A történészek gyakran vitatkoznak, hogy melyik év számít a második világháború fordulópontjának. Van, aki szerint már 1940-ben, az angliai (légi)csata idején kiderült, hogy Hitler képtelen lesz programját véghez vinni. Mások 1941-et, a moszkvai kudarcot tartják egy olyan eseménynek, amelynek kapcsán Hitler is tette olyan megjegyzést, hogy a győzelem számára majdnem lehetetlenné vált. Közkeletű vélekedés szerint 1942, az el-alameini és a sztálingrádi, illetve a midwayi csaták jelentették a fordulópontot. Mások 1943-at, a kurszki német vereséget gondolják olyan pillanatnak, ami után Németország végleg elveszítette a kezdeményezést – kicsit korábban pedig, 1943 „fekete májusában” az atlanti-csatában is döntő csapást szenvedett.
Könnyen lehet azonban, hogy 1944 volt végül is a döntés éve: végleg elúszott a német-szovjet különbéke lehetősége, sikertelen volt a Hitler-elleni merénylet, s Európa sorsa is annyiban eldőlt, hogy sikeresen szálltak partra a brit-amerikai-kanadai erők Normandiában, s így a kontinens nyugati fele megmenekült a szovjetizálástól és az amerikai nagyhatalmi övezetbe került. Számos kisebb ország sorsa is eldőlt: Finnország sikeresen állította meg a szovjet offenzívát és ezután sikeresen fordított hátat a tengelyhatalmi szövetségnek; Románia augusztus 23-i fordulata sajnos gyászos következményekkel járt ránk nézve, csakúgy, mint a magyar elit képtelensége a kiugrásra október 15-én. A nagy világháborús viharban tehát a kis nemzeteknek a saját küzdelmeiket is meg kellett vívniuk.
A nyolcvan évvel ezelőtti események közül most következő sorozatunkban néhány olyan kis nemzet világháborús történetét és 1944-es fordulatát idézzük föl, amely a magyar olvasó számára talán nem annyira ismertek, viszont talán nem tanulság nélkül valók.
A Balli Kombëtar (Nemzeti Front) gerillái bevonulnak a koszovói Prizren városába (Wikimedia)
Albánia történelméről a magyar olvasóknak általában csak Hunyadi szövetségese, Szkander bég (Kasztrióta György); Zog király és Apponyi Geraldine románca; illetve Enver Hodzsa véres bohózattá fajuló kommunista diktatúrája ugrik be. Most azonban nézzük meg az albánok sorsát a második világháború folyamán! Albániát 1939. április 7-én, tehát a második világháború kitörése előtt csaknem fél évvel szállták meg az olasz csapatok. Élénk gyarmatosító munkába kezdtek, amely az építkezések és beruházások mellett az elnyomás és üldözés politikáját is magában foglalta. Jugoszlávia és Görögország veresége után, 1941-ben királyi dekrétum határozta meg „Nagy-Albánia” új határait, egykori szomszédjai rovására, de a túlnyomórészt albánok lakta területekre terjesztve ki az albán határokat. Az ellenállás természetesen ettől még nem szűnt meg, és hamarosan megjelentek a jugoszláv kommunista párt által támogatott albán kommunisták is. Amikor 1943-ban Enver Hodzsa az Albánia Kommunista Pártjának vezetője lett, „egy olyan stratégia megvalósításába vágott bele, amely egyrészt a háború megnyerését jelentette, másrészt, ami fontosabb, a hatalom megtartását a háború után is. […] Hodzsa meg volt győződve arról, hogy a Szövetségesek győzelme csak idő kérdése. Ezért arra irányította erőfeszítéseit, hogy megőrizze pozícióját és hogy elhárítson minden akadályt az elől, hogy a háború után hatalomra kerüljön [az országban].”[1] Albániában 1942 szeptemberében jött létre a kommunista párt meghatározó közreműködésével a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (Lëvizja Nacional-Çlirimtare vagy Lëvizja Antifashiste Nacional-Çlirimtare, LANÇ), amely a megszokott népfrontos mintát követte: a kommunisták voltak a hangadók és az irányítók, miközben csak egy kisebbséget képviseltek ebben az ernyőszervezetben. Kicsit később, novemberben jött létre Balli Kombëtar nevű másik ernyőszervezet is, amely magyarul egyszerűen a Nemzet Frontja vagy Nemzeti Front. Nagy különbség eleinte nem volt a két szervezet kimondott céljai között – tudniillik, hogy megszabaduljanak az olasz megszállóktól – de a Balli Kombëtar elvetette az együttműködést a