Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Bártfai Szabó László (1880–1964)
Miként vannak „egykönyves” szerzők, úgy vannak „egytémás” szerzők is, s a történészek körében ez érthetően igen gyakori. Ilyen volt Bártfai Szabó László is a Széchenyi-kutatásokkal (bár csak működése második, hosszabb időszakában). A Széchenyi összkiadás kapcsán már futólag felmerült a neve, mint aki Viszota Gyulával együtt elkezdte sajtó alá rendezni Széchenyi leveleinek modern kiadását, amit a második világháború elsodort. De most nézzük meg azt a részt, ami megvalósult a munkáiból!
Bártfai Szabó László Gyöngyösön született 1880-ban. A Budapesti Tudományegyetemen végzett, utána a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, majd az MTA Könyvtára következett. Tagja a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak, a Magyar Történelmi Társulatnak, a Szent István Akadémiának. Folyamatosan publikál – 1943-ig. A világháború után egyetlen könyv sem jelent meg tőle, pedig visszaemlékezések szerint haláláig dolgozott (de erről később).
Már egyetemi évei alatt megírt egy pályadíjat nyert dolgozatot Forgách Ferenc váradi püspökről, ami 1904-ben megjelent az illusztris Magyar Történeti Életrajzok sorozatában: Ghymesi Forgách Ferencz, 1535–1577. Ez egy huszonnégy éves végzős egyetemistától igazán szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a sorozat a legkiválóbb és legnevesebb történészeink gyűjtőhelye volt.
Címer a Forgách-család történetéről szóló kötetből
Munkába állását követően főként családtörténettel foglalkozott – terjedelmes munkákat írt ma már viszonylag ismeretlen famíliákról:
– A Hunt-Paznan nemzetségbeli Forgách család története (Esztergom, 1910. 850 old.)
– A kőrösszegi és adorjáni gróf Csáky család története 1. kötet. (Budapest, 1919. 960 old.)
– Pest megye történetének okleveles emlékei 1002–1599-ig. Függelékül az inárchi Farkas, az irsai Irsay, valamint a szilasi és pilisi Szilassy családok története (Budapest, 1938, 630 old.)
És akkor a főmű, melyet a grófi család megbízásából írt: A sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi család története. I. kötet: 1252–1732. II. kötet: 1733–1820. (1911 és 1913. 820 + 750 old.) A harmadik kötet csak 1926-ban jelent meg (600 old.). S itt álljunk meg egy pillanatra: ezek a kötetek olyannyira ritkák, hogy máris belefutunk egy közkeletű tévedésbe: a 3. kötet ugyanis vagy megjelent ún. borítékkiadásban is Gróf Széchenyi István és kortársai címmel, vagy pedig eleve csak így jelent meg. (Ennek megválaszolásához jópár példányt végig kellene nézni.) Mindenesetre a legtöbb adatbázis (Wikipédia is persze…), sőt többé-kevésbé tudományos publikáció is külön műnek kezeli, mintha 1926-ban megjelent volna két különböző, bár azonos oldalszámú és paraméterű munka. Pedig az OSzK katalógusában is benne van: „A szerző A Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi család története 3. kötetének címlapkiadása”. Ez csak egy apró, senkit nem érdeklő könyvészeti adalék, de jól rávilágít arra, milyen mértékben esett ki egy 600 oldalas (igen részletes és kiváló) Széchenyi-monográfia a laikus és tudományos köztudatból egyaránt. (Internetes változatból az első kötetre sikerült rábukkanni egy fizetős adatbázisban, a többi néma csend…)
S ami magát a művet illeti, outsider-ként osztozhatunk a Századok recenzensének, Gárdonyi Albertnek a véleményében:
