Magyarországon 1956-ban három közép-európai ország foglalkoztatta az emberek fantáziáját. Az egyik természetesen Lengyelország volt. A magyar-lengyel barátság régi gyökerekkel bír, a XIX. században hasonló szabadságharcaink voltak, és a XX. században mind a két világháborúban megnyilvánult ez a barátság. 1956-ban is nagyon tetszett a magyaroknak, hogy a lengyelek a nemzeti függetlenségükért akarnak kiállni, amit persze úgy mondtak, hogy a szocializmust a saját úton akarják építeni. „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat” – kiabálták a felvonulók.
A zágrábi kiállítás „nyitóképe”
A másik ország Ausztria volt. 1947-ben, a második világháborút lezáró párizsi békeszerződésben a szovjetek jogot kaptak arra, hogy Magyarországon csapatokat állomásoztassanak, úgymond azért, hogy az ausztriai megszálló erőikkel kapcsolatot tarthassanak. Éppen ezért az 1955-ös osztrák államszerződés megkötését és a szovjet csapatkivonást hallatlan érdeklődés övezte Magyarországon, bár a szovjetek éppen ekkor újabb dokumentumot írtak alá a Magyar Népköztársasággal a csapatok állomásoztatásáról, az emberek reménykedni kezdtek. „Ha Ausztriának sikerült 1955-ben, és az orosz-szovjet seregek elhagyták Ausztriát, akkor ez simán le fog zajlani velünk is, és hogy Magyarország semleges lesz. […] És azért volt az a tüske a társadalomban […] hogy Amerika cserben hagyott minket, mert azt képzeltük, hogyha Ausztriának sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülhetne.” – áll egy interjúalany szövegében, aki 17 éves volt ’56-ban.
A harmadik pedig Jugoszlávia. Jugoszlávia már a második világháború után népszerű volt Magyarországon, és Tito marsallt 1947. december 6-i budapesti látogatásán óriási tömeg várta. A kommunista párt központi lapjában óriási cikkek jelentek meg a látogatás dicsőítésére, és volt közöttük egy érdekes címet viselő írás is. A cím így hangzott: „Az új nagyhatalom”, és ebben nem egyszerűen Jugoszláviára gondoltak, hanem a teljes közép-európai régió összefogásáról írtak. A nagy barátkozásnak azután a szovjetek döntése vetett véget, amit Sztálin-Tito szakításként ismerünk. Magyarországon Rákosi, akinek rokonai éltek egyébként a Vajdságban, különösen is kihasználta a helyzetet, hiszen egy jónak tűnő szerepet talált magának a kommunista blokkban: Magyarország frontország lett, az áruló Jugoszláviával szembeni bástya. Ez 1953-ig tartott, és 1956 nyarára már jelentősen megváltozott. 1956 nyarán ráadásul a magyar vezetés valamilyen, általam ismeretlen okból Hunyadi-emlékünnepségeket szervezett, a törökök elleni nagy belgrádi diadal 500. évfordulóján, s ebben ismét a magyar és a délszláv népek összefogását hangsúlyozták a külső hódítókkal szemben.
A „jugoszláv út” azért volt egy bevett fogalom Magyarországon, mivel a legnagyobb sérelem abban érte az embereket, hogy megfosztották őket nemzeti hagyományaiktól, és a szovjet modell szolgai másolását írták elő. Ezzel szemben sokan, főként a reformkommunisták, úgy látták, hogy a jugoszláv modell alapján a nemzeti sajátosságokat figyelembevéve is lehetne építeni a szocializmust. Másoknak az tetszett, hogy ott nincsenek szovjet csapatok. Megint másoknak a jugoszláv semlegesség. Október 25-én küldött Dalibor Soldatić táviratot küldött a Parlament előtti vérengzésről: „Két alkalommal is telefonáltak a nagykövetségünkre, és beavatkozást kérnek a vérontás elkerülése végett„. Közölte: déli 1 órakor mintegy ezer tüntető érkezett a követséghez, „tekintélyes polgárok és munkások„, a Himnuszt énekelték, és Titót éltették. Annak a kívánságuknak adtak hangot, „miszerint a jugoszláv kormány kérje az ENSZ-et, hogy az idegen csapatok hagyjanak fel azon magyar polgárok magyar területen való gyilkolásával, akik békésen és fegyelmezetten kifejezésre juttatják, hogy követelik a saját szabadságukat”.
