Ezúttal egy személyes tapasztalatról szeretnék Önöknek beszámolni. Nem először hívnak valamelyik nemzeti ünnepünkön, vagy valamelyik jeles emléknapunkon beszédet mondani. „Megemlékezés”, „beszédet mondani” – kicsit unalmasnak, kicsit politikai huncutságnak tűnhet. Azonban az a tapasztalatom, hogy október 23-a vagy a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából akárhol is fordultam meg eddig az országban, illetve a Kárpát-medencében – legyenek azok a szatmári svábok falvai, egy kisváros Zalában, a Csallóközben egy MCC-s létesítmény vagy éppen Kárpátalján a magyar szellemi végvárak egyike – hogy egészen megható módon, méltósággal és ötletesen igyekeznek ezeket az alkalmakat megtartani. Egy 56-os színdarab a tatárszentgyörgyi iskolában; rajzverseny Kárpátalján; 56-os vetélkedő Százhalombattán – és sorolhatnánk. Budapesten is hasonlóak a tapasztalataim. Ilyen például a fáklyás felvonulás a XI. kerületben. És most ilyen volt a XVII. kerület által szervezett 1956-os ünnepség is, a Rákoskeresztúri Kegyeleti Emlékparknál, ahol a hagyományőrzők tették felejthetetlenné a képet. Ezúton szeretném kifejezni hálámat a kerület irányában, hogy részese lehettem a megemlékezésüknek és ezért közreadom az elmondott beszédemet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Nagyon örülök, hogy itt, a XVII. kerületben is szót emelhetek 1956 igazságáért és az 56-osok emlékéért. Manapság ugyanis számos félreértés vagy pontosabban szólva értetlenkedés övezi a mi forradalmunkat.
Az első, és itt időt nem vesztegetve rögtön a lényegre is térnék, az a következő: 1956-ot valamiféle összeesküvés, provokáció robbantotta ki, és azért volt az egész, hogy a magyaroknak megint túljárjanak az eszén. A második ilyen félreértés, hogy a Nyugat, különösen is Amerika nem hagyott minket cserben, hiszen soha nem bíztatott minket forradalomra, soha nem ígért semmit és egyébként sem tudott volna segíteni.
A harmadik, és ez a legzavaróbb, az a fölvetés, hogy mi értelme volt az egésznek?
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, menjünk sorban. Az első felvetés, tudniillik, hogy valamiféle konspiráció, cselszövevény előzte volna meg 1956-ot, azért ostobaság, mert akárki provokált volna, az biztos, hogy nem így tervezte. Az a robbanás, ami bekövetkezett, az egész világot megrázta. A magyar forradalom spontán volt, és meglepte a döntéshozókat mind nyugaton, mind keleten. A nyugatiak tudták, hogy valami forr, készülődik, de nem törődtek vele. Azok ott meg keleten, meg kiszolgálóik idehaza úgy gondolták, hogy gyorsan közbe tudnak lépni. Hegedűs András, az ifjúkommunista miniszterelnök, aki utóbb még a papírt is aláírta a szovjet csapatok behívásáról, így nyilatkozott, visszautalva a kelet-berlini 1953-as felkelésre: „Később ez a modell, tehát hogy egy felkelés tör ki, és a szovjet tankok megjelenésével ez viszonylag kevés véráldozattal azonnal megszűnik, nagyon erősen élt bennünk 1956. október 23-án is. Nem utolsósorban ez volt az oka, hogy belementünk és igényeltük a szovjet tankok megjelenését Budapesten.”
Hát ez a modell nem igazán volt sikeres idehaza. Csend-rend fegyelem helyett kaptak a nyakukba az elvtársak olyan forradalmat, hogy az egész világ arról beszélt, szó szerint. Olyan szabadságharcot, amelynek az emléke 1989-ig kísértette őket hideglelős rémálmaikban, sőt, bizonyos értelemben örököseiket a mai napig kísérti. Illyés Gyula, a nagy népi írófejedelem, amikor a forradalmi napokban tanácsot kértek tőle, hogy milyen kormány alakuljon, így fogalmazta meg: „Az legyen miniszter, aki gyalog végig mer menni a Nagykörúton.”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
A forradalom győzött, de kérdés, hogy miben bíztak a forradalmárok a szovjetekkel szemben? Nos, a saját erejükön kívül abban is, hogy valaki nyomást fog majd gyakorolni a kommunista világhatalomra, hogy valaki valamilyen módon majd közbeavatkozik. Erre engedtek következtetni az évek folyamán a légballonokról leszórt röplapok és a Szabad Európa Rádió adásai is. És persze, ezekben szó sem volt arról, hogy csináljatok forradalmat és hogy majd mi fegyveresen segítünk, de arról igen, hogy a szabadság milyen nagy dolog, és hogy gondolunk rátok.
