Nyolcvan évvel ezelőtt a második világháború teljes erővel tombolt. A németek veresége immár bizonyossággá vált, s a nagyhatalmak összecsapásának árnyékában a kisebb nemzeteknek meg kellett próbálni a helyüket megtalálni a kialakuló új hatalmi struktúrában, illetve a leendő béketárgyaláson pozíciókat biztosítani. Ezt számos esetben polgárháborúk veszélyeztették, amelyek a mai napig élesen megosztják egy-egy közép-európai vagy balkáni ország történelmi emlékezetét.
Közép-Európa legnagyobb területű állama Lengyelország volt – az az ország, aamely ellen az egész világháború elindult, s amelyet mind a német-, mind pedig a szovjet stratégia kiiktatandó ellenfélként illetve veszélyforrásként azonosított.
A Honi Hadsereg plakátja
Az 1939-es német-szovjet közös műveletek nem kizárólag a fegyveres ellenállás megtörését és az ország megszállását célozták: a két totális hatalom képviselői Zakopanében találkoztak, hogy a lengyel elit- és értelmiség megsemmisítéséről tartsanak konferenciát. Mindeközben megszállási politikájukat igyekeztek elfogadtatni a társadalom egyes csoportjainak irányában: „A hivatalos propaganda egyébként a lengyel munkás és paraszt rétegeket is (gyakran igen sikeresen) kijátszotta a korábbi elitek ellen, a társadalom alsó rétegét a felemelkedés lehetőségével és az elkobzott földbirtokból való részesedéssel csábítva. […] Akiket [a szovjetek] először el akartak tüntetni, azok elsősorban a hazafias értelmiségi elit-, a függetlenséget támogató politikai csoportok-, földbirtokosok-, az állami adminisztráció-, a rendőrök-, a lengyel hadsereg tisztjeinek- és a katonai telepeseknek a soraiból kerültek ki. A cél az volt, hogy ne csupán a szovjet uralmat erőszakolják rá a térségre, hanem meghódított területek egykori lengyel jellegének minden nyomát eltüntessék.” (Maciej Korkuć: The Fighting Republic, Poland 1939-1945). A németek sem voltak teljesen sikertelenek: „A lengyel értelmiség kétségtelenül az a társadalmi réteg, amelyet ma Lengyelországban a legjobban üldöznek, és ez alól sem a szakma, sem az anyagi vagy társadalmi helyzet nem jelent kivételt. Úgy tűnik, hogy a cél ennek az osztálynak a teljes megsemmisítése, hogy megakadályozzák, hogy lázadásra buzdítsa és a lázadásban vezesse a nemzet többi részét. […] A Lengyelország eleste utáni első öt hónapban a parasztok sokkal jobban jártak, mint az ország bármely más osztálya. A Varsó környéki parasztok keresete magas volt, mert az éhező város megfizette az általuk követelt élelmiszerárakat. Ebben az időszakban a parasztok elégedettek voltak, és hajlamosak voltak jó szemmel nézni a németekre, különösen azért, mert a németek sokkal nagyobb toleranciával bántak velük, mint a városok lakosságával.” („Lengyelország a náci uralom alatt”, T.H. Chylynski amerikai alkonzul jelentése, 1941. november 13.)
Az 1939-es lerohanás után fordulópontot jelentett 1941, a német-szovjet háború kezdete, amikor is rövid időn belül kizárólag a németek kezébe került az összes lengyelek lakta terület. S hiába voltak bizonyos engedmények a lengyel parasztgazdák irányába a Német Birodalom szerves részeként kezelt lengyel Főkormányzóság terülén, s hiába működött az úgynevezett „kék rendőrség”, a kollaboráns közrendvédelmi hatóság, a németek brutalitása, lengyelek iránt lépten-nyomon kimutatott megvetése, a rekivrálások, az önkényeskedések, és menetrendszerű- viszont véletlenszerű kivégzések meghozták az „eredményt”: nyugodtan mondhatjuk, hogy a lengyelek, mint nép, egyöntetűen állt szemben a németekkel. Mivel a szovjetek alaposan bemutatkoztak, s még korábban, a lengyel állam újjászületésének (1918-1921) időszakában vívott lengyel-szovjet háború nemzeti szempontból sorskérdés volt, most a világháború során a lengyel kommunista partizánerők nem voltak meghatározóak. Az önvédelmi céllal létrejött „parasztzászlóaljakat” csak a kommunista párttörténetírás sorolta utóbb a „partizánmozgalom” körébe; másfelől a nemzeti ellenállóegységek sokáig nem voltak egységesek, bár kétségtelen, hogy a londoni emigráns kormány felügyelete alatt létező Honi Hadsereg (Armija Krajowa, AK) volt a legmeghatározóbb. A lengyel ellenállóknak nemcsak a németekkel kellett megküzdeni, hanem elsősorban az ukrán szélsőséges mozgalom gerilláival (sőt, sokszor a lengyel kisebbséget mészárló ukrán lakossággal is), illetve északon a különböző litván fegyveres csoportokkal is.