Ehhez mérten kell látnunk Tito kettős szerepét. Először üdvözölte a magyar forradalmat, úgy látta, hogy a már száműzetésben levő Rákosi Mátyás establishmentje végleg a süllyesztőbe kerül. Utána viszont egyetértett Hruscsovval abban, hogy rendet kell csinálni. És éppen Tito és Hruscsov brijuni tárgyalásain hozakodtak elő a jugoszláv elvtársak azzal, hogy legyen Kádár János az új magyar vezető. Nagy Imrével és társaival szemben is kétarcú politikát folytattak, de erről nagyon hosszan lehetne beszélni. Jellemzőnek tekinthetjük tehát Tito november 11-i beszédét: „Bekövetkezett a spontán felkelés, amelyben a kommunisták akaratukon kívül is együtt voltak a különféle reakciós elemekkel […] Az általános felháborodás és egy klikk elleni felkelés az egész nép felkelésévé vált a szocializmus és a Szovjetunió ellen.” De, és a lényeg mindig a „de” után következik, Tito a szovjet beavatkozást a kisebbik rossznak nevezte. „Mindig azt fogjuk mondani, hogy az idegen katonai beavatkozás ellen vagyunk, de mi most itt a kisebbik rossz? A káosz, polgárháború, az ellenforradalom, az újabb világháború vagy az ott tartózkodó szovjetek intervenciója. Az előbbi katasztrófa, az utóbbi hiba. Akkor elvtársak, ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt. [..] Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja. Már az sem érdekli, hogy milyen függetlenségért harcol, hogy az országba visszajön a burzsoázia és visszaáll a régi reakciós rendszer, csak hogy kivívja nemzeti függetlenségét.”
Ez volt tehát a hivatalos jugoszláv álláspont. Decemberben még a „Magyar Szó” Újvidéken megjelenő magyar napilap tudósított a magyarországi passzív ellenállás egyik jelentős aktusáról, a nők tüntetéséről. „Az asszonyok csaknem két és fél órán át vonultak a síremlék előtt, elhelyezték a síron virágcsokraikat, s a Himnuszt énekelve távoztak. Egyesek a zászlókat is otthagyták. Az idő borult és ködös volt. Néhány mellettem állá magyar tiszt szemét könnyek borították el. […] Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: »А magyar anyák — hőseinknek«.” – olvasható a cikkben.
Számos jugoszláviai értelmiégi fejezte ki szimpátiáját a forradalom mellett. a vajdasági Veljko Petrović egyik magyar barátjának írt levelében így fogalmazott: „a magyarok az óriási anyagi veszteségek dacára csak nyertek ebben a kétségbeesett küzdelemben […] megrázták az emberiséget!” Egy másik szerb, Dobrica Ćosić 1956. október 22-én érkezett Budapestre, a Magyar Írószövetség vendégeként. A forradalom idején papírra vetett naplójegyzeteit a belgrádi Borba és az újvidéki Magyar Szó még abban az évben folytatásokban adta közre, Hét nap Budapesten címmel. „Szerbek, ne kérkedjetek melldöngetve a hősiességetekkel, láttam én Budapest utcáin, mi az a mitikus bátorság” – írta többek között Ćosić.
Jugoszláviában tehát bizonyos szimpátia övezte a forradalmat. 1956-ban ugyanakkor élénk érdeklődés övezte Horvátországban is a magyarországi eseményeket. Dorde Zelmanovic a Vjesnik újság tudósítója objektíven és egyúttal rokonszenvesen tudósított az eseményekről. A Narodni List november 6-i számának kommentárja némi távolságtartással de kedvezően számolt be a szovjet katonai beavatkozásról, s támogatásáról biztosította Kádárt és kormányát a „szocializmus megvédéséért” folytatott küzdelmében. A másnapi szám viszont közölte a francia írók felhívását, amelyben egyszerre ítélték el a szuezi brit-francia-izraeli beavatkozást és a magyarországi szovjet intervenciót. A kétarcúság tehát a korabeli hivatalos horvát sajtóban is érzékelhető volt.
