik –, mint máshol a világon, és nincs szebb bizonyíték az iszlám és a német kultúra közötti összetartozásra, mint az a tény, hogy számos mohamedán vesz részt a Németország által hirdetett és vezetett keresztes hadjáratban a bolsevizmus ellen, saját döntésükből a szent sorsdöntő küzdelemben megérdemelt zsoldjukat adományként küldik haza mecsetek építésére.”
1095-ben II.Orbán pápa azért indította el a keresztes mozgalmat, hogy a mohamedánok által elfoglalt keleti keresztény területek felszabadítására hívja fel a korabeli keresztény világ kardforgatóit. És ez teljesen rendben is volt. Csakhogy azóta igen-igen sok idő telt el. A nagy keresztes eszmét dörzsölt politikusok és nem kevésbé ravasz egyházfejedelmek kisajátították, aprópénzre váltották és eltékozolták. Ráadásul a pápák is lassanként szinte bárki ellen felhasználható eszközt kreálták a keresztes eszméből – egy szörnyeteget, amit bárkire rá lehetett azután uszítani. A mélypontot a negyedik keresztes hadjárat jelentette, amikor is a velenceiek „eltérítették” a hadjáratot, s először leromboltatták a magyar király adriai kereskedővárosát, Zárát (a mai Zadart) a keresztes lovagokkal, majd utána Konstantinápolyt (Bizáncot) foglaltatták el velük. Ezzel a húzással sikerült is a velenceieknek elérni, hogy a törököknek úgy-ahogy útját álló birodalmat a káoszba taszítsák, miközben életképes politikai alkotás nem került a helyére. Magyar vonatkozásban meg kell említeni a nikápolyi fiaskót, ami a beképzelt francia és más nyugati lovagok kedvét kétszázötven évre elvette a török elleni küzdelemtől. A nándorfehérvári diadalnál már a helybéli parasztokból összeálló keresztesek játszottak szerepet, de a Dózsa-féle parasztháború, ami szintén keresztes hadjáratként indult, megmutatta, hogy a „keresztes eszme” kétélű fegyver lehet, hiszen a török helyett a fennálló társadalmi rend ellen is fordítható.
Amikor a 1684-ben a törökellenes felszabadító háborúkra megszerveződött a Szent Liga, és az utolsó nagy össz-európai mozgalom megindult, már nem volt szó „keresztes hadjáratról” – pusztán a lassanként Európává átváltozó keresztény világ közösnek is tekintett ügyét kifejező multilaterális egyezményről.
A modern időkben először Winston Churchill hívott fel „keresztes hadjáratra” a bolsevizmus ellen, miszerint azt még születésekor, a bölcsőjében kell megfojtani. Az ötlet ismét rendben lett volna, csakhogy volt egy kis bökkenő. A brit katonák ugyanis négy év háború után már haza akartak menni és a brit társadalomnak is elege volt mindenféle vérontásból – csakúgy, mint a „sápadtra véreztetett” Franciaroszágnak. Utóbbinak a Fekete-tenger mellékére vezényelt haditengerészeti és katonai erőinél ráadásul még a bolsevik agitátorok is sikeresen dolgoztak, tehát sürgősen kivonták őket az intervencióból.
Churchill lelkesen pártfogolt „keresztes hadjárata” a lényeget tekintve megalapozott lett volna; csakhogy egyetlen országra sem lehet kívülről a megváltást rátukmálni, és az oroszországi anti-bolsevik erők (a „fehérek”) kifejezetten önsorsrontó módon dolgoztak. Politikai tőkéjüket hamar felélték, társadalmi támogatottságuk elillant. Mivel a fehéreknek nem volt mondanivalójuk, nem volt igazi politikai üzenetük, Oroszország – és benne Ukrajna – népei a vörösök hálójába estek. A „keresztes hadjárat” atyamestere, Churchill pedig lelkesen szövetkezett Sztálinnal két évtizeddel később. Éppen azok ellen, akik újra „keresztes hadjáratot” hirdettek. Ezek pedig nem voltak mások, mint a német nemzetiszocializmus vezetői.
1941. június 30-án Joseph Goebbels a következőket jegyezte fel naplójába: „Moszkvában azzal vádolnak minket, hogy vissza akarjuk állítani a cári rendszert. Ez a hazugság nagyon gyorsan cáfolható. Az USA-ban növekszik a válság. Roosevelt két tűz között áll. Az izolacionisták táborának egyre nagyobb a fölénye. Londonban is erős repedések látszanak az ellenséges fronton. Az antibolsevizmus túl mélyen gyökerezik. Korábbi propagandánk magvai meghozzák gyümölcsüket. Egész Európa mozgásba lendült. Spanyolországban már 50 000 önkéntes jelentkezett. Külföldön keresztes hadjáratnak nevezik. Mi is ezt a kifejezést használjuk a világ felé. Nálunk [azonban] nem igazán helyénvaló. A katonai helyzetet külföldön, még ellenségeink is, inkább nekünk kedvezőnek tartják. A legvadabb dolgokra is képesnek tartják a hadseregünket. Én ezt [a véleményt] folyamatosan fékezem.”