Az 1944-es év Lengyelország és a lengyel szuverenitás szempontjából is döntő volt. 1944. január 4-étől a következő év első napjaiig tartott a lengyelek nemzeti felkelés-sorozata, amely a Honi Hadsereg „Vihar” fedőnevű hadműveleteként ismerünk. A hadművelet koncepcióját még 1942-ben kezdték el kidolgozni, s azon a feltételen alapult, hogy a német haderő vereséget szenved a keleti fronton. 1943 novemberére a lengyel gerillahadsereg, a Honi Hadsereg vezérkara elkészült a végleges tervekkel, amelyek szerint a hadműveletre három szakaszban kerül sor: először az 1939-es lengyel−szovjet határtól nyugatra, az úgynevezett „Keleti Végvidéken” kerül sor, Vilniusra (akkor: Wilno) és Lembergre (akkor: Lwów) támaszkodva. A második szakaszban az úgynevezett Curzon-vonaltól, vagyis az etnikai lengyel többség keleti határától a Visztuláig terjedő területen kerül sor, majd a harmadik ütemben a többi területen is kibontakozik az általános nemzeti felkelés. A „Vihar” hadművelet keretében a Honi Hadsereg gerilla-erői nyíltan színre lépnek és a földalatti állam egyszeriben a felszínen kezd el működni, s így várják be a szovjeteket. A „Vihar” központi eleme lett volna Varsó felszabadítása, végül azonban az augusztus 1-én kirobbantott felkelés egyfajta kétségbeesett cselekvéssé vált, a lengyel szuverenitás kinyilvánításának utolsó esélyeként értelmezett a lengyel nemzeti ellenállás.
Az egész kérdéskör természetesen a Szovjetunióval szembeni viszonyrendszerről szólt. Miközben aktuálisan a fegyveres harcot a német megszállók ellen kellett megvívni, a harc célja az azonnali felszabadításon túl a Szovjetunióval szembeni a háború utáni szuverén pozíció megszerzése volt. Az emigráns lengyel kormány és általában a lengyelországi ellenállók természetesnek vették az 1939 szeptembere előtti lengyel−szovjet határ visszaállítását. 1944-ben derült ki, hogy nemcsak a határ lesz ott, ahol a Molotov−Ribbentrop paktum és annak kiegészítő megállapodásai rögzítették, hanem az is, hogy a jogfolytonosságot-, és a nemzeti szuverenitást képviselő londoni emigráns kormány és a hazai terepen működő földalatti állam helyett a szovjetek hoznak létre egy másfajta Lengyelországot. A szovjet partizánok és a lengyel gerillák között már korábban megkezdődtek az összecsapások, amelyeket jellemzően a szovjetek kezdeményeztek. 1943-ban Moszkvában létrehozták a Lengyel Hazafiak Uniója, a kommunista Wanda Wasilewska vezetésével. Ezzel párhuzamosan megszervezték a saját lengyel haderejüket is, a Lengyel Néphadsereget, amelynek tisztikara eleinte jelentős részben szovjet káderekből állt, tekintettel arra, hogy Katynban előzőleg a szóba jöhető lengyel tisztek nagy hányadát agyonlőtték, a megmaradtak egy része pedig Anders tábornokkal távozott 1942 folyamán Iránon keresztül. A szovjetek hamarosan sikeresen bővítették az irányításuk alatt álló lengyel haderőt egy tábori hadsereg erejére, amelyet a lengyel vezénylő tábornokról Berling-hadseregnek is neveztek. Az emigráns kormány felügyelete alatt álló Honi Hadsereg és a szovjetek Néphadserege között nem került sor összecsapásra, a Vihar hadművelet során a Honi Hadsereg előbukkanó egységeit maguk a szovjetek fegyverezték le és vettették fogságba. 1944. július 22-én Chełm városában a szovjetek irányításával megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság, ami tulajdonképpen ellenkormány volt. Néhány nap múlva Lublinban rendezkedtek be, s ettől kezdve „lublini kormány” néven is emlegették őket.