„A XVII-ik század végén hirtelen kiemelkedett gróf Széchényi család története a XVIII-ik század folyamán túlnyomó részben egyhangú s bizony állandóan nagy tárgyszeretettel kellett a szerzőnek munkáján dolgozni, hogy a családtörténeti események egyhangúságában el ne veszítse munkakedvét. Ez a tiszteletreméltó tárgyszeretet életet vitt a különben egyhangú világba s érdeklődést tud kelteni oly körülmények iránt is, a hol igazán kevés a figyelemre méltó. Szerzőnk állandóan oly közvetlenül tárgyalja az eseményeket, mintha a családdal szorosabb kapcsolatban állana, s gondos tekintettel válogatja össze azokat a mozaikdarabokat, a melyek tervszerű egymásmellé helyezéséből egységes alkotást tud teremteni. Ez lesz körülbelül a véleménye mindenkinek, ki a Széchényi család monographiájának második kötetét kritikai szemmel olvassa. Mert az bizonyos, hogy az első Széchényi grófok nem sokat szerepeltek a közélet terén s családi életüket nem jellemezték olyan rendkívüli tulajdonságok, hogy ezek megrajzolása általános érdeklődésre tarthatna számot. Az egyetlen kivételt Széchényi Ferencz gróf képezi, a ki nem annyira közéleti szereplésével, mint inkább tudományszeretetével s nemes gondolkozásával messze kimagaslik a családtagok sorából. E kötetben is a nagyobb rész Széchényi Ferencz gróf életének és munkásságának van szentelve s 1820. évi halálával záródik az egész.” Valóban, a genealógia nem tartozik a kifejezetten izgalmas tudományos olvasnivalók közé – de melyik történelmi segédtudomány az?
(S hogy a történész-szakmában egy kis csomókeresés kedvéért akkoriban sem mentek a szomszédba kákát kölcsönkérni, arra kiváló példa a kritika alábbi részlete: „A név- és tárgymutatóról azt hisszük, hogy túlzott aprólékossággal készült. Így p.o. Ebergényi László 1700 márczius 12-én tábori életéről ezeket írja apósának: »kamarámban büdösödnek meg a sok szép császárfajt, fogoly, fáczán, húros madarak, s elevenen is ott költenek, búzával nem győzöm már őket ; a sok szép erdeiek: szarvasok, őzek elrothadnak«. Ebből a szerző az összes állatfajokat kiutalja, a mit talán még sem kellene tenni, mert senki sem fog ezek iránt érdeklődni.” – Erre szokás mondani név és tárgymutatót lassan már hírből sem ismerő korunkban: no comment…
Majd másfél évtizeddel később, a Széchenyi-levelezés munkálatainak – s vélhetőleg egyéb kutatásainak – „melléktermékeként” még saját maga az utolsó pillanatban kiadta kétkötetes munkáját: Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860. I–II. (Budapest, 1943, 940 old.). Erről írta a Századok-ban a recenzens Farkas László – 4 év csúszással – 1947-ben: „Az utóbbi évtizedek Széchenyi-kiadványainak sorában – a „Fontes” kötetsorozatai mellett – értékben és terjedelemben legnagyobb vállalkozás B. munkája. Másfélezer ismeretlen levelet, emlékiratot, jelentést, naplórészletet gyűjtött össze, olyanokat, amelyek vagy közvetlenül Széchenyi életére és tevékenységére vonatkoznak, vagy neki szólnak, és jellemzők a reformországgyűlések korára s az akkori közgondolkozásra. Több mint ötven éve annak, hogy a Zichy-féle Széchenyi-kiadványok megindullak. Már akkor elhangzott az a kívánság, hogy Széchenyi művein, naplóin és levelein kívül a hozzáírt leveleket és a reá vonatkozó egyéb adatokat is összegyűjtsék és kiadják. Ez a félszázados kívánság most öltött testet B. nagyszabású munkájában.”
Utána a szovjet megszállás, az új érában pedig Bártfai Szabónak nem volt helye.
