A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján néhány pontban foglaljuk össze, hogy miért nem jó ötlet a kacérkodás a kommunizmussal. A történelmi tapasztalatokat egy-egy szemelvénnyel példázzuk. S hogy miért fontos mindez még a mai napig is? Egy jól hangzó, jó ötletnek tűnő opció a politikában általában nagyon sokba kerül később. A józan paraszti bölcsesség ezt úgy tartja, hogy „járt utat járatlanért el ne hagyj!” A történelmi tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a „haladó értelmiség” által visszamaradottnak, sötét reakciósnak kikiáltott berendezkedéshez képest a kommunista kísérlet mindig rosszabb. Egyszóval mindig van másnap – és általában olyankor derül ki, hogy már nemigen lehet a rombolást visszacsinálni és a magát tündöklőnek mutató új valójában rémdráma. Mint a magyar népmeséinkben: az ördög által adott aranyról nagyhirtelen kiderül, hogy az bizony csak lóganyé.
Kezdjük tehát ezzel!
Az Egyesült Európa: a béke garanciája – a kommunista fenyegetéssel szemben. Vajon ma is így van???
„Még az egyszerű emberek között is szép számmal voltak, akik nosztalgiával gondolnak a cárra és a rendre. Minden éjjel lövések dördültek, de mi már annyira hozzászoktunk ehhez, hogy a másik oldalunkra fordulunk és alszunk tovább. […] Egyre inkább a jobbra tolódom. Lehet, hogy hamarosan monarchista leszek. Jelenleg egyértelműen kadet párti [alkotmányos demokrata párt, polgári erő] vagyok, pedig nemrég még eszer voltam [szociálforradalmár párt, a balos értelmiség és a parasztság politikai ereje]. A szobalányunk és a szakácsnőnk aláírta a kadetek választási listáját. Biztosak benne, hogy csak velük lehet visszaállítani a rendet.” (Jelen Lakier, Ogyessza)
„Bunyin, aki az egyik kedvenc íróm volt, és visszatekintett azokra az időkre, amikor nagy örömmel fogadták a cári rezsim esetleges bukásának bármilyen előjelét anélkül, hogy el tudták volna képzelni a valódi következményeket. »Ivan Fjodorovics – mondta Bunyin – , régen annyira meggondolatlanok voltunk! Emlékszem, hogy miképpen fogadtam Sztolipin [cári reformer miniszterelnök] meggyilkolásának hírét a falumban. Most már nehéz elhinni, de én örömben kiáltozva szaladgáltam fel-alá a házunk teraszán!«” (Ivan Nazsivin író)
„Március 21-én Óbudán voltunk uzsonnára, de valami különös idegesség bántott, és amikor hosszú várakozás után se jött villanyos és gyalog indultunk neki a sötét külvárosi utcának, valaki azt mondta, hogy általános sztrájk tört ki – nagyon rossz érzés fogott el. Kovácséknál vacsoránál tudtam meg, hogy megalakult a szovjetkormány. Bevallom, sejtelmem sem volt, hogy ez mit jelent, jó hangzású neveket hallottam – Garbait, Kunfit emlegették -, első két napon át még hittem és reméltem, hogy nehéz rázkódtatások árán, de talán egy új rendszer alapján még születhet egy jobb világ. De hamar kiábrándultam a kommunizmus ideálisnak képzelt elveiből. A legvadabb gyűlölettel, a legádázabb rombolással, kegyetlenséggel dolgozó, semmi gonosztettől vissza nem riadó csirkefogók kezébe került a hatalom. Éjjel és nappal rettegtünk az életünkért hosszú hónapokon keresztül – minden egyéb javainkra úgyis keresztet vetettünk. Minden reggel újabb rendeletek és parancsok me- redeztek, mint megannyi mérgezett tőr az újságból felénk – a legpiszkosabb kifejezések, átkok, szidalmak, minden bűnök naponta rá lettek olvasva nyomdafestékkel a büdös burzsuj fejére, aki „reszkessen”, bár előbb-utóbb úgyis el kell pusztulnia a diadalmas vörös ököl alatt.” (Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona naplója, 1919.)