Mindezek fényében kell értelmeznünk a varsói felkelést, amely a legitim lengyel kormány és a földalatti állam utolsó kísérlete volt a lengyel szuverenitás helyreállítására. Nem véletlen, hogy ma a Varsói Felkelés Múzeumában a következő felirat fogadja a látogatót: „Szabadok akartunk lenni, és nem akartunk tartozni a szabadságunkért senkinek!”, amit Jan Stanislaw Jankowski, az emigráns kormány lengyelországi főképviselője mondott az eseményekről. A varsói felkelés tragédiáját ezen a helyen nincs lehetőség részletezni, mindössze arra kell utalni, hogy a németek és a szolgálatukban álló orosz (!), ukrán és más „keleti” (pl.kalmük) kollaboráns egységek csaknem 200 ezer civil lakost végeztek ki, és a németek (Hitler kifejezett utasításai szerint) szisztematikusan lerombolták a várost. A várostól nem messze állomásozó magyar huszárhadosztály – amelynek parancsnoka Lengyel Béla tábornok korábban varsói katonai attasé – tevőleges segítséget nyújtott a felkelők részére. Az erkölcsi, illetve anyagi segítség mellett információkkal és manőverekkel (pl. folyosó nyitásával) segítettek a Varsóban küzdő lengyeleket, sőt, a felkelők soraiba több tucat magyar honvéd is beállt, akik közül sokan életüket is áldozták. Lengyel Béla tábornok tárgyalásokat folytatott az átállásról, azonban lengyel tárgyalópartnerei nem tudtak biztosítékot nyújtani arra, hogy végül a szovjetek nem hurcolják hadifogságba a hadosztályt.[1]
A Vihar hadművelet összességében kudarc volt, bár számos esetben értek el helyi sikereket a Honi Hadsereg hadosztályai, akár a Vörös Hadsereggel, sőt, akár a szovjet partizánokkal együttműködésben. A közösen megvívott ütközetek után a Vörös Hadsereg és az NKVD az említett módon lecsapott a Honi Hadsereg gerilláira, egy részüket besorozták a saját lengyel „Néphadseregükbe”, más részüket a szovjet lágerekbe hurcolták. 1945 januárjában a londoni emigráns kormány végső kétségbeesésben feloszlatta a Honi Hadsereget, de számos gerillaegység úgy döntött, hogy most már végigcsinálják a küzdelmet. A „Kiátkozott Katonákat” a továbbiakban bűnözőként kezelte az országot megszerző kommunista kormányzat. 1989-et megelőzően a hivatalos lengyel kommunista emlékezetpolitika „bandaharcokról” beszélt.[2] 1945 őszén a magyarországi spanyol polgárháborút megjárt balos-kommunista veteránok szövetségének egy delegációja látogatott Varsóba, a „spanyolos” nemzetközi kongresszusra. A Tömpe András és Rajk László vezette küldöttség beszámolójában olvashatjuk, hogy addig nem tartanak választást Lengyelországban, amíg a „reakcióval teljesen le nem számoltak”, a hadsereg tisztikara teljesen új, vannak politikai tisztek, „elzárták a reakciósok elől a nyílt politikai szervezkedés lehetőségét”; illetve, ami témánk szempontjából a lényeg: „kényszerítették a reakciót arra, hogy politikai fedezékéből előbújva banditizmusban fejthessen csak ki tevékenységet”.[3] Visszatekintve pedig a Magyar Rendőr magazin egyik 1968-as számában például így számolnak be a „banditizmusról”: „Az évekig tartó véres bandaharcok több mint másfél évtizede befejeződtek, s azóta jó közrend és szilárd közbiztonság van az országban. A harcok emlékét sok helyen őrzik az ezrével hősi halált halt rendőrök és milicisták emlékművei. A harcok nyomai, illetve eszközei most a kriminalisztikai kabinetekben találhatók, ahol sok — félelmetes variációjú — fegyverzet és gyilokszerszám halmozódott fel. Ezek segítségével könnyen azonosíthatják a bűncselekmények eszközeit. Ma már viszonylag csak kis számban fordulnak elő a felfegyverkezve elkövetett erőszakos bűncselekmények.”[4] Ez az elbeszélésmód a megbélyegzés, a szándékos bagatellizálás és a „köztörvényesítés” jellemzőivel rendelkezik.
Ma azonban világosan látszik, hogy a szovjet megszállás és a kommunista uralom ellen küzdő gerillák hősök voltak, s a velük szemben álló milicisták viszont egy külső nagyhatalom kollaboránsai. Messzire vezető kérdés lenne eldönteni, hogy vajon itt volt-e szó polgárháborúról, vagy valami másról. Nos, 1944-ben még biztosan nem. Ami a későbbieket illeti, ha elég tág meghatározást alkalmazunk, akkor akár lehet szó erről is: „A polgárháború egy olyan erőszakos konfliktus, amelyet egy országon belül két szervezett csoport vív azért, hogy megragadja a hatalmat a térség központjában, vagy hogy megváltoztassa a kormányzat politikáját.”[5] Valójában az idegen megszálló csapatok jelenléte és az, hogy az egyik fél – a Lengyel Népköztársaság – ennek a külső hatalomnak volt alávetve, kizárja, hogy klasszikus értelemben vett polgárháborúról beszéljünk.
[1] Tischler János – Wingert, Arkadiusz: Polaczy to nasi przyjaciele. Wegrzy i poswstanie Warsawszkie 1944 / A lengyelek a barátaink. A magyarok és a varsói felkelés. Instytut Pamieci Narodowej – Wegierski Instytut Kultury w Warszawie, 2017., 23.
[2] Meg kell jegyezni, hogy ugyanezen katonai szervezet, vagyis a Honi Hadsereg (Armija Krajowa) esetében a német hivatalos szóhasználat is a „Polnische Banditen” volt.
[3] Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tár, 76.225.2., oldalszám nélkül.
[4] [szerző nélkül] Baráti tapasztalatcsere, in: Magyar Rendőr, 1968. július 4. (22. évfolyam, 27. szám) 5.
[5] James D. Fearon: Iraq’s Civil War, in: Foreign Affairs, March/April 2007, az interneten: http://www.foreignaffairs.org/20070301faessay86201/james-d-fearon/iraq-s-civil-war.html