Ezzel egy szabadságharcos ezt mondta utólag: „A vélemény az volt, hogy ha egy nagyhatalom polgárai egy ilyen intézményt felállítanak és működtetnek, akkor azzal akarnak is valamit… ha a nyugati rádiók mögött nem áll semmiféle erkölcsi vagy más erő, akkor ténykedésük nem más, mint cinikus üzleti vállalkozás…” Az események után pedig még a SZER belső elemzésében is felbukkant az önkritika: „Úgy hittük, hogy erősíteni kell a szabadság iránti hitet. De ezen már nem volt mit erősíteni. Helyette megmondhattuk volna az igazat…”
A forradalom első évfordulóján John F. Kennedy (akkor még csak szenátor) mondott beszédet: „Mi Nyugaton nem voltunk felkészülve a hatékony cselekvésre, nem voltunk hajlandóak határozottan cselekedni, nem voltunk képesek egységesen cselekedni. Azoknak, akik segítséget és a forradalom támogatását várták, csak távoli reményt és határozatokat kínáltunk. Azoknak, akik sürgető szívvel és ékesszóló nyelvvel könyörögtek, hogy szavainknak megfelelő tettek, ígéreteinknek megfelelő cselekedetek szülessenek, mi csak a kegyetlen kiábrándulást kínáltuk: a valódi segítségnyújtás-nélküli segítséget. Bizonyára voltak közöttünk olyanok, akik szenvedélyes odaadással vetették fel: Mit tehetünk? De mi nem tudtuk, mit tegyünk. Ezeket a gondolatokat nem pártpolitikai szellemben mondom el, mert ezek túlságosan alapvető és súlyos kérdések ahhoz, hogy pusztán politikai megfontolásokból tegyük fel őket. Nem mutatok keserűen vádló ujjal azok ellen sem, akik nem cselekedtek – hiszen indítékaik mindig is magasabb megfontolásokon alapultak, gyengeségeik pedig mindannyiunkban megvoltak, és vétkükben egy egész nemzetnek osztoznia kell.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Legvégül arról is szót kell ejteni, hogy mi értelme volt az egésznek. A mögöttes elgondolás világos volt: vissza akartuk szerezni a nemzeti függetlenségünket és el akartuk zavarni a kommunistákat. S ezen túl volt még valami: ki akartunk szállni a nagyhatalmi játszmákból. Idézek egy adatközlőt, aki 17 éves volt ’56-ban: „Ha Ausztriának sikerült 1955-ben, és az orosz-szovjet seregek elhagyták Ausztriát, akkor ez simán le fog zajlani velünk is, és hogy Magyarország semleges lesz. […] És azért volt az a tüske a társadalomban […] hogy Amerika cserben hagyott minket, mert azt képzeltük, hogyha Ausztriának sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülhetne.”
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a törekvés egy kis ország esetében mindig kockázatos, hát még Magyarország esetében. S ha ez így nem is szolgálhat ma modellként teljes mértékben, hiszen egy védelmi szövetség tagjai vagyunk, de valami hasonló talán igen. És most erre szeretnék kitérni, amikor arról beszélünk, hogy mi értelme volt az egésznek.
Örkény István – aki éppen 1956-ban hagyott fel a hithű kommunizmussal – még közvetlenül a második világháború után ezt jegyezte fel: „Félő, hogy e viharos évek megbontották a magyar közösségérzést… E kor magyarja talán végérvényesen és jóvátehetetlenül letépte fényes nemzeti bélyegét, egyarasznyi kört húz maga köré, szüleit és ivadékait ebbe a krétakörbe belehelyezi, és hallani sem akar átfogóbb felelősségérzetről”.
1956 tehát azt bizonyította, hogy nem „téptük le jóvátehetetlenül fényes nemzeti bélyegünket”. Hogy az idegen ideológiákkal szemben igenis létezik, létezhet a nemzeti közösség – hogy nemcsak emberként, de magyarként is van keresnivalónk ezen a világon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
A nemrég elhunyt Kozma Imre atya, aki 1989 nyarán tevékeny részt vállalt az NDK-s disszidensek ellátásából, így foglalta össze az akkori, tehát 1989-es magyar dilemmákat: „A politika szemszögéből nézve 1989-ben megszólíttatott egy nemzet, amelynek történelme során nem mindig sikerült jól válaszolnia, és most jó választ adott.”
Méltó lezárása volt ez a magyarokra nézve gyászos huszadik századnak – a Magyar Tragédiának. De mi köze ennek 1956-hoz? A huszadik század talán legkellemetlenebb igazsága az volt, hogy miközben számos nagyhatalom fennen hirdette a szépen hangzó szólamokat a népek közötti egyenlőségről, megbékélésről, felszabadításról, valójában a kisebb nemzetek sorsa mindössze felülről elrendezendő ügynek számított. Mások igényeihez szabtak minket formára. Nos, 1956 ebben különbözött az egész huszadik századtól. Nem vártunk arra, hogy „a politika szemszögéből nézve megszólíttassunk”. Mi magunk szólítottuk meg a világpolitikát. A saját sorsunkat akartuk együtt, külső befolyás nélkül elrendezni.
1956 értelme tehát az, hogy lehet közös nemzeti célunk, ami nem kevesebb, mint a szabadság kivívása és megtartása. A szó szoros értelmében vett nemzeti önrendelkezés. Amikor nem csak passzívan tűrjük el a sorsunk. Amikor nem akarunk a nagyhatalmi játéktérben a kis nemzetek számára feltett hamis kérdésekre szükségszerűen és eredendően rossz választ adni. Hanem a saját világunk igényeire rímelő kérdésekre próbálhatunk saját választ adni.
1956 azt jelenti, hogy nincsenek „kis népek”. Ez volt a forradalom értelme.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
(Az első két kép saját felvétel, a többi három Szakács Zsuzsa fotója, akinek ezúton is köszönöm a képeket.)