Három szöveget szeretnék idézni, amelyek az emigrációban születtek. Igaz, a horvát emigráció egyes köreit sok esetben olyanok határozták meg, akik adott esetben nem valami fényes szerepet töltöttek be az usztasa mozgalomban vagy éppen a Független Horvát Állam fennállása idején. Mások természetesen (pl. a parasztpártiak) nem ide tartoznak. Mégis, a jelentős horvát emigráció hangját is érdemes megismernünk 1956 kérdésében. Az első idézet a müncheni Hrvatska drzava című lapból van, s a szerző a következőket vetette papírra: „tudjuk, hogy az emberek az erőszak ellen keltek harcra, és hogy a kiontott vér soha nem marad következmények nélkül a történelemben. A szenvedő nép lelkében bekövetkezett spontán robbanás kapcsán fölösleges racionálisan töprengeni afelett, hogy alkalmas volt-e a pillanat a felkelésre, vagy jól megválasztották-e a módszert.”
A második az Exiled Europe Review című amerikai kiadványból származik: „A nagy történelmi vihar első és azonnali hatása az volt, hogy elsöpörte a faji, vallási és politikai különbségeket a magyar és nem-magyar emigránsok között… hogy példátlan egységnek és szolidaritásnak adjon helyet. A harcoló Magyarország hirtelen a szabadság élharcosává vált a szemükben,… eszméik igaz jelképévé. A történelem viharcsapásait ők is érezvén, a korábbi ellenségekből fegyvertársakká lettek. Ami óriásoknak évekig nem sikerült, a magyarok néhány nap alatt a kommunizmusra, létezése óta a legnagyobb csapást mérték… megmutatván a világnak, hogy egy nemzet nagysága nem az anyagi vagy számszerű erejéből adódik, hanem szelleméből és hagyományaikból. Ilyen érzésektől fellelkesülve szlovákok, horvátok, románok, kitelepített németek és magyarok hirtelen ismét testvéreknek érezték magukat.„
Az utolsó idézet az amerikai horvát emigráció egyik lapjában jelent meg: „Horvátok mindenütt, az otthoni némaságban és a szabad külföldön, mind forrón üdvözölték a hősies magyar szabadságharcosokat, akik a forradalom utolsó heteinek haláltusájában az egész civilizált és szabad világ együttérzését és nagyrabecsülését kiérdemelték. A Horvátország és Magyarország közötti történelmi nézeteltérések ellenére ma, mint korábban sohasem, a horvát nép mély csodálatát fejezi ki a magyar népnek. A magyar mártírok vérével öntözött földből előbb-utóbb a szabadság virágai nyílnak, és a szabadság új korszakát nyitják meg a Duna völgyében, melynek népei, reméljük, a szabad és független országok hatalmas közösségéhez csatlakoznak a Baltikumtól az Adriáig terjedő térségben.” (A New York-i Croatia Press, 1956. novemberi számából.)
Egy nemrég elhunyt nyelvész professzor, Nyomárkay István, aki a Horvát Tudományos Akadémia tagja is volt, egyszer megkérdezte egy horvát barátját, hogy volt-e már Budapesten. Erre azt a választ kapta: Még nem és azért nem, mert Budapest olyan közel van Zágrábhoz, hogy bármikor elmehetek. Erre rímel egy szerb emigráns megjegyzése, aki 1956. november 2-án egy ausztriai újságban ezt írta rólunk, magyarokról: „Oly közel voltak hozzánk, és mi mégsem értettük meg őket”.
Magyarok és horvátok közel vannak egymáshoz.
Legyünk tényleg közel!
(Felhasznált irodalom: Sokcsevits Dénes: Az 1956-os magyar forradalom a horvát sajtó tükrében, in: Limes, 2006/3.sz., a Hunnia folyóirat 1996/83.sz. megjelent „Szemelvények a magyar forradalomról” c. gyűjtése; Csikós Gábor (szerk.): Forrásvidékek – Visszaemlékezések a 20. századra, Nemzeti Emlékezet Bizottsága-ELKH BTK, Bp., 2022; Máthé Áron – Rafał Reczek – Stanisław Jankowiak – Rafał Kościański: A szabadság városai. Poznań és Budapest – 1956, IPN Varsó, 2021.)