Címer a Széchenyi-család történetéről szóló kötetből
Akkor most csináljunk egészen rövid számvetést néhány veszteségünkről:
1. 1923-ban kiadta: Gróf Széchenyi István könyvtára c. katalógusát (A MNM Könyvtárának címjegyzéke. VIII., 100 old.). Ennek kapcsán írja Rácz Ágnes egy internetes blogban (https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2024/08/28/bartfai_szabo_laszlo_emlekezete_masodik_resz) :
„Az I. világháború után kialakult politikai helyzetre tekintettel – hogy ti. Nagycenk község az Ausztriával vitás terület határvonalára esett, és a család egyik tagja sem lakott a kastélyban – Széchényi Bertalan, a cenki hitbizományi birtok egyik zárgondnoka 1921. január 2-án hívatta Bártfai Szabó Lászlót, és közölte, hogy a Széchenyi István könyveit is tartalmazó nagycenki családi könyvtárt ideiglenes letétként a nemzeti múzeum őrizetére bízza. A szállításról a Széchényi Könyvtárnak kellett gondoskodni, a könyvek január 20-án meg is érkeztek Pestre. Bártfai Szabó számára ez kincsesbányát jelenthetett, hiszen sok kötetben Széchenyi István saját kezű megjegyzései szerepeltek a lapszéleken az olvasottakkal kapcsolatban. A könyvtár 1287 tételből álló jegyzékét bevezetővel ellátva összeállította, és a Széchényi Könyvtár kiadta címjegyzékei sorozatában. Széchenyi István könyvtárát az OSZK kiállításon is bemutatta 1935 nyarán, Kozocsa Sándor rendezésében. 1937-ben azonban fordulat következett, amint az OSZK az évi jelentésében olvasható:
»Fájdalmas veszteség, hogy a készülő hitbizományi reformra való tekintettel a gróf Széchenyi-család visszavonta letétjét, gróf Széchenyi István könyvtárát, amely 1920-ban az akkor a megszállás és elcsatolás veszélyének kitett Czenkről hozatott Budapestre és helyeztetett letétbe az Országos Széchenyi-könyvtárban. 1937 júliusában hiánytalanul visszaszállítottuk Czenkre.«
A könyvtár későbbi sorsa nem köztudomású, de több nyoma is van annak, hogy a II. világháború alatt, illetve után elpusztult. A Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága 1949. május 2-án összesen 5 művet 8 kötetben adott át az OSZK-nak a nagycenki Széchenyi-kastély anyagából. [OSZKI 506/1950] Voit Krisztina tízéves, széleskörű levéltári kutatások alapján gyűjtötte össze a magán- és közgyűjtemények 1944 és 1950 közötti sorsára vonatkozó adatokat. A cenki könyvtárról ezt írta:
»Nagycenken Széchenyi István egykori lakóhelyén a kastélyban üdülők kiszórták a könyvtárat, a képeket, a bútorokat – közöttük Széchenyinek Angliából magával hozott darabjait –, és elégették.«”
2. Bártfai Szabó László „1958-ban a gyöngyösi múzeumnak ajándékozta ötvenévnyi munkával összegyűjtött, hatkötetnyi kéziratát, amelyben feldolgozta mintegy 4000 királyi adománylevél Gyöngyösre vonatkozó részét, a XIII. századtól a XVI. századig. Az adomány része volt egy kis könyvtár is, amelyben az összes, Gyöngyösről nyomtatásban megjelent munkát gyűjtötte össze.” (u.o.) – /feldolgozásának, publikálásának nincs nyoma.
3. „A Bártfai Szabó család krónikája 1629-től 1960-ig című kézirat az ELTE Egyetemi Könyvtár kézirattárában van.” (u.o.) – publikálásának nincs nyoma
4. OSzK katalógus: „Bártfai Szabó László hagyatéka. Terj./Fiz. jell.: 4360 db” – vajh mi minden lehet benne?
„Bártfai Szabó László 84 éves korában, 1964. augusztus 23-án hunyt el. A róla szóló publikációkat keresve feltűnik, hogy ekkor már mintha megfeledkeztek volna róla: sem az Országos Széchényi Könyvtár, sem az Akadémiai Könyvtár nem emlékezett meg elhunytáról. Gyászhírét a Heves megyei Népújság közölte 1964. október 27-én. Egyházi körökben búcsúztak tőle, az Új Ember 1964. szeptember 20-i számában jelent meg egy rövid nekrológ.” (u.o.) S tegyük hozzá: A Századok 1964–65. évfolyamaiban sincs megemlékezés, a Turul addigra már rég megszűnt.
A veszteség a miénk – Bártfai Szabó László megtette, ami a feladata volt, s hogy a (némiképp méltatlan) utókor mit kezd vele, az már nem az ő ügye.