S hogy miért bukkan fel ez a nosztalgia? A brutalitás, vérontás iránti igény, az erőszak és a halálkultusz megjelenése miatt:
Nincs öröm részegítőbb és zene elragadóbb
Mint mikor reccsen a csont és elfogy a lét
Két szemem ködbe borul ha az élted a tét
Egy kéz a papírra rémsorokat rótt
Nem remegek ha kiáltom: „Arccal a falhoz!”
Mikor sorra kerülsz, majd a földre terülsz
(Vers-részlet egy Cseka antológiából, vagyis a szovjet-orosz politikai rendőrség számára készült válogatásából)
„Azt mondtam nekik, hogy csak ez a tehén maradt meg nekem, és hogy a legkisebb gyermekemnek tejre van szüksége, ezért nem adhatom nekik a jószágot. »Na jó – válaszolták -, majd gondoskodunk róla, hogy a porontyodnak ne legyen szüksége többé tejre.« És hiába küzdöttem, kitépték gyermekemet a karjaim közül közül, és a fejét a falhoz csapták, aztán elvették a tehenemet és otthagytak a halott gyermekemmel.” (Egy gazda feljegyzése a bolsevikok rekvirálásáról)
Az erőszakra a valódi célok eltitkolása, a hazudozás miatt van szükség:
„Megtehetik és meg is kell, hogy tegyék, hogy kezükbe veszik az államhatalmat […] Jelenleg a feladat abban áll, hogy fegyveres felkelést kell kirobbantani Petrográdban és Moszkvában (valamint az ezekhez tartozó régiókban), át kell venni a hatalmat a kormány megdöntésével. Meg kell fontolnunk, hogyan agitáljunk emellett anélkül, hogy ezt nyíltan kimondanánk a sajtóban.” (Lenin 1917 szeptember második hetében)
Mi az akkori osztályerőviszonyok, és a nemzetközi helyzet alapján nem beszéltünk – mert nem beszélhettünk – nyíltan sem a forradalomról, sem a proletárdiktatúráról”. (Rákosi az 1944 és 1948 közötti évekről)
S hogy miről szól az egész? Nem egyéb az akarnok, az önmagát másokra tukmáló figurák társadalmi kísérleténél – vagyis az embereken való kísérletezésnél:
„Azért jöttek egy idegen országba vagy legalábbis egy olyan országba, amely iránt nem tápláltak érzelmeket, hogy ott kísérletezgessenek. Úgy bántak az emberekkel, mint a holt matériával, mint nyulakkal a laboratóriumokban. Érezni lehetett, hogy semmi kapcsolatuk nincs a való élettel. Abban az időben a kommunista főemberek nem számítottak arra, hogy kísérleteik eredményei sokáig fennmaradnának. Számtalanszor hallottam, hogy elszólták magukat: »ki kellene próbálni ezt és ezt, amíg még itt vagyunk«.” (Arkagyij Alfredovics Borman, 1918)
„Óriási jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a kommunista-rendszer gyakorlatilag kipróbáltassék. Ha sikerül, annál jobb: akkor nyitva áll az út a fejlettebb világrend felé: ha nem, bár szörnyű áldozatok árán, az orosz és magyar példa felszabadítja az emberiséget a kommunista tan zsarnoksága alól.” (Jászi Oszkár: Magyar Kálvária – Magyar feltámadás. A két forradalom értelme és tanulságai, Bécs, 1920., 112.o.)
A szemelvények forrásai:
Feitl István – Gellériné Lázár Márta – Sipos Levente (szerk.): Rákosi Mátyás. Visszaemlékezések I. kötet (Budapest, 1997)
Beevor, Anthony: Oroszország – Forradalom és polgárháború, 1917-1921 (Budapest, 2025)
Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Jászi Oszkár: Magyar Kálvária – Magyar feltámadás. A két forradalom értelme és tanulságai (Bécs, 1920.)