Január 3-án egy precíziós művelet keretében amerikai kommandósok fogták el Nicolas Maduro venezuelai elnököt és feleségét, mégpedig a saját hálószobájukban, az elnöki palotában.
Akad, aki egészen összeesküvés-gyanús módon próbálja magyarázni a dolgot, más pedig egy Kína és Oroszország elleni huszárvágásként. A „terepen” pedig, miközben venezuelaiak ezrei ünnepelték az utcán a diktátor bukását, a venezuelai nép számára nyilvánvalóan tragikus is ez a fejlemény – hiszen nem saját erőből és nem a saját akaratukból szabadultak meg az országot iszonyú szegénységbe, sőt, nyomorba taszító kommunista figurától.
Hugo Chavez „commandante” halálának évfordulóján tartott katonai parádé Caracasban. Az orwelli „Nagy Testvérre” hajazó szimbólum alatt a felirat a vörös zászlókon: A harc folytatódik! (Wikimedia, Xavier Granja Cedeño / Cancilleria Ecuador)
Igen, ne szépítsünk a dolgokon: Maduro egy botcsinálta kommunista volt. Manapaság nem illik így, nyersen és tisztán kimondani, de illik helyette „szocialistának”, „baloldalinak” és más ilyesminek nevezni Madurot. Nos, legyünk méltányosak: a „kommunistasághoz” Maduro talán nem volt eléggé „képzett” (nem végzett elég gyakorlatot a marxista tanok bordásfalán, Faludy György kifejezésével), miközben elég dörzsölt volt, hogy ezt ne hangoztassa. A venezuelai rezsim viszont kétségtelenül egy kommunista diktatúrára hajazott, bár nyilván nem a XX. századi, klasszikus kommunizmus szabályszerűségei szerint működött. Hanem inkább olyan ad hoc, kényelmes de véres latin-amerikai módon. „Államszocialista” vagy „kommunista”, nevezzük bárhogy, egy biztos: másfél évtized leforgása alatt, 2025 végére 7 és 9 millió fő közötti létszámban hagyták el az országot a venezuelaiak, ami a lakosságnak legalább az egy ötödét jelenti!
Venezuelában az első világháború vége felé kezdték meg az olaj kitermelését. Ez a vagyon eleinte kifolyt az országból, és csak néhány évtizeden belül hozott valamiféle prosperitást. A latin-amerikai berendezkedés és politikai képlet nemigen változott. Ez a következőt jelentette: az amerikai tőke túlsúlyát, puccsokat, sehova nem vezető kibontakozási kísérleteket, korrupciót. Az 1972-ben kezdődő olajválság éveiben Venezuela államosította az olajipart, s a bevételek megugrottak; az elképesztő összegű bevételeket azonban vagy felélték vagy egyszerűen ellopták. A nyolcvanas évekre azután ez meghozta az „eredményt”: utcai összecsapások, szegénység, puccskísérletek (az egyikben Hugo Chavez is szerepelt!). A nyolcvanas évek végén átlendült az inga és egy csomó mindent privatizáltak, s a nagy nemzetközi olajcégek az Orinoco folyónál újabb kitermelésbe kezdhettek bele. Ezek az évek a híres-hírhedt Nemzetközi Valutaalap, az IMF korszakának számítanak Venezuelában. A politikai életben nem volt stabilitás érzékelhető, ezúttal ugyanis a privatizációs bevételek egy része tűnt el. Bár jelentős volt a gazdasági növekedés, és az inflációt többé-kevésbé sikerült megfékezni, a viszonylagos jólét eredményeiből nem jutott mindenkinek. Az olajra alapozott „szocializmus” délibábja továbbra is csábító maradt. Az államadósságot pedig nem sikerült lényegesen lejjebb tornászni.
Ezt lovagolta meg Hugo Chavez, korábbi katonatiszt, aki 1998-ban megnyerte az elnökválasztást, és 1999-től útjára indította a „bolivári forradalmat”. A „bolivarianzimus” Simon Bolivar XIX. századi dél-amerikai szabadsághősről kapta a nevét. A „bolivarianizmust” Chávez után nevezik chavismonak is. Lényege az Amerika-ellenesség – ami egyébként minden létező dél-amerikai országban a nacionalizmus egyik formája – továbbá az eszmerendszer központi eleme még a szociális, jóléti programok dömpingje. Chávez azt hirdette, hogy elfogadja a magántulajdont, de inkább a közösségi tulajdonra akarja helyezni a hangsúlyt. Chávez a „közösségi önkormányzás” magyarul jól hangzó programját is elindította, ami azonban lényegében szomszédsági alapon működő testületeket, afféle XXI. századi „szovjeteket” jelentett. Fegyvert is kaptak, s a községi tanácsok egy része úgynevezett „colectivo”-vá alakult: lényegében szélsőbaloldali miliciákká.