A „keresztes hadjárat” ettől fogva bevett szlogen lett a náci sajtóban. Csakhogy ez mindössze szlogen volt. „Hitler és számos régi náci számára, különösen is az olyanok számára, mint Koch és Lohse, akik »Reich Commissar« [sic!] címmel felruházva uralkodtak a megszállt területeken, a német célok tiszták és világosak voltak. A küzdelem Oroszország ellen teljes mértékben egy hódító háború volt. Jóllehet, emlegették a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratot, ugyanúgy hadat viseltek volna bármilyen kormány ellen, amely Oroszországban lett volna.” – írják egy amerikai beszámolóban a háború után. (Russian Anti-Communist Forces in the German War, CIA összefoglaló, 1949. február 2.).
A propaganda szlogenje persze jól hangzott, és a tengelyhatalmi szövetséges országokban is átvették. Thuróczy Zoltán evangélikus püspök a tiszai egyházkerület részére készült jelentésében így fogalmazott: „A németek mellett finnek és olaszok vívják a harcot. A nagy, időkben hidegre tette régi sérelmét és jobb időkre hagyta el nem intézett leszámolását a magyar, szlovák és román nép és a legkülönbözőbb nemzetekből támadt önkéntesek seregével együtt beállott egymás mellé a hősi arcvonalba. A világháború történelmi nagyságú háború mezején a legkülönbözőbb nemzetiségű katonák vére folyik össze Kelet és Nyugat nagy küzdelmében. Teljes joggal lehet ezt a háborút keresztes hadjáratnak nevezni.” A jelentésről beszámoló újság (Pest, 1941. augusztus 22., 3.o.) azonban a jelentésnek egy másik, nem kevésbé fontos részéről is hírt adott. Ez pedig így hangzott: „Az igazi keresztes hadjárat ugyanis akkor fog megkezdődni, mikor befejeződik az orosz háború. Akkor leomlanak azok a mesterséges kínai falak, mellyel Oroszország elzárta magát a világtól s rázúdul Európára az Isten nélkül és istenellenesen nevelt új orosz nemzedéknek hatalmas áradata. E fertőzésnek nyugati világunk csak akkor fog tudni ellenállni, ha komoly keresztyén színvallással missziót indít a Szovjet megtérítésére.” Erre azonban nem került sor, és nem is kerülhetett volna az istentagadó, keresztényellenes nemzetiszocializmus győzelmével…
Ismételten rá kell azonban mutatni, hogy a német-szovjet háború nem keresztes hadjárat volt az előbbiek részéről, hanem a náci faji terjeszkedési politika gyakorlati kivitelezése. Az SS lapja, a Schwartze Korps Goebbels egyik 1941 nyári beszéde után sietett közölni, hogy „Németországnak nincs kötelezettsége a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratra vállalkozni. Szó sem volt arról, hogy a fiatal németek legjavából ezreket áldozzunk fel azért, hogy más nemzeteket megmentsünk a bolsevizmustól. A háború igazi oka, hogy Sztálin meg akarta támadni Németországot” – legalábbis egy ausztrál lap szemléjében ezt emelte ki (The Argus, 1941. július 28.)
Legvégül érdemes megjegyezni, hogy néhány évvel a második a világháború után, a fél szemmel már az elnökjelöltség felé tekintő Eisenhower tábornok a nemzetiszocializmus legyőzésének személyes krónikáját „Keresztes hadjárat Európában” címmel írta meg.
De térjünk vissza a jelenbe! A mai Oroszország azért mégsem egyenlő a lenini és sztálini Szovjetunióval. Nem „Mordor”, és nem orkok lakják. Az ukrán propaganda ilyen jellegű hangvétele persze érthető, jóllehet, nem valami vonzó. De hát az az ő hangjuk, és nem a miénk.
Az Oroszország elleni „keresztes hadjárat” ötlete ostobaság, és abszurd lenne – szivárványszínű keresztes hadjárat egy posztkommunista, de a kereszténységet nyíltan felvállaló ország ellen? Arról nem is beszélve, hogy az európai őslakosság számára jelentene egy végső demográfiai csapást. Furcsa módon a katonáskodást hirtelen csak fehér arcokkal reklámozzák – hiszen a török, arab és más nem-európai bevándorlóktól nehéz lenne harcias nemzeti érzést elvárni. Pláne, miután évekig – évtizedekig – divat volt a hazai márka, a saját brand ütése-vágása, a hazaszeretet kigúnyolása. Talán emlékszünk még, amikor Merkel asszony 2015-ös választási győzelme után idegesen kirángatta párttársa kezéből a német zászlót és a pódium mögé dobta? A sort folytathatnánk, de felesleges. Persze lehet, hogy a lefojtott érzéseket most egy ilyen, oroszellenes irányba akarják becsatornázni…
Amennyiben pedig a migránsokat szeretnék felhasználni, az valami egészen újszerű rémséget szabadítana a kontinensre. Pedig néhány éve még az abszurd humor kategóriája volt elképzelni a Panzerdivision-okba szervezett migránsokat, amint az orosz pusztákon törnek előre, Leopard tankokon… Ma már sajnos inkább az akasztófahumor műfajába tartozik, ha felfestjük a közel-keleti vagy fekete-afrikai születésű katonákat, európai kiképzéssel, német-francia fegyverzettel amint a tapasztalt, vérontáshoz szokott, a hadseregből leszerelt harcosokból álló ukrán bérkommandókkal vívják a csatáikat – no nem „a dzsihádisták a keresztesek ellen” alapon, hanem egyszerűen a hatalomért.
Keresztes hadjárat helyett először házon belül kell rendezni a sorokat, ha ez Európában még lehetséges. Addig is nagyon is helyénvaló, ha a papok és a lelkészek inkább a békéért imádkoznak.