jugoszláv kommunista partizánmozgalommal, miközben Enver Hodzsáék táborában jugoszláv kommunista instruktorok voltak. A Balli Kombëtart meghatározó nacionalista politikusok természetesen Koszovó kapcsán vélték úgy, hogy bármi, ami délszláv, halálos veszedelmet jelent az albánokra nézve. Ráadásul a szervezet Albánián kívül nemcsak Koszovóban, hanem az albánok lakta, az olaszok és később a németek által is támogatott Nagy-Albániához tartozó egyéb területeken is aktív volt (Nyugat-Macedónia, Epirusz, Dél-Montenegró, Szandzsák). A különbség a rejtett célokon kívül a szervezettségben és a tudatosságban rejlett: miközben a kommunisták vezette Felszabadítási Mozgalom irányítását összefogták a kommunista párt tagjai és a kiválasztott társutasok, a Balli Kombëtar laza tömörülés volt, számos régivágású, a közéletet még az oszmán időkben megismerő káderrel. Ebből következően jóval kevésbé voltak céltudatosak és nem is tűntek annak – ráadásul a két szervezet között Koszovó kérdése a szakításhoz vezetett el. A britek alapvetően a Nemzeti Felszabadítási Mozgalmat támogatták, de szorgalmazták, hogy a két szervezet állapodjon meg. 1943 augusztusában együttműködési megállapodást kötöttek, amelyben önrendelkezést követeltek valamennyi albánok lakta terület lakosai számára, ami a gyakorlatban Koszovó kérdését jelentette. Ez elfogadhatatlan volt a jugoszláv kommunisták pártfogását bíró albán kommunisták számára. Enver Hodzsa sürgetésére elutasították az egyezményt, megbélyegezték a Balli Kombëtart és fegyveres harcot indítottak ellenük a teljes népfrontos ernyőszervezetük, a Felszabadítási Mozgalom bevonásával. Milovan Gyilasz egyenesen „albán fasisztáknak” titulálta a Balli Kombëtart.[2] A küzdelem tehát a kommunisták uralta Felszabadítási Front és a Balli Kombëtar között megindult. Az olasz kapituláció után azután a németek alkut ajánlottak a Balli Kombëtar részére: elismerik az albán etnikai határokat „Nagy-Albánia” határaiként, cserében a nacionalisták segítenek a partizánmozgalom, vagyis a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom elleni harcban. Az eleve is antikommunista beállítottságú Balli Kombëtar nem sokat habozott: képtelenség volt ellenállni a nemzeti beteljesülést ígérő csábításnak. A „ballisták” a németek oldalára álltak, s komoly összecsapások vívtak (nem is sikertelenül!) az albán partizánmozgalom erőivel, de ugyanúgy például az epiruszi görög nacionalista csoportokkal is.
1944 a döntés éve volt Albániában. A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom kapta a fegyvereket és a muníciót a britektől, az amerikaiaktól, és a jugoszláv partizánoktól is valamicskét. A „ballisták” részére viszont egyre kevesebb anyagi támogatás érkezett a németektől, akik ráadásul az ősz folyamán ki is ürítették a Balkán legnagyobb részét. A kommunisták vezette Felszabadítási Mozgalom elérkezettnek látta az időt és nem is annyira a német erők elleni támadásra koncentrált, mint inkább a „ballisták” elleni harcra. A Balli Kombëtar Koszovóban is vereséget szenvedett, itt a jugoszláv partizánerők vonultak be – de viselkedésük nyomán 1944 decemberében felkelés tört ki, amit teljes egészében csak 1945 júliusára tudtak a jugoszláv fegyveres erők felszámolni. 1998-ban Abaz Ermendzsi, a Balli Kombëtar egyik vezetője egy interjúban a következőket mondta: „[A kommunisták] mindenképpen találtak volna valami mást, hogy megtámadják a Ballit. A kommunistákat támogatta mind a Kelet, mind pedig a Nyugat akkoriban. Még a britek és az amerikaiak is támogatták őket. Vajon ez szándékos volt, vagy nem, vajon felfogták-e hogy mit csinálnak, vagy nem… nem tudom. Ahogyan Atatürk mondta egy amerikai újságnak egy évvel a halála előtt: »A Nyugat soha nem fogja megérteni a kommunizmust.«”[3]
Vajon tényleg nem értették?
[1] Blendi, Fevziu: Enver Hoxha. The Iron Fist of Albania, I.B.T auris-Bloomsbury Publishing, London−New York, 2016., 65.
[2] Bernd, Jürgen Fischer: Albania at War, 1939–1945. C. Hurst & Co. Publishers, 1999. 133.
[3] Idézi: B. Fevziu: i.m., 2016. 78.