Chávez elnök az olajbevételekre támaszkodva rövid időre jelentős javulást hozott az életfeltételekben, azonban az olajra koncentrálva elfelejtették fejleszteni a többi szektort. A politikai életben is dúlt a harc, s 2010-ben Chávez már háborút hirdetett a „gazdagok” ellen, a különböző közszükségleti cikkekben mutatkozó hiányok miatt. Chávez azután 2013-ban meghalt, utóda Nicolas Maduro lett. A válság elhúzódott, az infláció az egekbe szökött. Közben már előzőleg megpróbált Venezuela Oroszország, Kína és Irán felé tájékozódni. Oroszországtól politikai segítséget várt, fegyvervásárlásokért cserében; Kína felé megtöbbszörözte az olajexportot; Irán pedig szakértőkkel próbálta segíteni az olajipar megújítását.
Maduro elnök a 2010-es évektől kezdve erőszakkal és választási csalásokkal tudott hatalmon maradni. Nem túlzás: évente ezrével öltek meg venezuelaiakat a biztonsági erők, természetesen ezen esetek jelentős része a bűnözéshez is volt kapcsolható, nem csak a politikai ellenzék aktivistái estek áldozatul. Maduro elnök az amerikai vádak szerint bekapcsolódott a kokain- és más kábítószerek kereskedelemébe, illetve a feketepiaci aranykitermelésbe és értékesítésbe is. A kábítószer volt az ok, amiért az Egyesült Államok lépett, Madurot „narkoterroristának” nyilvánítva. A dátum is szimbolikus: az amerikaiak 36 évvel ezelőtt ugyanezen a napon fogták el a panamai szovjetbarát Manuel Noriega tábornokot, aki szintén részt vett az USA-ba irányuló kábítószer-kereskedelemben.
S hogy miért dőlt be a „chavismo” gazdasági rendszere, ha ez rendszer volt egyáltalán? Maduroék szerint azért, mert szankciókat hoztak ellenük és gazdasági értelemben hadat viseltek ellenük. Sokkal valószínűbb azonban, hogy azért, mert képtelenek voltak irányítani a gazdaságot és mert felélték az olajbevételeket.
Kérdés, hogy Maduro őrizetbe vétele után hogyan tovább? Venezuelában nagyon sok kézben van fegyver. Nyilván rengeteg sérelem is felhalmozódott, s a különböző fegyveres csoportok között meg feszültség van. Irtózatos a szegénység. Az olajipar felújításához jelentős tőkebefektetés kell. De hogy ezen az összegen felül az USA áldozna-e bármennyit, egy egészen kis volumenű Marshall-tervet Venezuelára? Nem túl valószínű, hiszen az USA-ban sincs pénz. Ráadásul eddig sem ez volt a minta Dél-Amerikát illetően. A minta az volt, hogy nagyvállalatok – hadsereg – felső osztályok vannak hatalmon amerikai támogatással, s a társadalom nagy része nincs valami irigylésre méltó helyzetben. Vagy pedig egy „populista” politikus megpróbál valamiféle reformokat bevezetni, ami óhatatlanul is Amerika-ellenességbe torkollik, s legtöbbször a kommunizmus valamelyik helyi formájába. Az az izgalmas kérdés, hogy végül nem az Egyesült Államok lesz-e az, amely belesimul valamiféle hasonló mintázatba. Hiszen a kommunizmus már ott is felütötte a fejét, az iszlamo-kommunista Mamdani vezette New Yorkban éppen a magántulajdon közösségi tulajdonná való átváltoztatását (átmenetét?) tervezik – persze faji alapon is, hiszen a fehér ember bűnös! S mindeközben Nyugat-Európában a zöld anarcho-kommunisták már a tettek mezejére is léptek. Berlinben éppen a napokban maradt mintegy 50 ezer háztartás áram nélkül a szélsőbaloldali Vulkangruppe szabotázsakciója miatt – túlnyomórészt a tehetősebbek által lakott negyedekben. A Vulkangruppe a szegényebbektől „elnézést kért”.
Egy narko-kommunista diktátor lekapcsolása tehát mindenképpen pozitív. Az, hogy Venezuela szuverenitásával mi lett és mi lesz, az megint másik kérdés. Mégiscsak egy külföldi beavatkozás volt ez, még akkor is, ha Maduro átlépte azt a határt, amely a közönséges bűnözők világába vezet. A „chavismo” rendszere pedig egyelőre nem dőlt meg. S mindeközben a Nyugat idehaza nem áll valami jól a belföldi kommunizmus elleni küzdelemben…